A-La-Carte

Amikor egy fehér deszka voltam (2015/1)

Egy interkulturális-kulináris rövid szakmai gyakorlat.


Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer

Alapvetően az ember, ha a baráti körben viták törnek ki arról, hogy melyik kultúrában hajtottak végre először valamilyen civilizációs vívmányt, a „Kína” válasszal mindig a biztonságos oldalon áll.

Legyen szó a gyümölcsök tervezett erjesztéséről, a puskapor előállításáról, a sárkányeregető feltalálásáról vagy a papírpénz bevezetéséről és az azt követő valutaválságokról: a Középső Birodalom olyan megbízhatóan bukkan fel a Google-keresésekben, mint a süni a mesében, és – természetesen kínaiul – csak ennyit mond: „Már itt is vagyok.“.

Ez természetesen a tésztára is érvényes, még ha ma már tudjuk is, hogy nem Marco Polo volt a legkorábbi importőre, hanem Európában is rájöttek idővel erre a gabonakészítményre.

Vélhetően azonban egy kínai férfi vagy, ami valószínűbb, egy kínai nő volt az, akinek először jutott eszébe, hogy a tésztát valami mással töltse meg.

Maga az ötlet olyan kézenfekvőnek és kényszerűnek tűnik, amiről az orosz pelmenyi éppúgy tanúskodik, mint a szenegáli fataya, a dél-amerikai empanada vagy a karintiai sajtos nudli (Kaasnudalan). Úgy tűnik, Ausztrália és Új-Zéland őslakosai voltak szinte az egyetlenek, akiket soha nem érintett meg az az ősi vágy, hogy ehető dolgokat burkoljanak tésztába.

De mivel az első bekezdésben megfogalmazott ökölszabály szerint feltételezhető, hogy a minden gombóc, wonton és tortellini ősét valamikor valahol Kínában nyújtották ki, töltötték meg és főzték meg, a továbbiakban az archetipikus tészta-töltelék kombinációról lesz szó: a dim sumról.

Első pillantásra meglepő, hogy Bécsben is továbbra is keresni kell, illetve már ismerni a dim sum éttermeket általában, és különösen a jókat, miközben a pszeudo-kínai-szar-gyorséttermi-tészta (röviden: PKSSZT) elterjedése elérte a sajttal töltött virsli (Käsekrainer) és a kebab népszerűségét.

Ezt azzal magyaráztam, hogy a PKSSZT minimális anyagköltséggel és főzési tudással elkészíthető, és így az igen alacsony adagárak ellenére is nagyon magas haszonkulcsot garantál.

Ezzel szemben, gondoltam, a dim sum valószínűleg nem elhanyagolható technikai követelményeket támaszt a szakáccsal szemben.

Ebben igazam lett.

Hogy hol történjen a beavatásom a dim sum készítés alapvető rejtelmeibe, az nem igényelt mérlegelést. Egyrészt a „Goldene Zeiten” éttermet általában és joggal tartják az ország egyik legjobb kínai éttermének, másrészt több mint húsz éve járok oda, anno még az első inkarnációjában, mint Floridsdorf peremén működő klasszikus vörös-arany chop suey-s kínai.

Amelyek persze végső soron egyáltalán nem voltak azok – vagy legalábbis csak részmunkaidőben. Nem létezhetett még régen az étterem, amikor először eljutott hozzám a hír, hogy a Prager Straßen van egy kínai, aki először is igazi kínai, másodszor pedig kiválóan főz.

Telefonon előre be kell jelentkezni, akkor viszont külön bevásárolnak, és minőségileg messze a korabeli bécsi standard felett főznek, a savanyú-csípős leves és a nyolc kincs között.

Nem sokkal később, baráti körben tett próbalátogatásom nem volt kevesebb, mint egy élmény, egy kinyilatkoztatás, egy fél epifánia.

Olyan aromazápor zúdult ránk, amilyenhez foghatót még nem tapasztaltunk, a tökéletes párolás, párolva sütés, fritírozás és wokban rázás látványos, ellentétes példái által hordozva. Egy teljes értékű kulináris földrengés volt, amelynek végére majdnem kipukkadtam, és örökre elköteleződtem a kínai konyha, különösen annak sanghaji változata mellett.

Figyelemre méltó volt ezen a kulináris nagymisén az is, hogy egy olyan házaspár celebrálta, amely tulajdonképpen csak a véletlen és a körülmények folytán kötött ki 1988-ban Bécsben, és aztán a vendéglátóiparban.

Előtte a tulajdonosnő, Fang Ming Ming, Kínában egy igazán képernyőképes tévéújságíró volt. A tulajdonos, Dr. Zhao Jian pedig közgazdaságtan egyetemi tanár volt, és épp arra készült, hogy elfogadjon egy vendégprofesszori állást a Washington University-n. Ehhez azonban előbb vissza kellett volna utaznia Kínába a vízumügyintézés miatt. A diákmozgalmak, illetve azok véres elfojtása (Tiananmen tér) előtti időszak volt, és Dr. Zhao vélhetően joggal gyanította, hogy nem engednék őt olyan egyszerűen újra kiutazni. Néhány év bécsi átmeneti túlélés után beletörődött a sorsába, amely úgy rendelkezett, hogy egy kínainak Bécsben illik nyitnia egy kínai éttermet.

Ennek az akkori általános konszenzus szerint filléresnek kellett lennie, műanyag sárkánykapuval, és az év 365 napján nyitva tartania. Kulináris ambíciók viszont a kínaiak számára, akik kínai éttermet nyitottak, elvileg nem voltak előirányozva.

Dr. Zhao Jian azonban, egy rendkívül makacs és szorgalmas, kulináris kérdésekben radikálisan értékőrző ember, ezt a konszenzust csak pro forma vállalta be egy unalmas kínai étlappal, amiről kevés pénzért az M1-estől az M10-esig lehetett menüket rendelni, és azokat émelyítően édes ingyen szilvaborral – ami egyébként Kínában szinte ismeretlen ital – leöblíteni. Aki viszont bátorította, hogy főzzön igazán, az igazán megtapasztalhatta a kínai konyha igazi arcát.

Fang Ming Ming kezdettől fogva meglepően jó borpárosításokkal asszisztált, és a floridsdorfi „Goldene Zeiten” rajongói bázisa hamar több mint szilárd volt. A terv, hogy egy „igazi” éttermet nyissanak jó helyen, több mint egy évtizedig érlelődött a vendéglősökben, mígnem 2006-ban valóban megtörtént a költözés az aktuális, elegáns és igényesen berendezett címre.

Az étlap azóta írásban is tanúskodik a konyhafőnök ambícióiról, de a legjobb még mindig vakon átadni magunkat a kezének, és 68 eurótól kezdve belemenni a „Dr. Zhao asztala” menübe.

A költözés óta ugyan váltakoznak a kiszolgálók, sőt szükség esetén egy segédszakács is van, de alapvetően a boltot továbbra is kizárólag az alapító házaspár viszi.

Ennek ellenére az étterem, mióta az eredeti „Goldene Zeiten” 1993 decemberében megnyílt, egyetlen napra sem zárt be.

Következésképpen a dim sum szakácsnak való kiképzésemre is csak egy figyelemre méltóan szűk időablak áll rendelkezésre:

Az ebéd- és vacsoraidő közötti csendes időszak az egyetlen, amit Dr. Zhao nélkülözni tud. Így értelemszerűen alapvetően egy töltelékre és három formára fogunk szorítkozni.

A „Goldene Zeiten” standard kínálatában jelenleg tíz különböző dim sum variáció található: vannak garnélarák, csirke, sertés, marha és különféle zöldségek kombinációival.

Ez természetesen csak egy kis szelete a hagyományos dim sumok választékának. Azok közé, amelyek itt sajnos nincsenek, néhány a legérdekesebbek közül tartozik: a ritka és legköltségesebb Xie Huang Shaolong Bao például, amelyet sárga rákkal töltenek, egy olyan specialitás, amely azonban csak októberben, és akkor is csak Sanghajban és környékén kapható.

Vagy a Tang Bao, egy nagyon bonyolultan elkészíthető specialitás, ahol a Bao-t (a kerek dim sum formát) Tanggal (levessel) töltik meg, konkrétan sertésbőr-levesből készült hideg, kocsonyás golyókkal. A kis Tang Bao-kat úgy fogyasztják, hogy egészben a szájba veszik és ott hagyják szétpukkanni, a nagyokat pedig úgy, hogy először szívószállal kiszívják belőlük a levest.

Eddig az ortodox elmélet.

Az európaiak azonban ezeket a magasan kidolgozott remekműveket általában késsel és villával szokták felvágni, eközben levessel elárasztva az abroszt és a nadrágjukat, majd a szomorúan szétbontott Tang Bao maradványait visszaküldik a konyhára.

Dr. Zhao, akinek a kulináris elvei olyan megingathatatlanok, mint az indulatai hevesek, érthető módon nem szeretné kitenni magát egy ilyen látványnak. Érthető, mint mondtam, de természetesen kár érte.

Mi mindenesetre nekilátunk a klasszikus, sertés hasaaljával töltött dim sumok elkészítéséhez, ami a tésztagyúrással kezdődik.

Ehhez 480-as finomlisztet 2:1 arányban vízzel keverünk össze. (Egyéb hozzávaló: nincs. Még só sem. És semmi esetre sem tojás. Tojással wonton-tésztát készítenek.)

A két komponenst néhány evőpálcika segítségével addig kevergetjük, amíg galuskaszerű tésztadarabok kezdenek kialakulni. Legalábbis a tanulókkal így csináltatják. A mindennapi gyakorlatban Dr. Zhao természetesen használ hagyományos tésztadagasztógépet.

Miközben a golyóvá gyúrt tészta legalább fél órát pihen, áttérünk a szórakoztató részre. Mivel a hús silány ledarálása természetesen szóba sem jöhet, először egy festői kinézetű, négyszögletes kínai bárdot nyomnak a kezembe, aminek a segítségével egy tisztességes darab hasaaljáról lehúzom a bőrt. (Egy kis gyakorlati tipp: segít, ha az első szabaddá tett bőrdarabba vágunk egyfajta gomblyukat, amin keresztül a nem kést vezető kezünk egyik ujját átakasztjuk). Ezután kapok egy második, hasonló kést a szabad kezembe, és elkezdem utánozni a mesteremet: először hosszában, majd keresztben nagyon finomra aprítom a húst.

Ez egy világos felhívás a szakácsban rejtőző dobosnak; egy laza, pörgős sakkata-takkata ritmus tölti be azonnal a konyhát, és azonnal elhatározom, hogy otthonra beszerzek magamnak két ilyen mesés konyhai kardot. Igazi élvezet forgatni őket. Bár az egyenletes mozgás idővel érezhetővé válik az alkaromban, egyfajta hússzaggató transzba kerülök, és rövid ideig keserűen csalódott vagyok, amikor az adag elkészült, és nincs szükség többre.

Legalább még apríthatok bőségesen gyömbért és két újhagymát. Ezeket egy jó löttyintésnyi finom rizsbort, sót és szójaszószt (tiszta, fűszerezetlen!) hozzáadva a húsos masszához keverjük, majd a szaftosság kedvéért még egy merőkanál csirkelevest öntünk hozzá, és szezámmagolajjal ízesítjük. (Ne spóroljunk a minőségen; Dr. Zhao a Szingapúrból származó Chee Seng-et ajánlja)

A töltelékünk annyiban európaizált, hogy Kínában a zöldségarány a dim sum belsejében általában lényegesen magasabb. (A massza felét majd még kb. felesben összekeverjük apróra vágott, sózott és szárazra nyomkodott kínai kellel.)

Mi, „hosszúorrúak” (nyugatiak) azonban, durvák, csiszolatlanok és kiszámíthatók vagyunk, amilyenek csak vagyunk, úgy tűnik, legjobban egy tisztességes adag tiszta húst szeretünk.

(A fotós, Ingo Pertramer, ezt a tételt később saját személyében fogja alátámasztani, amennyiben először tagadja: „Oké, azt mondjátok, az európaiak legjobban a csak húst tartalmazó dim sumokat szeretik. De nekem ezek ízlenek a legjobban.”

– „Ezek azok, amik csak húst tartalmaznak.” – „Á.”)

Közben felvilágosítanak a kínai konyhák alapvető szervezeti felépítéséről: a szakácsok alapvetően két csoportra oszthatók: egy „vörös csoportra”, akik hússal dolgoznak, és egy „fehér csoportra”, akik mindent csinálnak, ahol liszt (búza) kerül felhasználásra. Szigorú fordításban nem „csoportnak”, hanem „deszkának” hívják őket; mint például „vágódeszka”.

Azonban zavaró módon a „fehér deszka” tagjai is dolgoznak hússal. A dim sum készítés pl. a fehér deszka klasszikus feladata. A sült kacsa is fehér deszkás étel lenne, ha tésztával tálalják. A pekingi kacsa ezzel szemben 100 százalékosan a vörös deszkához tartozik. Amely saját magán belül a „kés” és a „wok” aldeszkákra oszlik.

És ezek közül is a „késes” deszka élvezi a lényegesen nagyobb tekintélyt. Kínai szemmel nézve a „késes” szakács végzi az igazi munkát, a „wokos” szakács feladata, hogy végül megfőzze az egészet, inkább másodlagosnak számít.

Bár ez bizonyára megdöbbent mindenkit, aki evett már például Dr. Zhao által utolérhetetlenül tökéletesre főzött vesét, de mivel az illető a konyhájában egy vörös-fehér wok-késes deszka szélessávú kombinációs szerepét tölti be, a szakácsi büszkesége szempontjából ennek valószínűleg nincs jelentősége.

Saját szakácsi büszkeségemre nézve viszont rosszat sejtek most, hogy a dim sumok töltésére és formázására kerül a sor. És joggal.

A töltött tészták nemcsak globálisan elterjedtek, hanem bolygószerte osztoznak azon a tulajdonságon, hogy azok az emberek, akik az adott technikát nem tanulták meg korán és/vagy nem gyakorolták legalább hosszú ideig rendszeresen, óhatatlanul idiótát csinálnak magukból.

Ez már ott kezdődik, ahol a kis tésztaadagokat egy szokatlanul vékony nyújtófa segítségével tenyérnyi kerek lepényekké kell kinyújtani, amelyeknek a közepén azonban egy vastagabb résznek kell maradnia, anélkül a tészta nem tartaná meg a tölteléket.

Nem hangzik olyan egyszerűnek. Nem is az.

Ehhez még hozzájárul, hogy a professzionálisan készített dim sumok különösen szép és művészi tészták. A Shaolong Bao például, a golyó alakú változat, amelyet 10 percig párolnak kosárkában, elegáns, a textil redőzésére emlékeztető hajtásokkal örvendezteti meg a szemet, mielőtt a szánk az így létrejött komplex tésztaállagot élvezné.

Ezeket a ráncokat úgy hozzuk létre, hogy a tésztát az aktív kezünk (az én esetemben a bal) hüvelykujjával rögzítjük, majd ugyanannak a kéznek a mutató- és középső ujjával szabályos időközönként ráncot ráncra hajtogatunk, miközben a másik kéz hüvelykujja gondoskodik arról, hogy a töltelék ott maradjon, ahová való. Végezetül a Shaolong Baót felül egyfajta ízléses díszítéssel zárják le. Legalábbis Dr. Zhao így csinálja. Én viszont körülbelül háromszoros idő alatt olyan alakzatokat gyártok, amelyeket akaratlanul is úgy képzelünk el, mint egy történelmi daganatkutató dokumentációs központ spirituszba áztatott kiállítási tárgyait.

Egyszerűbbnek bizonyulnak a hozzávetőlegesen félhold alakú Cheng Jianok, bár ezeken is van néhány zavaró díszes ránc mindkét oldalon. Ezeket először hirtelen kisütik, majd felöntik vízzel (só nélkül!), és lefedve készre párolják.

És a gyakorlatlan európai ujjaim számára tényleg valahogy megoldhatónak bizonyulnak a klasszikus Gyoza gombócok, amelyeket csak egy durva szegéllyel zárnak le, és főzésre szántak. (Ez azonban bonyolultabb, mint azt a „főzni” szó sejtetné: valahányszor a víz felforr, egy merőkanál hideg vizet kell hozzáadni és lefedni. Ezt háromszor kell megismételni.)

A puristák, mint Dr. Zhao, a Gyozát egyébként egy nagyon purista mártással eszik, amely kizárólag a két hozzávalóból, ecetből (ajánlott: Chinkiang ecet) és gyömbérből áll.

A többi táskához elkészítjük a háziszószt is: szezámolaj, fokhagyma, ecet, só, szójaszósz, egy kevés cukor, korianderzöld és háromféle chili: hidegen áztatott chiliolaj, pirított chilivel forrón készített chiliolaj, házi chilikrém. (Aki nem találja elég csípősnek, az még tehet hozzá pár karika friss chilit anélkül, hogy ezzel megsértené a kínai étkezési ortodoxiát.)

Ezt követően, a közös lakoma során kiderül, hogy talán egy kicsit túl sok dim sumot készítettünk négy főre. A dolog azonban annyira kíméletlenül finom, hogy a brutális túlevés elől egyszerűen nincs menekvés.

Ez egyébként a több mint húszéves ismeretségünk alatt mindössze a második vagy harmadik alkalom, hogy a két vendéglátót nyugodtan látom enni. És a többi alkalommal is legalább hajnali egy óra volt.
Hogy hogyan kell igazán csodálatos dim sumot készíteni, azt nem tanultam meg.

De amint vettem két kínai bárdot, újra szembenézek ezzel a kihívással. Hiszen nem feltétlenül kell, hogy a szem is egyen.

Doktor-Karl-Lueger-Platz 5 1010 Wien
Tel.: 01/513 47 47
www.goldenezeiten.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!