Szöveg: Florian Holzer · Fotók: Ingo Pertramer
Düsseldorf egy élénk nagyváros, számos főiskolával és egyetemmel rendelkezik, jelentős gazdasági központ és fontos tőzsdei székhely, Európa egyik legnagyobb japán közösségének ad otthont, a német
Közvetlenül mellette pedig nagy nyüzsgés uralkodik. A düsseldorfi óváros legendás a gasztronómiai sűrűségéről, 300 vendéglő nyomorog itt alig fél négyzetkilométernyi szűk kis utcában és belvárosi sétálóutcában, a „világ leghosszabb pultja“ pedig régóta turisztikai szlogen. Természetesen elsősorban pizza, curry, sushi, girosz kapható, mint általában, de újra meg újra feltűnnek kiríóan eltérő jellegű helyek is, ónémetes, sötét fa, nehéz gerendák, domború üvegek, kovácsoltvas – a sörfőzdék. Itt ünneplik a regionális sört, és némely esetben még maguk is gyártják: ez a düsseldorfi Alt.
Az Altbier Németország egyik klasszikus sörfajtája, nevét feltehetően annak köszönheti, hogy „régi módszerrel“ főzik, azaz a 19. század közepe óta elterjedt alsóerjesztésű, világos láger sörökkel ellentétben még felsőerjesztésű és inkább sötét; és ellentétben az egyre kisebb komlótartalmú, jellegtelen sörök iránti nemzetközi trenddel, inkább a keserűbb oldalon áll, mondhatnák keserűnek vagy akar egészen keserűnek is. „Az Altbier fajtajellegzetessége a színnel és a keserűséggel kezdődik“ – mondja Dr. Christoph Tenge, a düsseldorfi Uerige, az abszolút archetipikus Altbier-sörfőzde műszaki vezetője, „de az a trend, hogy minden sört ugyanolyan ízűvé tegyenek, az Altbiert sem kémlelte el“. Azzal az eredménnyel, hogy a nagy Altbier-márkákat, mint főleg a Diebels-t vagy a Hannen-t, nemzetközi konszernek vették át (a Diebels-t 2001-ben az AB InBev, a Hannen-t 1988-ban a Carlsberg), a söröket részeiben bérmunkában főzik valahol, és az Altbier típus kereskedelmi szektorban évek óta drámaian veszít teret – jelenleg 1,2–1,3%-os piaci részesedéssel számolnak Németországban.
Ez diametrálisan másképp fest a düsseldorfi óváros vagy az Altbier-sörkultúra másik központjában, például Krefeldben vagy Mönchengladbachban található kis sörfőzdéknél. „Amikor elkezdtem, még négy millió hektoliter Altbiert főztek“ – emlékszik vissza Frank Driewer, a Füchschen sörfőzde sörfőzőmestere –, „ma mér csak egy millió.“ És ez egyre nagyobb részt a kicsiktől származik, akik majdnem minden évben növelik a kibocsátásukat, esetenként jelentősen is, „Az Alt egy regionális márka, aki itt Düsseldorfban van, az Altot iszik.“ Vagy legalábbis legtöbbször, mert mint azt is hallani lehet, a düsseldorfiakat egy nagyon szimpatikus tolerancia jellemzi más sörstílusok iránt is, például az északi vagy bajor pilzeni, sőt még a világos, felsőerjesztésű „Kölsch“ iránt is – egészen ellentétben a kölniekkel, akik a hallomások szerint soha életükben nem innának Altot…
Bár: az 1848-ban alapított „Füchschen“-nél a kísértés bizony nagyon nagy. A kis sörfőzde – évi 35 000 hektoliter – egy ónémetes söröző mögött rejtőzik, mint a mesekönyvekben: rengeteg hordóval, rengeteg fába faragott „Isten tartsa meg“ felirattal, savanyú vese és lőcsmáj (Leberkäse) az étlapon, és egy pénztárfülkével, amelyet a legendás Peter „Pitter“ König helyezett el az 50-es években egy egykori gyóntatószékben. Az 50-es, 60-as és 70-es évek prominens személyiségei szívesen betértek ide. Átbújunk néhány ajtón, egy dísztermen, egy szűk folyosón, és máris a sörfőzdében vagyunk. Jelenleg éppen átalakítás, korszerűsítés zajlik, és bővítik azokat a méreteket, amelyeket a düsseldorfi óváros szűk helyiségei lehetővé tesznek. Öt különféle maláta – köztük pilzeni, pörkölt, savanyú és Cara-maláta – alkotja az alapot, a Füchschennél mindig is erősen komlóztak, magyarázza Driewer sörfőzőmester, „százszázalékos aromakomló Hallertauból“. Az erjesztés nyitott cementtartályokban történik, és igencsak habzik a szűk, 200 éves pincékben. Driewer csapol egy keveset a „karácsonyi sörből“ közvetlenül a hordóból, a normál, krémesen sűrű, elegáns Altbier egy kicsit erősebb, koncentráltabb változata, „ez valójában egy Red Pale Ale, nincs igazán különbség az ale és aközött“. Igaz, mert miközben az Altbier elegáns, ropogós jellegével még majdnem egy kissé sötétebbre sikeredett, komlós lágerre emlékeztet, addig a karácsonyi sör már több sokrétűséget és játékot enged sejtetni, nagyszerű sör.
És mint ahogy az elvárható, a düsseldorfi óváros sörfőzői sem tudják megállni, hogy ne játsszanak egy kicsit a söreikkel, akárcsak a kézműves sörös kollégáik a világ minden táján: két évvel ezelőtt a karácsonyi sört olyan hordókba tették, amelyekben korábban Islay-whisky és Kentucky Bourbon volt, az eredmény az extrémen tőzeges, csokoládés „Wenn dä Oppa dat wüsst!“ (Ha a nagypapa tudná!) ale, a Bourbon-hordóból pedig egy roppant malátás, extrémen keserű „Wenn dä Omma dat wüsst!“ (Ha a nagymama tudná!) ale született. A csomagolás tekintetében a Füchschen sörfőzde kreatív csapatának bizony egészen mást kellett kitalálnia, „elvégre abszolút fanatikus törzsközönségünk van, és már akkor is hozzánk jönnek, ha csak a szín nem egészen stimmel…“
Michael Hollmann-nak még egy kicsit jobb a helyzete, az ő közönsége némi fokkal rugalmasabb. Tíz évvel ezelőttig a „Brau & Brunnen AG“ menedzsere volt, Németország egyik legnagyobb italipari konszernjének, amelyet 2004-ben a Radeberger-csoport vett át. Az átvétellel bevezetett ésszerűsítési és kiegyenlítési intézkedéseket nem akarta támogatni, így saját sörfőzde után nézett. És rátalált a Mönchengladbach külvárosában, Korschenbroichban található Boltenre, a világ legrégebbi Altbier-sörfőzdéjére.
750 éve főznek itt sört, 1753-tól 2005-ig a Bolten család, a mai sörfőzde épületei 200 évesek és némi fokkal egy angliai gótikus székesegyházra emlékeztetnek. „Azt akarjuk, hogy a sör ízletes legyen“ – mondja Michael Hollmann, aki mellékállásban a Borussia Dortmund igazgatótanácsában is helyet foglal –, „legyen iható, testes és kerek.“ Pragmatikusnak vallja magát, magyarázza Hollmann, így viszonylag kevés gátlása van a modern sörfőző technológiával szemben, tehát nincs már nyitott erjesztés, és a komló is kivonat formájában kerül a folyamatba. De legalább három-négy különféle maláta, hat-nyolc hétes árlelés, „jó alapanyagok“ és két különféle palackozás, a szűrt Alt és a szűretlen Ur-Alt – mindkettő ízvilága tekintetében abszolút a többség számára elfogadható: Hollmann 2005-ben vette át a sörfőzdét évi 8000 hektoliteres volumennel, jelenleg „jelentősen több, mint 50 000-nél tartanak, még a kézműves szektorban, nem kell nagyobbnak lennünk“.
A düsseldorfi városháza mellett található „Uerige“ természetesen nem nagy, mindazonáltal itt sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a bizonyos megkülönböztető jegyekre. Illetve rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a megkülönböztető jegyére, „a miénk a leginkább fajtajellegzetes Alt“, nem hagy kétséget Christoph Tenge.
És ez valószínűleg így is van, mert aki bármit is tudni akar az Altbierről, sörbarátok és kézműves sörfőzők egyaránt, eljön az „Uerige“-hez, ami düsseldorfi nyelvjárásban egyébként annyit tesz, mint „a mogorva“, és a legenda szerint az első sörfőzde-tulajdonosra utal. „Craft Beer 1862 óta“ – áll egy vitrin felett, amelyben az Uerige-palackokat teljes önbizalommal mutatják be a Rheinstraße járókelőinek, és valójában a kézműves precizitás már az alapítás évében is fontos volt, és ez az ismételt tulajdonosváltások ellenére a mai napig semmit sem változott. „Sok mindent találnak nálunk, ami máshol régóta múzeumba került“ – teszi egyértelművé Tenge műszaki főnök –, és „pontosan ezek a részletek határozzák meg sörünk karakterét. És ami minden ráfordítás és minden költség mellett szóba sem jöhet, az sörünk karakterének gyengítése.“
Erős szavak, valójában azonban a sört itt körülbelül kétharmad részben kis, vastag falú és karcos fahordókba palackozzák. Karcosak azért, mert a „Köbesse“-k, a pincérek, a pincéből az éttermen keresztül begurítják őket a pultba, ott egy ferde pultra emelik és csapolják – így csapolják az Uerige-Altbiert, modern csapolóberendezés: szóba sem jöhet. A 20 000 hektoliter nagy része így megy át a pulton, „ez adja meg a lehetőséget arra, hogy úgy dolgozzunk, ahogy dolgozunk“. Tehát például szárított komlóvirággal, és csak a legjobb aromakomlóval Hallertauból és Spaltból, nagyon korán hozzáadva, hogy kioldják az aromakomlóból a nemes keserűséget, az Altbiernél legalább 50 keserűségi egység (nagyon keserű), a házi „Sticke“ sörnél 60 keserűségi egység (extrémen keserű), mindkét sörnél csodálatosan kipárnázva a malátás testtel és masszív szerkezettel. Vagy például azzal, hogy nagymértékben lemondanak a szűrésről, magyarázza tovább Christoph Tenge, a komlóvirágok igen nagy mennyisége felszívja a zavarosság nagy részét, egyfajta természetes és valószínűleg rendkívül exkluzív szűrő. Vagy azzal, hogy – mint azon kevés üzemek egyike, ahol ez még így történik – a sörlé lehűtéséhez egy úgynevezett „hűtőhajót“ használnak, egy lapos rézmedencét, amely a tekervényes sörfőzdében
Ha mindezt látta az ember, úgy véli, megértheti a néha múzeuminak tűnő részletekhez való ragaszkodást. Valójában az Uerige-sörök külön osztályt képviselnek, tökéletes példája annak, hogy korán sem csak az extrém értékeken és rekordokon múlik a dolog, hanem a sör harmóniáján, kiegyensúlyozottságán, tömörségén és feszültségén. És Christoph Tenge is megerősíti, hogy az Altbier-gyártás bár hanyatlóban van, a kis óvárosi sörfőzdéknek azonban megfelelően nagyon jól megy. Nem csoda, az ilyen söröket végül is nem lehet iparilag utánozni. És az ilyen sörök soha nem lesznek régiek.
Bár a különféle ale-ek – mindenekelőtt a Pale Ale-ek és az India Pale Ale-ek – mind a kézműves sörfőzők, mind a sör iránt érdeklődő közönség körében nagy népszerűségnek örvendenek, a német megfelelője, az „Altbier“ a hazai kézműves sörválasztékban ritkaságnak számít. Hogy miért van ez így? Feltehetően már a névben rejlik az ok, véli Gerald Schwarz, aki az alsó-ausztriai Krumbachban főzi 2010 óta a Schwarzbräu-söreit. Köztük egy Altot is, amelyet világos láger sör alternatívájaként akart kínálni, és amelynél egy felsőerjesztésű változatot talált vonzóbbnak. Az ipari kivitelű német Altbierekhez képest azonban 13°-os sűrűséggel némileg erősebbre vette a figurát, a sörlét pilzeni, karamell- és pörkölt malátából főzi, a két felhasznált komlófajta klasszikusan Németországból származik. Schwarz öt hétig érleli, hatszor-nyolcszor hat hétenként főzik, „Krumbachban az Altbier mára egyébként ismert“ – nevet Gerald Schwarz –, „az elején sok kérdés volt, elmagyaráztam nekik, hogy az egy ‚német sör‘, és ezt elfogadták“. A második osztrák Alt az ottensheimi Thor-Bräu-től származik, ahol Ingomar Laska a Zaubertaler Altbierjét szintén rendszeresen lefőzi
www.schwarzbraeu.at
Thor-Bräu
www.thor-braeu.at
Füchschen – A régi elegancia
Der Uerige – Ha Alt, akkor teljesen
www.uerige.de
Bolten – Régi sörfőzde új Alt-tal
www.bolten-brauerei.de