Antonio Carluccio
Szöveg: Michaela Ernst Fotók: Manfred Klimek
Szeret vicceket mesélni. „Egy idős ember sírva ül a parki padon. Odajön egy fiatal fiú és megkérdezi: ,Mi a baj?‘ Az öreg így válaszol: ,95 éves vagyok, és egy gyönyörű, fiatal, szőke barátnőm vár rám otthon.‘ A fiú csodálkozik: ,Akkor mi a probléma?‘ Az öreg sóhajt: ,Nem tudom, hol lakom!‘”
Antonio Carluccio, a sztárszakács nem recepteket, hanem vicceket használ, hogy kapcsolatba kerüljön az emberekkel. Honlapján, a www.carluccios.com oldalon még egy külön „Antonio’s jokes” link is létezik. A napszaktól függően „Helló!”-t vagy „Jó estét!”-et mond, majd azonnal elmesél egy kis viccet, hogy oldja a hangulatot. Amikor mindenki nevet, a mester is örül és sugárzik. Mert az elsődleges célja ismét teljesült: megteremteni azt a közös alapot, ahol mindenki megérti egymást és jól érzi magát.
Amúgy Carluccio egy érzelmes ember erős vonásait viseli. Nehéz megmondani, hogy ez mindig így van-e. Vagy a Bécsbe való visszatérése miatt van, ahol fiatalemberként két szemlátomást csodálatos évet töltött – „it was fantastic!”, kiáltja, miközben a karjával hadonászik.
Bús sugárzás jelenik meg a szemében, amikor elhagyja a Sacher Hotelt és bekanyarodik a Kärntner Straßéra: „Nem tudom, 40 vagy 45 éve történt-e, hogy itt éltem. Mindenesetre akkoriban még villamos járt ezen az utcán” – mondja meghatódva, és alig tudja elhinni, hogy egy másik, fiatalabb ember fejében is él ez a kép. Hogyan jöhet ez ki végül is Carluccio időszámítása szerint? „Tudja” – magyarázza barátságosan, de nagyon határozottan –, „a szívemben 25 évesnek érzem magam. Még ha talán már kissé idősebbnek is nézek ki.”
Carluccio tényleges életkora, amely a legjobb érettségben 60 fölött lehet, úgy tűnik, valóban titok. Sem a könyveiben, sem az interjúkban nem ejtenek róla szót. Miután számára fontos, hogy stílusos, örökifjúként kezeljék, és ne az apák generációjának képviselőjeként, legalább az udvariasság megköveteli, hogy ne faggatózzunk tovább.
Egy biztos: Antonio Carluccio annak idején egy nő miatt jött Bécsbe, ami számára megsokszorozta az élvezetet. „Mindig a nők voltak azok, akik elvittek piemonti szülővárosomból, Ivreából a világba, és ezáltal továbbfejlesztettek.”
Csintalan vigyora elárulja: ha 23 évvel ezelőtt nem találkozott volna élete párjával, Priscillával – aki a neves brit „lifestyle”-alapító, Sir Terence Conran nővére –, Antonio Carluccio a mai napig egy állandó lakhely nélküli szerelmes lenne. Mert azokat a tartalmakat, amelyeket közvetít – az életörömöt és az őszinteség megbecsülését – nem köti fix cím. „I became a real world citizen. A man who is able to live bárhol, a lényeg, hogy az emberek okosak legyenek” – magyarázza egy olyan nyelvi katyvaszban, amely szerényebbnek hangzik, mint ahogy érti. Mert Antonio Carluccio a mai napig megért minden német szót, még akkor is, ha az erősen bécsi akcentussal hangzik el.
A Priscillával való találkozás tette le számára a nemzetközi sikere valószínűleg legfontosabb alapkövét. Ugyanis a nő testvére, Terence 1981-ben felajánlotta Carlucciónak a művészek törzshelye, a „Neal Street Restaurant” vezetését, közvetlenül a Covent Garden-i operaház mellett. A tehetséges olasz gőzerővel tette a város legjobb olasz éttermévé. Luciano Pavarotti, Placido Domingo, Kiri Te Kanawa, Angela Gheorghiu és sok más operasztár lett a törzsvendége. Egy évvel később Antonio Carluccio megvásárolta a kulináris ékszerdobozt, ahol ambiciózus fiatal kollégákat is képzett – a leghíresebb: a „meztelen szakács”, Jamie Oliver, akivel a mester ma már baráti, de távolságtartó viszonyt ápol.
Ha hihetünk a szavainak, Carluccio maga is Bécsben tanult meg főzni. „Nyelvtudás és pénz nélkül érkeztem ebbe a városba. Tiszta szerelemből.” Az egyetemen nyelvi kurzusra járt. A Dr. Roland érettségi iskolában a szorgalmas romantikus, aki korábban Olaszországban az Olivettinél végzett munkásként kereste a kenyerét, pótolta az érettségijét. Kisebb munkákkal tartotta el magát. „Mivel kevés pénzt kerestem…, nem: Mivel akkoriban
mindannyiunknak nagyon kevés volt, kénytelenek voltunk a legtöbb időt otthon
enni. Így kezdtem el a Salesianergasse-i kis lakásomban főzni. Ha valamit nem tudtam, felhívtam az anyámat. Már akkor is hatalmas
receptgyűjteménnyel rendelkezett.”
Nemcsak ennyi. Édesanyjának megvolt az a precizitás iránti érzéke is, ami Carluccióban már korán felismertette: egy jó étel nemcsak a megfelelő hozzávalókat és a megfelelő arányokat követeli meg, hanem mindenekelőtt tiszteletet. Ahogy a jó barátokat vagy üzleti partnereket, az ételt sem várakoztatjuk meg. Még ha csak néhány, forró vízben úszó tésztáról van is szó. „Gyerekkoromban az anyám minden alkalommal, amikor spagettit akart főzni, kiküldött a vasútállomásra, hogy érdeklődjem, késik-e a vonat. Apám állomásfőnök volt, és sosem lehetett pontosan tudni, hazaér-e időben ebédre. Anya csak akkor tette a tésztát a vízbe, amikor tudta, hogy papa öt perc múlva otthon lesz. Látják, nálunk milyen értéke volt az étkezésnek.”
A „Cantinetta Antinori”-ban elköltött ebéd közben Antonio Carluccio ezért szigorúan nézi a felszolgált, szemlátomást nem à la minute készített spárgás rizottót: „Itt olyasmit használnak, ami valójában nem való a rizottóba: tejszínt. De tudom, muszáj, mert a vendégek közül senkinek sincs ideje megvárni egy frissen készített rizottót. És gazdaságilag természetesen sosem érné meg. Gondolni kell erre a ráfordításra, gyakran csak egyetlen ember rendel.” Tehát a rizottót előre megfőzik – magyarázza. Csak a konkrét rendelés után finomítja és fejezi be a szakács tejszínnel. Antonio Carluccio megkóstol egy-két falatot, és barátságos arcot vág: „Attól még jó ízű.” Ő maga gnocchit rendelt raguval. Azok az előkészített állapotban is autentikusak maradnak. Desszertnek epret választ citrommal – „valami könnyű, végül is ma már ettem friss bukhtelt (osztrák kelt tésztafánk).”
Amikor Carluccio Bécsbe jön, mindig szerepel a programban egy tour de souvenir. Ennek a szentimentális sétának a legfontosabb pontján az olasz konyhaművészet brit szószólója – aki ezúttal azért érkezett, hogy átvegye életművéért az „Ehren-Trophée Gourmet” díjat – már túl is van: reggeli a Café Hawelkában két pohárban tálalt tojással és az említett bukhtellel. „Akkori baráti társaságom és számomra a Hawelka a világot jelentette: ez volt a második otthonunk, a bankunk, ahol hitelre ehetettünk, a szociális hálónk.”
Egy másik akkori „hot spot” a „Zwölf Apostel Keller” volt, amit Antonio Carluccio ma már nem látogat – ugyanúgy, ahogy a rántotthús-értékesítő „Figlmüllert” sem: „It’s for tourists”, jegyzi meg hangsúlyozottan semlegesen. A Wollzeile alsó végén található „Plachutta” éttermet viszont annál inkább becsüli: „Nem ismerek második olyan címet, ahol ilyen minőségben és ennyi változatban kínálnak főtt marhahúst.”
Ahogy régen, úgy ma sincs szüksége sok mindenre a boldogsághoz a kulináris sétálónak. Néhány friss fűszernövény, friss kenyér, egy erdő, ahol gombát lehet találni, egy darab fa, amiből sétapálcát lehet faragni, és kérem – semmi flanc. Hogy az „italt” (élelmiszerbolt) láncával, a „Carluccios Café”-val időközben 700 alkalmazottat foglalkoztat, arról a hallgatóság Antonio Carlucciótól mintegy mellékesen értesül. Mintha az áldott olaszra csak úgy rászálltak volna az üzletek. A számtalan könyv, amelyet írt (a legújat kedvenc növényeinek szenteli: „Mushrooms”, a következőt az olasz tartományi konyhának), a BBC-sorozat, „Az olasz ünnep”, amelyet a 90-es évek közepén éveken át forgatott – nos, minden, mintha az égből hullott volna.
A csavaros észjárású csábító sokkal jobban érzi magát a vagabund szerepében, aki 300 kézzel megmunkált vándorbotjának egyikével barangolja be gyermekkora földjét, hogy a rejtettet fényre hozza és a veszélyeztetettet megőrizze: „Tudja” – mondja flörtöléstől mentesen, de egyértelműen elvarázsolva azoktól a képektől, amelyekkel az élet eddig kényeztette: „Azok az emberek, akik igazán komolyan veszik az étkezési kultúrát, mindig nagyon egyszerű emberek.”