Az eszpresszóval az a helyzet. Legalábbis akkor, ha az ember igazán hozzászokott (nem, természetesen itt nem függőségről beszélünk, hanem egy gyümölcsöző együttélésről, annyira gyümölcsözőről, hogy az ember már nem akar megválni tőle...), akkor hamar szembetalálhatja magát azzal a problémával, hogy nem áll rendelkezésre. Nagyon hamar, hiszen azok a helyek, ahol megbízhatóan számíthatunk egy jól előmelegített eszpresszógépre és valakire, aki ért a jó kávébab őrléséhez, és a porából 92 °C-os vízzel (magasabb Robusta aránynál egy-két fokkal hűvösebbel) és közel tíz bar nyomással képes egy tökéletes, mogyoróbarna csíkozású emulziót készíteni, ijesztően ritkák ezen a bolygón! Hogy pontosak legyünk, rendkívül valószínűtlen, hogy ilyen élvezetben legyen részünk: ha belegondolunk, hogy Olaszország 301 000 négyzetkilométere a földfelszínnek alig három ötezred része, és Brooklynnal, Torontóval, Stockholmnal, London egyes részeivel, Downtown Beverly Hillsszel, Bécs hetedik kerületével és egy jó adag elnézéssel együtt is a bolygónak alig egy ezreléke képes fajnak megfelelő eszpresszót kínálni, nos, akkor bizony bepánikolhat az ember.
És a pánik mindig is jó tanácsadó volt.
És mivel általánosságban pánikoló időkben élünk, és olyanokban, amikor még napközben sem kapni tisztességes eszpresszót a civilizált városokban, az elmúlt években kifejlesztettek néhány eszközt, amelyeknek elvileg nyugodtabb alvást kellene biztosítaniuk az ilyen aggódó emberek számára. Vagy ha ennél a képnél maradunk, akkor reggel a jobb ébredést.
Tíz évvel ezelőtt a két évvel korábban alapított francia Handpresso cég piacra dobott egy készüléket, amelynek az olyan elviselhetetlen állapotokat kellett volna megszüntetnie, mint az eszpresszó nélkülözése vitorlásokon, kempingekben (Olaszországon kívül), hegyi kunyhókban (Olaszországon kívül) és autópálya-pihenőkben (Olaszországon kívül), vagy a termoszból vagy gombnyomós automatákból származó kétségbeesett pótcselekvések: egy kicsi, stabil gép, amely távolról egy kerékpárpumpára emlékeztet, és tulajdonképpen hasonlóan is működik. Egy szelepet lezárunk, egy pumpával akár 16 bar nyomást építünk fel (egy kis nyomásmérő ad felvilágosítást arról, mennyire közelítettük meg a célt, illetve hogy elértük-e már a „vörös zónát”), egy oldalsó tartályba forrásban lévő vizet töltünk, behelyezünk egy E.S.E. podot, lezárjuk a tartályt, a szerkezetet egy eszpresszóscsésze fölé tartjuk, és kinyitjuk a nyomásszelepet, amire a forró víz nagy nyomással áthajtja magát a kávéporon, és többé-kevésbé eszpresszóra hasonlító folyadékként csöpög a csészébe.
A Handpresso Wild elve lenyűgözően egyszerű, a megmunkálás jó, az anyagok megbízhatónak és stabilnak tűnnek, még a dizájn is jól sikerült. És az E.S.E. rendszert amúgy sem lehet eléggé dicsérni: az Illy által 1974-ben bevezetett megoldás egy úgynevezett „nyílt szabvánnyá” vált, ami azt jelenti, hogy minden kávépörkölő, kicsi vagy nagy, préselhette a kávéporát a szűrőpapír közé, és készíthetett saját E.S.E. („easy serving espresso”) kávépárnákat. A kávé minőségétől, a töltés pontosságától, a préseléstől és a podok frissességétől függően (mára általában külön csomagolva) olykor nagyon meggyőző eredményt érhetünk el, anélkül, hogy az őrléssel és a szűrőtartó tisztításával járó fáradságot vállalnánk.
Csakhogy: a Handpresso Wild készülékkel ez sajnos a legjobb szándék mellett sem sikerül. Nem a kiváló pod-minőséggel (próbálkoztunk a crema-barát „Qualita oro”-val a Molinaritól), nem a készülék forró vízzel való előmelegítésével, nem a gyors pumpálással, nem az érzékletes pumpálással, nem több vagy kevesebb vízzel. Az eszpresszó állottan csöpögött ki a gépből, a crema siralmas volt, világossárga színű. Mindig. Három évvel ezelőtt a Handpresso egyébként egy hordozható, elektromos kivitelű eszpresszókészítőt is fejlesztett, amelyet szivargyújtóhoz lehet csatlakoztatni, és a nyomást, valamint a vízhőmérsékletet elektromosan lehet előállítani (159 euró). A YouTube-videókban és fotósorozatokban minden ugyanúgy néz ki, mint a kézi verziónál, állott és világossárga, a tesztelők többsége mégis lelkesedik, bár ők többnyire angolok, németek, franciák és amerikaiak – az olaszok valószínűleg még sosem tesztelték a Handpresso Wild vagy a Handpresso Auto készülékeket.
Hugo Cailleton – szintén francia, aki 2000 óta Hongkongban él – mindenesetre nagyon frusztrált volt, miután 2012-ben egy szállodai kávékkal teli üzleti útról hazatért, és kényszerűségből az összes olyan készüléket kipróbálta, amely azt ígérte, hogy útközben eszpresszót készíthet. Mivel maga is tervező és termékfejlesztő, többek között olyan cégek eszpresszógépeinél, mint a Rowenta, a Moulinex, a Hamilton Beach és mások, kifejlesztett egyfajta eszpresszó-pumpát. Egy évvel és néhány prototípussal később, 2013-ban piacra dobta a Minipressót, amelyet nemrégiben követett a kissé továbbfejlesztett, kisebb Nanopresso.
Készenléti üzemmódban a Nanopresso egy kicsit egy nagyon veszélyes bombára emlékeztet, amellyel a gonosztevők egy sci-fi filmben felrobbantanak egy békés egyszarvúak lakta bolygót. Még szétszedve is kissé fenyegetőnek tűnik a szerszám, a szűrők élénk narancssárga műanyagból vannak, a lézerrel lyuggatott nanoszűrő, amelyet a kávéportartályra csavarnak, meg sem próbálja elrejteni a high-tech attitűdjét. Egy csavarással kioldjuk a pumpát, amely rugóvezérelten, egy ismétlőpuska mechanikus sóhajával szabadul ki a testből, és 18 bar nyomást képes létrehozni. Itt minden pontosan a helyére kattan, minden passzol. Az eljárás eleinte kissé bizalmatlanságot ébreszt: frissen őrölt kávéport a szűrőtartóba tölteni, behelyezni, a fúvókaegységet felcsavarni, forrásban lévő vizet a tartályba tölteni, hatszor pumpálni az alapnyomás létrehozásához, majd kényelmesen tovább pumpálni, amikor a kávé kilép a sci-fi bombából és a csészébe folyik... És mit is mondhatnánk: ez nagyszerűen működik! Még az első alkalommal is, a második alkalommal is, és a harmadikon is, mindig rendkívül krémes, szép mogyorószínű, enyhén tigrismintás, Ausztria legjobb éttermeiben már nagyon sokszor ittunk ennél rosszabb kávét.
Oké, a kísérlethez a veronai Affiból származó Roen pörkölő Malabar Monsun kávéját használtuk, ennél sokkal jobb eszpresszó jelenleg nem létezik, ezzel a Nanopresso biztosan előnyben volt a Handpresso Wilddal szemben (bár a Handpressónak is rendelkeznie kellene egy betéttel a frissen őrölt kávéhoz, de az sajnos nem volt benne a szállításunkban).
Ezért elvégeztük a próbát a gyakorlatban is, és kipróbáltuk a német Arendo konyhagépeket gyártó cég „Espresso to go” készülékét is, amely gyakorlatilag ugyanúgy működik, mint a Nanopresso, nagyon hasonlóan néz ki, de nem annyira minőségi az alkatrészeinek megmunkálása, és nem kerül az árának a harmadába sem. És láss csodát: az eszpresszó sem volt feleolyan jó sem, pedig ugyanúgy frissen őrölt Malabar Monsunt töltöttünk bele, és újra kipróbáltunk minden különböző hő- és nyomásdinamikát: vékony, sárga, lehangoló volt mindegyik kísérletnél, kár az értékes kávéért.
Mi a konklúzió? Útközben lehet jó eszpresszót készíteni. Ha először is nálunk van a megfelelő eszköz; ha másodszor kéznél van az első osztályú, frissen őrölt kávé, ami viszont tulajdonképpen egy mobil kávédaráló cipelését igényli (természetesen létezik, sokat költhet rá az ember, ha akar); és ha harmadszor van hozzáférésünk forrásban lévő vízhez, ami a valamelyest civilizált környezetben nem akkora probléma, de azért ez már eleve egy külön folyamattá teszi az egészet.
Szóval útközben talán mégis jobb teát inni. Vagy csak Olaszországba utazni.
99,- €
www.handpresso.com

55,96 € közvetlenül a gyártótól, 79,99 € az Amazonon keresztül,
www.wacaco.com

24,85 € az Amazonon, 27,99 € az Ottónál
www.arendo.de
