A-La-Carte

Kisebb lábon (2018/4)

Kyoto felfedezése Kaiseki-varázslattal, Matcha-bűvölettel és némi kultúrák közötti összeütközéssel.


Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja

Kyoto 36-os cipőméretet hord. Ez természetesen csak egy felületes becslés, de biztosan állíthatom, hogy a 46-os lábaim elöl és hátul is körülbelül tizenkét centiméterrel lógtak túl azokon a fapapucsokon, amelyeket a Ryokan Genhouinban az ajtóm elé tettek.

A ryokan egy klasszikus japán vendégház. A Genhouin egy különösen klasszikus japán vendégház. Az ősi császári város szélén fekszik, éppen a híres „Filozófusok útja” sarkán, Kyoto legfigyelemreméltóbb templomai és szentélyei által körülvéve, bár hozzá kell tennem, hogy Kyotóban körülbelül ezer figyelemreméltó templom és szentély van.

Szükség van némi magyarázatra, miért is préseltem magam a 36-os papucsokba. A legfontosabb: muszáj volt. Ugyanis a ryokanban való tartózkodás szabályai előírják például, hogy a vendég cipőjét a bejárati ajtó előtt le kell venni, mivel a spirituális higiénia okán csak az erre a célra fenntartott, Geta nevű fapapucsok használhatók. Ez a ryokan félnyilvános zónáira vonatkozik, tehát minden olyan területre, amely nincs tatamiszőnyeggel borítva. A tatamiszobákba mezítláb vagy, ami még jobb, zokniban lépnek be, méghozzá a tipikus japán, nagyujjú zokniban, így problémamentesen bele lehet bújni a flip-flop szerű háncspapucsokba, amelyeket itt szívesen hordanak. Zoknit és háncspapucsot is szinte mindenhol lehet venni. A legnagyobb elérhető méret a 41-es. Ha megkérdezed az eladót, van-e a zokniból a te méretedben, lelkesen bólint, figyelmesen szemügyre vesz, lelkesedését torokhangú zajokkal – „Ooh, ooh!” – fejezi ki, és hagyja, hogy ostobán halj meg, mert természetesen nincs a te méretedben zokni, csak az eladó túl udvarias ahhoz, hogy ezt az információt rád zúdítsa.

Most a ryokan szabálya kimondja, hogy a privát szférában semmiképpen nem viselhetsz cipőt, a nyilvános területen viszont feltétlenül cipőt kell viselned. Egy másik kivétel szabályozza a mosdók használatát. A mosdók előtt új papucsok állnak, amelyeket kizárólag a mosdóban szabad viselni. Nincs cipő a mosdóban: súlyos szabálytalanság. Még ennél is rosszabb csak egy dolog: ha a wc-papuccsal tipegsz vissza a szoba felé, mert elfelejtetted kicserélni őket a rendes papucsokra.

Képzeljétek el a recepciósom arcát úgy, mintha éppen észrevette volna, hogy elfelejtettetek mást húzni, mint 36-os papucsokat.

Azért időzöm ennyit a ryokan lényegénél, mert a formalitások kezelése döntő jelentőségű a japán vendégszeretet elsajátításában. Pusztán az a gondolat, hogy csak úgy besétálj egy étterembe és körülnézz, van-e szabad asztal, olyan abszurd, mint a rossz papuccsal kijönni a wc-ből. A vendég számára a maximális szabadság abban áll, hogy beálljon egy hosszú sor végére, amely minden tisztességes Ramen-bár előtt kialakul, és ott várjon, amíg egy jó óra múlva végre sorra kerül.

A bár nagyjából olyan fancy volt, mint a neve: No Name Ramen Shop. Egy irodaház alagsorában elhelyezve, erős napfény esett a bár purista betonkonstrukciójára, a folyamatosan foglalt nyolc ülőhellyel és az előtérben elhelyezett padokkal, ahol a következő tíz várakozó ülhetett le egy ülőhelyért. Oda jutottál be, miután a sorban fél, háromnegyed órát vártál. Itt volt az automata is, ahol a rendelésedet leadtad: csirke- vagy sertésleves, extra Soba-tészta, az elmaradhatatlan lágy tojás, egy extra szelet sertéshas. A pénzt érte, 800-tól 1200 jenig, tehát tíz-tizenkét eurót, közvetlenül a gépbe dobod be. Így a szakácsok nem kerülnek abba a kínos helyzetbe, hogy olyan piszkos dologgal kelljen foglalkozniuk, mint a pénz. Ehelyett koncentrálhatnak arra, hogy lenyűgöző Rament szolgáljanak fel egy ugyancsak lenyűgöző, sűrű és forró csirkelevesben.

Apropos formalitások: Ezeket a tésztákat a helyiek lenyűgöző sebességgel halásszák ki a levesből, és hangos szürcsöléssel fogyasztják el. Egy közép-európai ötvenes évekbeli ebédezőasztalnál ezért valószínűleg egyet balról, egyet jobbról kaptál volna, de amikor elmagyaráztattam a folyamatot egy szakértővel, hihetően hangzott: A tészta csak az első két-három percben őrzi meg a kívánt szilárd, de mégis selymes állagát. Utána a finom japán ízlés számára túlfőtt, amit azután kezdtem én is osztani, miután elfogyasztottam pár adag Rament. Tehát a tésztát a lehető leggyorsabban ki kell szabadítani a levesből, ami viszont nehéz, mert rendkívül forró. A tésztát ezért a levesből a száj felé vezető úton hűteni kell, ami csak a gyors beszippantás okozta menetszéllel lehetséges. Az eközben keletkező zajokat a társadalom elnézően tudomásul veszi, és a legszélesebb értelemben a felkínált minőség elismerésének számít.

Nagyon gyorsan megszerettem Kyotót, különösen miután elhagytam a ryokant, és lecseréltem a csodálatosan laza Hyatt Regencyre, ahol Mitsuko Washio egy szép sarokszobát utalt ki nekem. Nem mintha nem tetszett volna a vendégház a maga vékony rizspapírfalaival és kényszerű öltözködési előírásaival. Főleg a klasszikus japán kert a harmonikus elrendezésével, a kefélt kavicsos ösvényekkel és a festői növényvilággal, amely játékos módon volt színpadra állítva, szinte hipnózisba ejtett. De az évjárat-tatami és az évtizedes por mindenütt jelenlévő illata arra figyelmeztetett, hogy mindannyiunk számára létezik a megfelelő allergia, és elűzött. Emellett a recepcióssal a wc-papucsos eset után amúgy sem volt már a régi a viszonyunk.

A Hyatt Regency csodálatos hetvenes évekbeli előcsarnokában élveztem ezt-azt az italok közül, ami kimosta a ryokanból származó port. Felfedezőútra indultam a sakktáblaszerűen elrendezett óvárosban, végigsétáltam a Kamo folyó mentén, és kezdetem érezni, hogy Kyoto erdős dombokkal körülvéve egy völgykatlanban fekszik, amely csak délnyugat felé nyitott, Osaka, a nagy kikötőváros felé, amelynek fényei tiszta napokon Kyotóból láthatók.

Kicsi, hagyományos házak, legfeljebb két emelet magasak. Szűk utcák, amelyeken a gyalogosok, kerékpárosok és autósok osztoznak miniatűr furgonjaikkal. Számtalan ember kimonóban, akik megengedik maguknak a szabadságot, hogy színes köpenyekben és vastag talpú, 36-os papucsokban tipegjenek keresztül a városon. Számtalan érdekes kézműves üzem, ahol leírhatatlanul vonzó minőségű táskákat, papírt és írószereket lehet megtekinteni – ideális esetben ebben a sorrendben, mert így először megveszed a táskát, aztán a papírt és az írószereket.

Ezenkívül Kyoto Japán kulináris központja. Mindenekelőtt a hagyományos Kaiseki-konyha gyökerezik mélyen, de a vegetáriánus templomi konyha is, ahogy azt válogatott helyeken tökéletesen kapod. Így ismertem meg például a Yuba, a tofu bőrének örömeit, miután egy vasárnap százezer más emberrel együtt meglátogattam a híres Aranytemplomot, a Kinkaku-jit.

A templomlátogatás a túlnépesedés ellenére is különleges volt, mert a tömegek ügyesen oszlottak el a nagy területen. Az éttermi látogatás az Ajiro vegetáriánus étteremben azért volt különleges, mert egy nagy helyiségben egyedül ültem egy kamrában. Bár más kamrákból hallottam, hogy egyrészt léteznek, másrészt ott is jókedvű vendégek tartózkodnak. De egyébként egyedül hagytak a zöldségekkel, amelyeket számomra készítettek elő.

Majdnem elfelejtettem a raclette-vasat a tofuhoz. Ez egy négyszögletes berendezés fűtőbordákkal, amelybe szójatejet öntenek. Aztán a főnöknő – ő annyira kevés angol szóval boldogul, mint Bob Dylan gitárakordokkal – bekapcsolja a hőt, és bizonyos idő után a tej tetején kialakul egy bőrréteg, amelynek a japán konyhában különleges jelentősége van: Yuba. Ezt a bőrt aztán egy kis eszközzel leszedheted és megeheted. Ez egy lágy, gyengéd ízt ad, amely az egymás után feladott zöldségételeket – van minden, csak nem hagymafélék – finoman ellensúlyozza és díszíti. Mivel Hongkong közelében egy kolostori konyhában már volt hasonló élményem, mindent megettem. Nem azért, mert olyan éhes voltam, hanem tiszteletből a szakácsnő és a világbéke iránt.

Amikor a főnöknő legközelebb meglátogatott az egyedi cellámban, a feje fölött összecsapta a kezét. Az angol szavainak önkényes, de izgatott kompozíciójából kivettem, hogy jó evőnek tart, hogy ne mondjam, mértéktelennek. Eddig juttathat el az udvariasság túlzott mértéke. Azt hiszem, a tofu maradékát a főnöknő a hatfős családja vacsorájának tervezte be.

Egy másik vegetáriánus étkezés egyáltalán nem volt vegetáriánus, csak nagyon távol esett az erdő közepén. Megnéztem egy másik templomot, a Nonomiya-szentélyt, amelynek kertjében szinte azt kívántam, bárcsak szerzetes lennék, hogy itt, ezen a csendes helyen kövessem az évszakok változását és meditálva kísérjem. Elbuktam a meditációs ruházat európai XL-es méretének hiánya miatt.

A Shouraian nevű éttermet csak gyalogosan lehetett elérni. Az út egy túlméretezett bambuszallén vezetett keresztül. Ez nagyon fenségesen hatott volna, ha nem számtalan japán tinédzser ugrált volna pandamaciként az erdőben, és csinált volna szelfiket, egy olyan kulturális technika, amelyhez a pandamacik egyszerűen túl lusták.

Az alléról egy keskeny ösvény vezetett a folyó felé, és majdnem eltévesztettem az elágazást a célom felé, egy bátran a partoldalba épített házhoz az erdő közepén, magasan a folyókanyarulat fölött.

Itt is, miután engedelmesen leadtam a cipőmet a bejáratnál, egy egyágyas szobát és egy lélegzetelállítóan jó zöld teával és elképesztő tofu-ételekkel való alapellátást kaptam. Aztán jött a menü, amit telefonon rendeltem meg – vagyis, a concierge rendelte meg telefonon, én csak igent és áment mondtam. Így működik az éttermi asztalfoglalás. Vagy jó előre gondoskodsz egy foglalásról az egyik híres Kaiseki-helyen, vagy átadod az ügyet a concierge-nek a szállodádban. A harmadik lehetőség természetesen az, amit a csodált kolléganőmtől, Monica Glisentitől tanultam: Személyesen jelensz meg ott, ahol feltétlenül enni szeretnél, és pontosan tudod, hogy parancsolóan vagy szánalmat keltően kell-e fellépned.

Így jutottam egy vacsorához a Toriyasában, az egyetlen kyotói helyen, ahol nem vagy bárban, vagy különteremben étkeznek. Sukiyaki volt, tehát csirke mindenféle változatban, egy Hot-Pot-szerű levessel a végén. Jó volt, de még jobb volt a kilátás a folyómedre a számtalan fényével és lampionjával, amelyet a Toriyasa teraszáról szemléltem, a japán nyár párás, fülledt gubójába burkolózva, örülve a halk szellőnek, amely a dombok felől leereszkedett, és egy kicsit elviselhetőbbé tette a hőséget.

Meglátogattam a Sawai Shoyu Honten szójaszószgyárat a császári palota közelében. Ott szójababot és rizst fermentálnak hagyományos módszerrel nagy hordókban, és négy különböző szószt állítanak elő a nagyon sós és a friss (mert egy kis Yuzuval kevert) közötti skálán. Az ember ott tanulja meg például, hogy a Kikkoman nem a szójaszósz-fejlesztés csúcspontja.

Nem messze attól található a nagyszerű Honda Miso Honten üzlet, amely kizárólag Misót árul. Azt hiszem, fél napot töltöttem a vitrinek előtt, ahol a különböző friss pasztákat úgy állítják ki, mint egy fagylaltozóban. Azóta néhány új kedvenc lopózott be a konyhámba, és mivel olyan nagyszerű íze van, itt meg is osztom a receptet:

Padlizsán Misóval
A sütőt melegítsük elő 200 fokra. Két padlizsánt felezzünk el, és a belsejét vágjuk be mélyen, rombusz alakban. Ezután 2 ek. világos misopasztából (Shiro Miso), 2 ek. világos balzsamecetből, 2 ek. szójaszószból és 1 ek. mézből keverjünk egy sűrű pasztát, amivel a padlizsánokat bekenjük – a pasztának mélyen be kell hatolnia a gyümölcshúsba, érdemes a padlizsánokat masszírozni, mint egy Kobe-marhát, aminek az a pozitív mellékhatása, hogy újra meg újra le kell nyalni az ujjadat. Végül a bepácolt részeket a vágott felülettel felfelé toljuk a sütőbe, és hagyjuk őket magukra 20 percig.
Utána vegyük ki őket a sütőből, kenjük be a paszta maradékával, ha akarjuk, szórjunk rá néhány szezámmagot is, és állítsuk be a sütő grillfunkcióját. Aztán nézzük, ahogy a felület láthatóan változik és táncolva karamellizálódik, de közben tartsuk szem előtt, hogy semmi ne égjen meg. Nagyon-nagyon vékonyra vágott újhagyma-zöldjével lehet tálalni, egy kis chilivel, vagy ha van, bonito-pehellyel:
Azokat a forró padlizsánra szórjuk, és hogy hogyan táncolnak!

Egyáltalán, ahogy egyre tovább barangoltam Kyotóban, egyre jobban feltűnt az az kizárólagosság, amellyel itt a kulináriát gondolják, gyakorolják és élik. A japán kulináriát szakemberek készítik. Az általános szakembereknek nehéz dolguk van. Senki sem rendelne egy sushibárban Tonkatsu-szeletet, vagy egy Tonkatsu-étteremben mást, mint egy panírozott sertésszeletet. Egy Misó-üzlet Misót árul, és nem még bonito-pelyhet is hozzá, mert biztosan szüksége van rá valakinek, aki Misót vesz. Bonito-pelyhet a szárított hal szakértőjénél kapni, és ő órákig tudja neked magyarázni, melyik Dashi melyik Misó-fajta és melyik Katsuobushi (bonito-pehely) kombinációjából keveredik, hová sorolható földrajzilag az adott Dashi, és mely ételeket kíséri a legjobban.

Ennek lehet egészen kényszeres jellege is, ahogy kollégánk, Julien Walther írja a Trois Etoiles blogján. Walther asztalokat szervezett magának a legfontosabb Kaiseki-éttermekben, mindegyik háromcsillagos volt, bár az európai éttermi értékelési elvek a japán szaküzemek használható felmérésére kézenfekvő okokból csak elégtelenül alkalmasak. A túra eredménye mindenesetre az volt, hogy Walther öt egymást követő napon át váltakozó egyedi cellákban vagy, ha szerencséje volt, a konyhapultnál ült, és pontosan ugyanazokat az ételeket kapta, mint az előző napon és az azt követő napon. Tekintettel arra a tényre, hogy ezen menük mindegyike 300 és 400 euró között volt, idegesen kiszállt a sorozatvizsgálatból, mielőtt teljesen végzett volna vele.

Én a Kaiseki-menümet a Kikunoinál ettem. Az asztalt hónapokkal korábban rendeltem meg Bécsből, és természetesen azonnal kifizettem. Bár az „asztalt rendelni” olyan egyszerűen hangzik, mintha csak be kellene kapcsolni a foglalási számítógépet, és máris ülsz a választott napon a választott helyen.

Így ez itt nem működik. Be kellett küldenem egy kérelmet több általam választott időpontjavaslattal, a hitelkártyaadataimmal együtt, és a következőket tudtam meg: Ha a kérelmemnek helyt adnak, megkapom az időpontot, és a pénzt azonnal levonják. Ha nem, csak egy csekély összeg esik meg a közvetítő ügynökségnek. Amikor aztán megjött az üzenet, igen, egy asztal a Kikunoinál le van foglalva számomra, „dear Mr Sailor”, rögtön jött a következő utasítás egy viselkedési kódex formájában. Pontosnak kell lennem. Több mint 15 perces késés esetén az asztalt kiadják másnak. Nincs mobilfotózás. Nincs mobil az asztalon. Nincs parfüm, mert megváltoztathatják az aromás élményt.

Üzenet: A Kaiseki-étkezés komoly dolog. A Kaiseki egy többfogásos menüt jelöl sok meghatározott ételből, amelyeket gondosan kiválasztott termékekből készítenek, és esztétikai tökéletességben mutatnak be. A Kaiseki a kulináris királykategória, egy tradíció, amely messzire nyúlik vissza, és zenbuddhista gyökerei vannak.

Amikor a Schwarzes Kameel főnökének, Peter Friesének elmeséltem ezt a foglalást, örömében sugárzott. Az ilyesmi tetszett neki. Ráadásul azonnal átlátta az utazó éttermi látogató pszichikai diszpozícióját: „Imádni fogod. Mert nem lesz olyan érzésed, hogy már fizettél. Csak az lesz az érzésed, hogy nem kell fizetned!”

Egy az egyben igaza volt. Pontosan így volt. De előtte még felszolgálták nekem az életem legszebb tányérját.

Az életem legszebb tányérja nem egy tányér volt, hanem egy jégtömb. Egy jégtömb, egy bőven mért sminkes táska nagyságú, amelyből a Kikunoi szakácsai a kézzel kovácsolt késeikkel egy mélyedést vágtak ki. Ebben a mélyedésben feküdt most a hideg Soba-tészta, poétikus szósszal pácolva, tökéletesen fénylő, hámozott és blansírozott garnélával, egy Shiitake-gomba fejével, némi Myogával, gyömbérvirágrüggyel, uborkaszeletekkel és tofuval kiegészítve. Tökéletes pompázat.

A többi étel is, amelyet szigorú sorrendben szolgáltak fel, lélegzetelállítóan szép volt. Lampionvirágokba rejtett sushi, lótuszleveleken tálalt sashimi, a padlizsánhéjban felszolgált Misóleves, a purista angolna, a lenyűgözően puha Kobe-marha, végül a hagyományos rizs, amibe sült hal volt belekeverve.

Egy pincérnő, aki sokáig élt Amerikában, kalauzolt végig az estén. Ennek megfelelően jól beszélt angolul, és volt humora, ez váratlan gazdagodás volt a sok étkezés mellett, amelynek önmagát kellett magyaráznia.

Csak egyszer esett le az álla, méghozzá amikor az első 2 cl-es Sake-üvegcse után rendeltem egy másodikat.

„That’s…”, mondta habozva, „unusual.”

Nem érdekelt, mindenesetre akartam még egy pohár Sakét.

„Very unusual”, válaszolta a vicces pincérnő, és nagyjából olyan megdöbbenve nézett rám, mintha a wc-papuccsal jöttem volna ki. De miután ezt a sokkot egyszer már megemésztettem, ezúttal is sikerült, és a Sake minősége kárpótolt az elszenvedett (és vélhetően okozott) gyötrelmekért.

Kyoto jó volt hozzám. A Tenyu étteremben átéltem egy teljes Tempura-étkezés örömeit, amelynek csúcspontja egy alga-csíkokból formázott csillag volt, amelyet életem legjobb tengeri sünjével töltöttek meg, majd áthúzták a tempura-tésztán és kisütötték. Amikor Tanja Grandits egyszer elmesélte nekem, hogy Japánban sehol sem evett szívesebben, mint a legjobb Tempura-helyeken, még nem volt világos számomra, milyen végtelenül puha lehet a sütőtészta, és milyen fulmináns kölcsönhatásba lép zöldséggel, hallal vagy rákkal. Ismét meggyőzött a specialitás-gasztronómia ötlete, és továbbra sem világos számomra, miért nincsenek, néhány kivételtől eltekintve, utánzói nálunk, akik a bécsi szelet sütésének művészetét, csak hogy ezt a kézenfekvő példát említsem, a csúcsra járatnák.

Keresztül-kasul sétáltam a lélegzetelállítóan szép óvárosban. Meglátogattam a nagy Yayoi Kusama egyik kiállítását. A Hafuuban ettem egy olvadó Sirloin-steaket Kobe-ból, kóstoltam az Ippodónál olyan Matcha-teát, ami olyan erős volt, hogy a szívem a torkomban dobogott, és végül átéltem a következő végső Kyoto-pillanatomat, amikor a királyi palota közelében lévő fagylaltozóban nem kevesebb, mint kilenc különböző Matcha-fagylaltot láttam a vitrinben.

„Mi a különbség?”, akartam tudni.

„Intenzitás”, válaszolta az eladónő.

„Melyik fagylaltot ajánlja?”

„A legsötétebbet. Annak van a legintenzívebb zöldtea-íze.”

A legsötétebbet választottam, és kaptam egy gombócot egy csinos fekete kehelyben.

„De amikor rögtön meg akartam kóstolni, az eladónő összerezzent.”

„Várjon” – mondta, és egy székre mutatott az üzlet előterében.

„Kérem, ülve egye meg.”

Ryokan Genhouin www.ryokan-kyoto.com

No Name Ramen Shop www.takakura-nijo.jp

Ajiro www.ajiro-s.co.jp

Shoraian www.shoraian.jp

Toriyasa
136 Nishiishigakidori 4jyo Kudaru Saitocho Shimogyo-ku,
Kyoto 600-8012, Kyoto prefektúra

Kikunoi www.kikunoi.jp

Tenyu
299 Shimo Hakusan-cho, Nakagyo-ku, Kiotó-shi,
Tel.: +81/75-212-7778

Hafuu www.hafuu.com

Ippodo www.ippodo-tea.co.jp

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!