A-La-Carte

Repülőút egy pizzáért (2008/01)

Nápolyba, az elegancia, a Camorra és a Föld kerekén a legjobb pizza városába.


Repülőút egy pizzáért

Alexander Rabl szövege Fotók: Corbis
A kora délutáni landolás után az éhség egy, a régi kikötő főutcáján található étterembe hajt minket. A pizzának állítólag nagyon jónak kell lennie Antonio-nál. Kezdésnek nyers scampit kérünk rukkolával, aztán kiváló paradicsomszószos spagettit, de a Margherita átlagosnak bizonyul. A tészta rendben, a feltét rendben. Túl sokat vártunk volna? Enyhe émelygés környékezi a gyomrunkat. Még két rövidital, aztán mély álom a Grand Hotel Vesuvio-ban, amely kiválóan megfelel mint Grand Hotel, de másra nem igazán. Itt lenne most az ideje, hogy végre bocsánatot kérjünk. Mondjuk tehát: drága Margherita pizza királynő – akit Margherita királynéről, a paradicsomos és mozzarellás (ami eredetileg fior di latte volt) pizza híres támogatójáról neveztek el –, mondjuk tehát: drága királynő, annyira sajnáljuk, hogy mindenféle dolgot megengedtünk magunknak veled és rokonaiddal szemben. Bocsánatot kérünk tehát a pizzásbódékért, a gyári edami sajttal készült feltétekért, a pizzásfutárért a puha dobozaival. Bocsánatot kérünk, amiért olcsó gyorsételként használtunk téged. Bocsánatot kérünk azért, hogy mivel olyan olcsó vagy, egyáltalán nem tiszteltünk meg. Ezzel együtt bocsánatot kérünk azért is, ami nemrégiben a német televízióban látható volt. Egy fickó, aki egyfajta bádoggrillel megy magánszemélyekhez, és ebben a kenyérpirító és Trabant keverékében süti meg az előre elkészített pizzákat. Ezt mindannyian nagyon sajnáljuk. Ezt el kell hinned nekünk, királynő.
A pizzával mindannyian felnőttünk, és most azt hisszük, hogy értünk hozzá. Ez a hit hátrányt is jelenthet. Például a pizzatészta vastagságáról és állagáról szóló vita. (Az állag divatszó – mindenhol helyet talál magának, most már egy banális pizza megbeszélésénél is.) Azok, akik pizzán nőttek fel, azt mondják, hogy a tésztának kívül majdnem keménynek és ropogósnak kell lennie, miközben a Föld kerekének belsejében a pizza nem lehet néhány milliméternél vastagabb. A nápolyi pizzaiolo nevet rajtuk. Úgy süti a pizzát, hogy az szilárd legyen, de soha ne legyen ropogósan kemény, cserébe a tészta a külső szélén hólyagosodik, majdnem megég, mert a kemencében olyan forró a hőmérséklet. El lehet képzelni, ahogy a pizza sikít, mert annyira égeti, amikor betolják a kemencébe. Ha valaki ilyesmit el akar képzelni.
A pizzaiolo a nápolyi kultúra büszke hordozója. A „Brandi”-ban, abban a híres pizzériában a Chiara-negyedben, ahol Bill Clinton egykor pizzát evett, a pizzakemence előtt álló ember a művészetét egy olyan ember kecsességével ünnepli, aki pontosan tisztában van a jelentőségével. Mint az alátétek, úgy repül a tészta a levegőben, a szósz öntése és a sajt szórása olyan mozdulatok, amelyeket már milliószor hajtott végre. Nápolyban a pizzaiolo jelentőségével legfeljebb a szabó vetekedhet. A szabó gondoskodik a férfiak elegáns megjelenéséről hétvégén, amikor „facciamo bella figura”-t kell csinálni. És ő gondoskodik arról, hogy a legkitartóbb pizzafanatikusok bűneit ne lehessen túlságosan előnytelenül észrevenni.
Délben átsétálok a Camorra-negyeden. A Spaccanapoli nyílegyenesen vezet az úgynevezett jobb környékről, a Piazza del Plebiscito környékéről, egészen a tiltott város közepéig. Szóval nem sétálok, hanem óvatosan teszem egyik lábam a másik elé, és nem csak azért, mert megcsúszhatnék a macskaköveken és meghalhatnék. Megfigyeled őket. Ők megfigyelnek téged. Senki sem bánt. Még senki sem bánt, mondod magadnak. Nápolyban annyi vagy annyi kevés a lopás, mint minden más fővárosban. Ezt mondják az útikönyvek és ezt mondogatod te is magadnak. Egy zöldségesasszony a Jurassic Park-os articsókáit pakolja be a házba. Fiúk petárdákat dobálnak. Rád? Aki nem a házbejáratban áll és néz téged, vagy petárdákat dobál feléd, az a „Da Michele” kis bejárata előtt gyülekezik. Sorszámot osztanak. Az emberek szívesen várnak. Van idejük. A „Da Michele”-nél a Margherita 3,50 euróba kerül. Valószínűleg ez a város legjobb pizzája. Emellett már csak a Marinara létezik (tehát az unokatestvére paradicsommal és fokhagymával, fior di latte helyett). Több nincs. Többnek nem is kell lennie.
Da Michele nem tartja fel a vendégeit borlappal. Van sör (csodálatos), víz és üdítő. A Margherita kérhető extra adag mozzarellával és normálisan. Én az extra adagot ajánlom. A pizza első felét befalom, részben azért is, mert örülök, hogy elmenekültem a petárdázó fiúk elől, de aztán hirtelen rájövök: életed legjobb pizzáját eszed, vagy legalábbis a másodikat, és ez mindegy is lenne, de ez a legjobb pizza nemcsak a legjobb pizza, hanem egyszerűen természeti esemény. (Olyan ritka, mint a Vezúv kitörése, csak kevésbé fáj.) Tökéletes a koromfekete kéreg a tésztán, a faszén tiszta aromájával, belül egy paradicsomélmény a világ legjobb, legédesebb paradicsomából, amelyek majdnem nyersen fürdenek a levükben. A második felét tehát áhítattal eszem. Túl sok idő az áhítatra azonban nem marad. Az asztalt egy ördögien vonzó ingatlanügynökkel Mexikóból és két nápolyi kísérőjével osztjuk meg. Váltunk pár szót. Aztán a pizza elfogyott, és a következő vendégek már éhesen bámulják a helyünket. Egyébként legfeljebb 30-nál több vendégnek nincs hely a viskóban.
Később elmegyünk a „Ciro a Mergellina”-ba is. Egy régi stílusú étterem figyelemre méltó belsőépítészettel. Alberto, egy barátunk és a dél nagy ismerője, azt mondta, oda feltétlenül el kell menni. A nevének említése a rendkívül buzgó pincércsapatot (átlagéletkor 60, fehér haj, fehér zakó, nagy elegancia) végleg a mi oldalunkra állítja. Egy kis VIP-kezelés sosem árt, ha az ember utazóként eszik a jó hangulatú családok, párok és férfitársaságok között, akik hangosan és vidáman érzik magukat. A Margherita csöpög a paradicsomléből, az aromától és a fior di latte zsírjától. Magas ropogóssági tényező, előírásszerűen felvitt hólyagok. Az örökös pizza-parádé első-másfél helyezését adom neki. Tehát épphogy Michele mögött. A pizzakemence előtt álló ember tudja, mit ér Nápolynak. Az örökké ugyanaz a kézművesség örömét látják, érzik és ízlelik is.
A bor is ízlik.
Utóirat: Ahogy nem kell mindig kaviárnak lennie, úgy nem kell mindig pizzának lennie. A tenger mellett az ember inkább hallal táplálkozik. Míg a „Ciro”-ban az olasz tenger gyümölcsei konyha nagy ünnepe zajlik, és eszméletlenül friss és jó fritti mistit hoznak nekem, a szomszéd asztaloknál óriási halakat filéznek, és én már a belépéskor az akváriumban lévő halak szemébe néztem, a halfogyasztók Mekkája mégis egy kis mellékutcában található, nem messze a régi kikötőtől, amelyet este inkább nem érdemes gyalogosan átszelni. (Legalábbis a Grand Hotel Vesuvio portása mondta. Tudnia kell.) A „Da Dora” foglalásonként csak egy turistát fogad. A kevés asztalnál lakmároznak, csettintgetnek és szürcsölnek. Itt nem fogsz branzinót enni, mert a hozzá hasonló ritkán jut el a Nápolyi-öbölbe. A nap legjobbjáról fogsz érdeklődni, és azt hallod majd: „Local Fish”. A Local Fish campaniai nyelven valami mást jelent, és először is ritkán a legdrágább, és majdnem mindig a legjobb. A finom Fiano di Avellino-t ezen az estén különösen rendesen fogják rendelni, mert a halnak végül is úsznia kell, tudják, és mert az előtérben lévő énekeseket talán meg akarják hívni egy pohár borra. A szigeteken, még közelebb a tengerhez, alig eszik az ember olyan jól, mint a „Da Dora”-ban. Bár állítólag Caprin is van néhány étterem. De itt véget ér a történet.

Címek

Brandi
Salita Sant’Anna di Palazzo 2
Tel.: +39/081/41 69 28
www.brandi.it

Da Michele
Via Cesare Sersale 1/3
(Via P. Colletta)
Tel.: +39/081/553 92 04
www.damichele.net

Ciro a Mergellina
Via Mergellina 21
Tel.: +39/081/68 17 80
www.ciroamergellina.it

Grand Hotel Vesuvio
Via Partenope 45
Tel.: +39/081/764 00 44
www.vesuvio.it

Da Dora
Via F. Palasciano 28
Tel.: +39/081/68 05 19

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!