Szöveg: Alexander Rabl
Fotók: Michael Reidinger
Ebédidő, ideje az étkezésnek, véli Uli Richter. Van árpa, vegetáriánus haleleség és tökmagos sütemény. Uli elegáns lendülettel juttatja az eleséget a műanyag vödörből a halastóba. Húsz másodperccel később a víz enyhén fortyogni kezd. Látszanak a körülbelül kétéves pontyok szája, közben narancssárga japán koik, egy óriásharcsa rója köreit a tóban – tekintélyes hullámokat vetve. „A harcsa lehet vagy 70 kilós” – mondja Richter. Aztán megtölt egy újabb műanyag vödröt eleséggel, és meglátogatja a többi tavat. Uli Richter és édesapja régi ismerősei a Reitbauer családnak, és már jó negyed évszázada szállítói a poguschi Steirereck vendéglőnek. Az apa az 1960-as években kezdte a tógazdaságot, és a többi gazdálkodó bolondnak nézte, de Uli Richter szerint a víz az „ő eleme”.
Feleségével Uli Richter egy apró kávézót üzemeltet fa verandával, kilátással egy nyilvános tóra, amely úgy néz ki, mintha egy David Lynch film díszlete lenne. A kis haltenyészet pontyot, amurpontyot, compót ad, és néha süllőt vagy harcsát is. A juhok gondoskodnak a tavi rétekről, néha egy-egy bárány a grillnyárson végzi, hiszen Uli Richter szeret főzni, és hentes szakmát tanult. „A hegyből érkező patak részben a tavainkba folyik, frissességgel és ásványi anyagokkal táplálva a vizet. Ugyanis a víz előtte mészkövön és ősanyagon folyik keresztül. Ez jót tesz a halaknak, ellenállóvá teszi őket a betegségekkel szemben.” Mert a nagy tavakban lévő nem éppen sűrű tömeg ellenére is fennáll a betegségek veszélye, amelyeket például kacsák terjeszthetnek. Nem is túl hideg. A pontyok és compók ezt nem szeretik, végül is nem pisztrángok. Télen alámerülnek és a tavak fenekén pihennek. A tavak mellett székek állnak. Ide ül le Uli Richter néha, miután megetette a halakat. Imádja ezt a hangulatot, nézi a vizet, amely az éhes halaknak köszönhetően enyhén fortyog, mint egy japán Shabu Shabu leves, aztán újra a hegyeket és az erdőt, majd megint a vizet.
Ebédidő van néhány kilométerre a halastavaktól is. Falatozó vendégek a poguschi Steirereck vendéglő teraszán. A vasárnapi sült szombaton van, mert vasárnap személyzethiány miatt zárva tartanak. Töltött poguschi tejesborjúszügy, egy gyermektenyérnyi, vajpuha szelet, porc és inak nélkül, a szerző pedig, a borjúszügy elkötelezett rajongója, kénytelen felismerni és beismerni, hogy ilyet még soha nem evett. Hozzá borjúalaplén alapuló szaft, amelyben talán Madeira is szerepet játszott, valamint kerti zöldségek. Szombat a stájer tejesborjú napja. Van velős tojás vagy rántott borjúfej, egész vese, borjúlábszár, borjú T-Bone és természetesen bécsi szelet.
Heinz Reitbauer: Szakács és gazdálkodó
Szinte nincs olyan asztal, amelynél legalább az egyik vendég ne bécsi szeletet rendelne. Rövid visszatekintés Ausztria újabb gasztronómiai történelmébe: Majdnem harminc éve nyitotta meg a Reitbauer család a vendéglőt Poguschon, a szívélyes és tartalmas folklór keveréke egy nagyszerű és páratlan (azóta itt-ott – de sajnos nem eléggé jól – másolt) környezetben, kedvező árú ételekkel és italokkal, és már akkor saját gazdaságból származó termékekkel. A tűzhelynél a fiatal Heinz Reitbauer, aki már harminc éve megrajzolta a poguschi étlap alapvonalait, amelyek lényegében ma is érvényesek: kert, „vágás” csütörtökön (friss sertésbelsőségek), édesvízi hal pénteken, poguschi borjú és bárány hétvégén. Minden szombaton Heinz és Birgit Reitbauer személyesen a helyszínen vannak, hogy lendülettel és munkával erősítsék a csapatot. „Van, hogy hetente háromszor teszik meg Heinz és én az utat Bécs és Pogusch között” – mondja Birgit Reitbauer.
Heinz Reitbauer, ahogy mindig hangsúlyozza, nemcsak szakács, hanem gazdálkodó is. Idejének tíz százalékát szenteli a mezőgazdaságnak, kilencvenet a konyhában végzett munkának. A poguschi tejesborjak és más borjak közötti különbséget könnyen elmagyarázza Reitbauer: „A borjaink négy-hat hétig élnek, valóban csak tejet és tojássárgáját kapnak. Ha idősebbek lennének, elkezdenének zöldtakarmányt enni, akkor már nem lennének tejesborjak. És ha akkor elzárnánk őket a zöldtakarmánytól, az hiánybetegségekhez vezetne.” Ez a fajta kínzás Reitbauer számára elképzelhetetlen, számára az állatok és az élelmiszerek iránti tisztelet áll a szükségleti piramisa csúcsán. Két állandó alkalmazott gondoskodik a Reitbauer-farmon a sertések, juhok és borjak jólétéről. Egy alkalmazottal kevesebb, mint amennyire szükség lenne, ismeri el Reitbauer, munkaórák tekintetében mindig a határon vannak.
Az állatok szállásai közvetlenül a Reitbauerék üzeme és az alkalmazottak új szálláshelye szomszédságában találhatók. Juhok és bárányok legelnek a környéken. Reitbauer szerint a mezőgazdaság alapjaiban véve még mindig olyan, mint régen. Azonban folyamatosan dolgoznak a kiegészítéseken. Az étteremből rálátni a nemrég telepített gyümölcsösökre. A két éve elkészült üvegház élőhelyet biztosít a gyümölcsöknek és zöldségeknek. A poguschi teraszon citrom- és kalamansifák állnak. „Hús tekintetében 75 százalékban önellátóak vagyunk” – mondja Reitbauer. A halnál kézzel válogatott beszállítókra támaszkodnak, köztük például Uli Richterre. Ők a hideg forrásvíz minőségéből profitálnak. Némelyik messzebbről érkezik, például az alsó-ausztriai Gut Dornia birtokról. A bőrén sütött harcsa hófehér és szilárd húsú. A precízen ropogósra sült bőrhöz ropogósra sült csalán és krémes spenót társul, valamint – mivel a zöld a zöldhöz olyan jól illik – egy kis articsóka. A halhoz Beurre blanc jár, sallangmentes, egyáltalán nem barokkos és ideálisan kiegyensúlyozott, mint egy jó bor. Áhítattal kanalazza az ember, és maga előtt látja a véresen fiatal Heinz Reitbauert a lyoni Alain Chapelnél töltött idejében, ahogy a konyhában Beurre blanc-t habosít. A több mint 25 gyógynövényből készült házi keserűlikőr ízletes, és sajnos nem hasonlítható össze a háromnegyed órás autóútra lévő Mariazell gyomorkeserűjével.
Lurgbauer: a legelőtől a fazékig
Ausztria legfontosabb zarándokhelyének, ahogy Mariazellt nevezik, határozottan urbánus jellege van, ami az autóbuszok számát illeti. Itt a zarándokok az 1157-ben alapított templomban lelki táplálékot vesznek magukhoz, utána világi erősítésre van szükségük egy bécsi szelet formájában a Mariazelli sörfőző vendéglőben vagy mézeskalácsban, amelynek élvezete után újra egy stampó gyomorkeserű után kiáltanak. A Mariazelli katedrához a jogosan legendás Mariazelli vasúttal is közelíthetünk. A San Sebastian-i Lurgbauerhez azonban csak gyalog vagy autóval lehet eljutni. „A Mariazelli Szentháromság, az a templom, mézeskalács, likőr” – mondja Max Leodolter, aki egy gazdaság és étterem keverékében hirdeti a minőségi szemléletet.
Olyan vendégek zarándokolnak hozzá, akik főtt Aberdeen-Angus marhahússal akarnak megvilágosodni. A pompás fekete Angus-marhák, mint Skóciából érkezett idegenek, legelésznek a Leodolterék birtoka körüli réteken, kultikus helynek nevezni nem túlzás. Némelyik étel évtizedek óta szerepel az étlapon, mint például az Angus carpaccio vagy a marhahúsleves, amely fantasztikus és semmi más. Melengető vigasz, amikor a nyár a stájer Alpokban megint telet játszik. A párolt ökörpofa kollagéntől duzzadó finomság. Időközben Leodolter olyan receptekkel is próbálkozik, amelyek a vendéglő nemzetközibbé tételéről szóló elképzeléseiről tanúskodnak. Végül is, példaképként Leodolter az időközben megszűnt svéd Fäviken éttermet nevezi meg. Az ökörszívet vékony szeletekre vágja és Teriyaki-módra grillezi az erős izmot. Pár réti virág a ház előtt szedve és rászórva, kész. A teljesen zsírmentes hús minden falatjával érezni az állat ősi erejét, amely Leodolteréknél három vagy négy évig élt, mielőtt közvetlenül a szomszédságban leölték volna.
Itt, a San Sebastian község Lurg részében sok az erdő és a rét, de sem aszfaltozott utak, sem a civilizáció egyéb jellemzői nincsenek. Csak az igazán lényeges jutott el idáig, néhány jó bor és például csontszáraz körtepezsgő mindössze 3,5 százalékos alkoholtartalommal, amit aperitifnek fogyasztanak. És néha egy-egy szaibling is feljut ide, hidegen füstölve, pácolt karalábé és tökmag kíséretében, valamint egy élénkítően savanykás pác. A szaibling a Mariazelli Klaus Decleva tenyészetéből származik. A hűvös vízben Decleva bio-pisztrángot és bio-szaiblinget tenyészt. A tenyészet pár éve eladó volt, és az egykori menedzser élt a lehetőséggel. „Olvastam a vasárnapi újságban a haltenyészet csődjéről, és még aznap kimentem, hogy megnézzem.” A szaiblingeket és pisztrángokat, amelyek Declevánál várják a szereplésüket például a Lurgbauernál, ezért nem kell sajnálni. A legjobb vízben élnek, és négy évük van mindezt élvezni.
Történelemben gazdag Mariazellben nemcsak a templom, a pálinka és a mézeskalács, hanem a szintén nem messze lévő Zum Blumentritt fogadó is, a Hollerer nővérek, Christa és Ulli birtokában, amely már étteremkritikusok több generációját hozta lázba. A Blumentritt mindig jókedvű női magja szívesen látja azokat a zarándokokat, akik jó ételre vágynak, ugyanúgy, mint a motorosokat, akiknek a kanyargós utakon nem lett tengeribetegek. Vadételek vannak szezonban saját vadászatból, és nemcsak a nemes részek. A Hollerer nővérek egyik jellegzetes étele a tepertős gombóc káposztával és tökmagolajjal, legújabban pedig a véres hurka, libamáj és alma frankofil kombinációja is újra szerepel az étlapon. Christa és Ulli Hollerer egyébként a visszavonuláson törik a fejüket. Itt az idő tehát, hogy idén nyáron még megadjuk a tiszteletet ennek a régi vágású étteremnek.
Hideg víz, nyaralás és uzsonna: Lunz am See
Aki nyáron fel akar frissülni, az a halastavakkal nem lesz igazán boldog, jobb egy egész tó, főleg, ha igazán hideg, mint a Lunzi-tó vagy az Erlaufsee. Az úszás ehető megfelelője a juhfriss sajt, egy frissítő uzsonna főszereplője és a Mostvierteli válasz a salzburgi ecetes húsra. Birgit és Berthold Schrefel, juhászok Göstling an der Ybbs-ben, áradoznak: „Nyáron imádjuk a juhfriss sajtot hagymával vagy snidlinggel, hőségben nincs jobb.” Az enyhén savanykás és állagában – de nem zsírtartalmában – panna cottára emlékeztető friss sajt az Ötscherland ízvilágát meghatározó termék, ahogy a juhtenyésztés is a dombos és zord hőmérsékletű vidéken a mezőgazdaság előnyben részesített formája.
Hetven juh él az Orth biogazdaságban, nyáron a környékbeli alpokon legelnek. A gazdasági bolt melletti istállóban széna- és szalmaszag terjeng. Birgit Schrefel elmeséli: „A juhtenyésztés nekünk nem hobbi, ebből élünk. A juhaink – az kelet-fríz és lacaune fajták keveréke – ideális esetben kilenc évig élnek, a húst kolbásszá dolgozzuk fel és eladjuk a bőröket. Nálunk mindent hasznosítanak.” Tejelő fajtákra szakosodtak, egy olyan régióban, ahol a Schrefelék mint juhsajt-termelők időközben elég egyedül maradtak, ami őket természetesen nem különösebben zavarja. A bárányokat és tejelő juhokat, amelyek nem érik el a nyolc-kilenc éves maximális kort, egy közeli vágóhídon vágják le. „A szállítás a juhoknak és bárányoknak nem stressz, hozzá vannak szokva a szállításhoz. Szétszórt legelőink vannak, és évente többször is szállítjuk az állatokat utánfutóban.” Az idősebb tejelő juhok húsa összehasonlítható az öreg tejelő tehenekével – mondja Schrefel. Juhfriss sajtot és bárányt szállít a bécsi Eckelnek vagy a Lunz am See-i Refugiumnak.
A Refugium éttermében bárányhas szerepel az étlapon, jellegzetes aromájával kétségtelenül ínyenceknek való étel. Tüdőből és szívből a konyha városi eleganciájú tüdőtokányt készít. A konyha a vendéglő és a kreativitás között ingadozik, az exkluzív szálloda igényes vendégeit éppúgy ki kell szolgálni, mint a családi ünnepségre érkező helyieket. Füstölt angolna érkezik tiszta, uborkaalapú páccal, hozzá májusi hajtások, ez nagyon finom. A juhfriss sajtot hagyományosan tökmagolajjal és pácolt vöröshagymával tálalják, mellé snidlinges kenyér, déli alternatívaként Burrata és paradicsom kapható mandarinon és füstaromákon alapuló friss páccal, valamint a vietnami rizstekercs egy lunzi változata. Az üvegezett étteremből és a teraszról a kilátás az elhaladó folyóra, egy tekintélyes fa-fém hídra és a környékbeli erdőkre nyílik. Vannak rosszabb helyek is.
Lunz am See-nek mint nyaralóhelynek nincs olyan csengő neve, mint Gmundennek vagy Altausseenek. A gasztronómia sem lát sok okot arra, hogy évtizedek óta bevált ruháján változtasson. Talán éppen ez az, amit a sokat látott vendégek ma keresnek – olyan fogadók és alpesi kunyhók, amelyek még úgy néznek ki, mint a múlt század hetvenes éveinek képeslapjain, és ahol ugyanúgy is főznek. A tó Alsó-Ausztria egyetlen természetes tava, híres frissességéről és vízminőségéről. Aki halat mond, ebben a régióban a hűvös Lunzi-tóból származó halakra gondol, amelyben a védett szaibling mellett pisztráng, bodorka, ponty és fenékjáró küllő is él. Ezzel kapcsolatban a Lunz am See-i erdőgazdálkodáshoz érdemes fordulni, amelynek halait a festői fekvésű Schlosstavernében is meg lehet kóstolni – az egyik jobb üzemben. A göstlingi Lassingban élő Größbacher család halai már régen nem titkos tippek. Herbert Größbacher tenyésztő magánszemélyeknek és a helyi vendéglátóiparnak, például a Refugiumnak értékesít, de a bécsi Eckelt is ellátja, és ráadásul inkább kerüli a médiát, ezért egy látogatás a beszélgetéshez elmaradt. Próbálja meg egyszerűen maga, és mondja, hogy a címet senkinek sem árulja el.
Térjünk vissza még egyszer Turnauba, Poguschra. Itt két éve új étterem van, és Heinz Reitbauer Schankkuchlnak nevezi. A vendégek a pultnál foglalnak helyet, amelyet egy forró vízgőzvezeték szel át az előkészítő konyhából. A gőz lehetővé teszi, hogy közvetlenül a vendégek előtt készítsenek ételeket. Víz és tűz a Schankkuchl konyhai eszközei. Nyílt tűz feletti magasságban állítható grill a történések központja, a kemencében akár 700 fok is lehet. Aki itt dolgozik, annak nemcsak forgatnia és pirítania kell tudnia, hanem fahasábokat is kell tudnia rakni. Ebben a környezetben játssza ki Heinz Reitbauer, a poguschi konyhafőnök, Manuel Weissenböck és csapata, amije van. Tűz és víz határozza meg az ételt. Egy kovászos pizza stracciatellával – az egyetlen hozzávaló, ami nem a régióból származik –, kimchivel, szalonnás gombával és cime di rapával hihetetlenül jól ízlik, mint ahogy a nyári paradicsomsaláta is, többek között a sav és frissesség egyáltalán nem visszafogott használata miatt. Édesburgonyából és Buddha keze citromból készült szószban készíti a vendég a citrusfélékkel pácolt, figyelemreméltó textúrájú lazacpisztrángot, hozzá vadbrokkoli és mazsola, valamint mazsolazselé. Lenyűgöző, hogy a tíz-húsz másodperces különbség a forró szószban milyen hatással van a hal érzékelésére. Egy étel, amit „odaát” a „Wirtshausban” így el sem lehetne képzelni. Egy másik fénypont a faszénen grillezett kápia paprikás, véres hurkás és borjúmájas fa nyárs, hozzá egy szósz, amely a sült májra emlékeztet, ami az osztrák belsőségkonyha DNS-éhez tartozik; édes gyermekkori emlék, ha valakinek volt jó gyermekkora. Aztán a bundás kenyérként sült briós kalács szelet, rajta reszelt Fedlkoch, házi tojáslikőr egy csipet sáfránnyal (micsoda ötlet!) és eperrel, amely éppen elérte ideális állapotát.
A konyhai csapatot a koncentrált munka közben figyelni kellemesen szemlélődő dolog, de a pultnál történő enyhe elszenderedéstől nem kell tartani a Schankkuchlban, erről a tányéron és a pohárban lévő változatosság gondoskodik. Az alvás aztán a faházakban vagy a Reitbauer család többi vendégszállásán történik, ezek is, mint itt minden, messze vannak a szokásostól. —
CÍMEK:
Turnau:
Steirereck am Pogusch
steirereck.at/pogusch
Fischerei Uli Richter
6525 Turnau 3
T 0676/933 44 75
Mariazell:
Lurgbauer
lurgbauer.at
Fischerei Decleva
declevas-fisch.bio
St. Ägyd im Neuwalde:
Zum Blumentritt
zumblumentritt.at
Lunz am See:
Refugium in Lunz am See
refugium-lunz.at
Schlosstaverne
jo-schi.at
Göstling an der Ybbs:
Biobauernhof Orth
biobauernhof.com
Fischzucht Größbacher
Petra & Herbert Größbacher Lassing 34
3345 Göstling an der Ybbs
T 07484/257 15












