A-La-Carte

Osztrigák terroirral (2020/5)

Ott, ahol egykor Európa felszabadítása kezdődött, a normandiai Utah Beachen, ma Franciaország legjobb osztrigáit tenyésztik.


„A Utah Beach nem más, mint az osztrigák Romanée-Conti-ja.“
Jean Paul Guernier

A világhírű csatatérre vezető országút egy rendkívül békés, erősen falusias jellegű Normandián keresztül vezet, ellegelő marhák és részben elhagyatott, masszív templomtornyokkal rendelkező települések mellett. Majd be az erdők és mocsarak vidékére, egészen egy homokdűnékből álló fal előtti parkolóig. A dűnéket ostorozza a szél, az eső vastag cseppekben esik. Egy tábla jelzi az utat a Utah Beach felé. Néhány lépés szélben és viharban, át a homokon, elhaladva egy partraszálló hajó életnagyságú emlékműve és lerohanó legénysége mellett – közvetlenül mögötte kellene lennie a La Manche csatornának. De apály van. A tenger messzire visszahúzódott, és a stranddal meg az éggel egy szürke egésszé olvadt össze. Emberek sem látszanak. Egészen addig, amíg egy ügetőversenyló a sulkyval és a hajtóval el nem robog. Nem sokkal később felszakadozik a köd, és a sáros tengerfenékből előbukkannak azok a telepek, ahol Franciaország állítólag legjobb osztrigái nőnek fel.

Ezen a komor napon az osztrigatelepek maguk is kissé olyanok, mint a Utah Beach felé araszoló partraszálló csapatok. A strand a nevét azoktól az amerikai katonáktól kapta, akik 1944 júniusában, a D-Dayen itt szálltak partra, és elkezdték Európa felszabadítását. Az egyik osztrigatenyésztő, akinek a telepei ezen a történelmi helyen fekszenek, Jean Paul Guernier. Telefonon az „ostréiculteur”, ahogy Franciaországban az osztrigatenyésztőket nevezik, elmagyarázza, hogy a rossz idő miatt jelenleg nem itt, hanem a Cotentin-félsziget túloldalán dolgozik a telepein. Ez ugyan nem volt így megbeszélve, mégis jól jön, mert az ambiciózus ügetőhajtón kívül senki sem akar itt a szabadban lenni.

A félszigeten keresztüli út körülbelül egy órát vesz igénybe. A Cotentin másik oldalán fekszik a látványos Mont-Saint-Michel-öböl, amelyet a délebbre fekvő, világhírű kolostorszigetről neveztek el. Jean Paul Guernier egy traktor és utánfutó előtt várakozik, és dohányzik. Sárga olajruhában, szögletes arccal és háromnapos borostával úgy néz ki, mint a normandiai tengeri medve archetípusa. De a benyomás csalóka. „Valójában Dél-Franciaországból származom, és korábban egy teljesen más ágazatban dolgoztam” – mondja, eldobja a cigarettáját és beindítja a traktort –, „de a feleségem normandiai, így ideköltöztünk. És itt egyszerűen alig van más munka, mint az osztrigákkal kapcsolatos.” Így állt munkába az apósánál, akinek az üzemét azóta átvette.

Guernier egy betonozott rámpán vezeti a traktort az apály által szabaddá tett tengerfenékre. Ott már néhány további traktor járkál, mások az osztrigatelepek között parkolnak. Megérzi az ember, miért nevezik Franciaországban az osztrigatenyésztőket a „tenger gazdáinak” is. Guernier traktora zötykölődik a részben sáros, részben sziklás tengerfenéken, néha visszamaradt tengervíz-pocsolyákon keresztül, így folyamatosan víz fröccsen az utánfutóra. Maga a tenger nem látszik, túlságosan messzire visszahúzódott.

„A Mont-Saint-Michel-öbölben van a világ második legnagyobb szintkülönbsége az ár-apály között, közvetlenül a kanadai Bay of Fundy után“ – mondja Guernier nem kevés büszkeséggel, miközben leállítja a traktort és leugrik a vezetőülésből. Számos további osztrigatenyésztő már dolgozik. Olajruhában és gumicsizmában megfordítják a fémhálós osztrigazsákokat, megszabadítják őket az algáktól, és alaposan megrázzák. „Rendszeresen rázni kell őket, hogy a héjuk ne nőjön össze a zsákokkal“ – magyarázza Guernier, aki időközben maga is hozzálát a telepein végzett munkához.

Az egész környezet a víz nélküli tengerfenék végtelennek tűnő távlatában megdöbbentő, szinte szürreális és annyira lenyűgözően egzotikus, hogy az ember azt szeretné hinni, nem is Európában van. A nap újra és újra áttör a sűrű esőn, és drámai fényekkel játszik. Aztán hirtelen a felhők újra összezáródnak, és jön az eső. A Veys-öböl embermentes, Utah Beach-nél található részével ellentétben a part itt ugyan ritkásan, de lakott. A parton Blainville-sur-Mer település fehér házai látszanak.

Guernier egy zsák osztrigával a karjában tér vissza a traktorhoz. Utah Beach-i osztrigák ezek persze még nem, hangsúlyozza, miközben kinyitja a zsákot. „Ezek itt több mint háromévesek. A következő hetekben áthozzuk őket a keleti partra, ahol még egyszer hat hónapot töltenek a tengerben“ – magyarázza, és egy impozáns kagylót vesz magához. Osztrigakéssel és egyetlen ügyes mozdulattal kinyitja, és átnyújtja a látogatónak. Érezni a frissességét, de szépen húsos is, egyenesen roppanós és diós aromájú. Mintha az ember a tengert csókolná meg, ahogy egy francia költő egykor kifejezte. Kétségtelenül tökéletes osztrigaélvezet. De akkor miért viszi a kagylókat egyáltalán át a keleti partra, a Utah Beachre? Miért veszi magára ezt a fáradságot?

„Odaát más körülmények uralkodnak, mint itt nyugaton“ – mondja a tenyésztő. „Ott nagyobb az édesvízi befolyás, és a plankton aránya is magasabb. Így az állatok több táplálékhoz jutnak.“ Ez lehetővé teszi számukra, hogy a partraszálló strandon töltött hat hónap alatt még alaposan gyarapodjanak, teltebbek legyenek, még húsosabbak. És ráadásul hozzászoknak a plusz ízhez is.

Mindez elég nehezen elképzelhető, ha az ember épp egy frissen a La Manche csatornából kihalászott osztrigát evett. És amúgy is: miért nem tenyésztik az állatokat rögtön a másik oldalon? „Mert ott egyszerűen túl nagy a hullámzás“ – mondja Guernier. A fiatal osztrigák nem bírják, ahhoz már kell egy minimális súly. „Néhány Utah Beach-i osztrigát tegnap hoztam, és itt vannak raktáron a medencében, azokat később szívesen megkóstolhatjuk“ – javasolja. Aztán visszaindulunk a traktorral a rámpán keresztül Blainville ipari övezetébe (egészen hivatalosan „zone conchylicole“, azaz „kagylótenyésztési övezet“ néven), ahol a tenyésztők csarnokai és irodái találhatók.

Guernier üzemi épületének bejárata felett egy tábla látható, egy rajzzal, amely vélhetően saját magáról készült profilkép. És alatta a felirat: Monsieur Jean-Paul Huîtres (=osztriga)/Utah Beach. „Az apósomat, Georges Quetier-t a normandiai osztrigatenyésztés igazi úttörőjének tartják“ – hangsúlyozza „Monsieur Jean-Paul“ –, „és egyike volt az elsőknek, akik felismerték a Utah Beach kiváló tulajdonságait, és odavitték az osztrigáikat.“

Az após szintén azok közé tartozott, akik a második világháborús partraszálló strand könnyen megjegyezhető neve alatt hozták forgalomba a kagylóikat. A szóbeszéd szerint az egykori elnök, François Mitterrand – akit egész életében Franciaország-szerte képzett ínyencként ismertek – akkoriban, valamikor az 1980-as években Párizsban ette Georges Quetier osztrigáit, és annyira dicsérte őket, hogy valóságos roham indult meg. Mígnem végül egész Párizs a Utah Beach-i osztrigákra vágyott. Időközben a fővárosban betöltött szerepük teljesen összevethető a Bresse-ből származó csirkékével, a bretagne-i homárokéval, a burgundi boréval vagy az elzászi savanyú káposztáéval.

Guernier néhány kagylót készített elő kóstolásra. És láss csodát: azok, amelyek a Utah Beachen értek be, tényleg egy árnyalattal húsosabbak, még mindig roppanósak, de valahogy krémesebbek is. Az íze kicsit enyhébb és édesebb, meglepően hosszú utóízzel. „Igen, az utóíz a megfelelő szó. Az osztrigákkal éppúgy van ez, mint a borral és sok más élelmiszerrel: a minőséget a terroir dönti el“ – mondja Guernier.

Ez annyiban is helytálló, hogy szinte az összes Franciaországban tenyésztett osztriga egy és ugyanahhoz a fajtához tartozik. És a vörösbor Burgundiában is szinte kizárólag a Pinot noir fajtából készül. Guernier diadalmasan: „Így van!“ – mondja. „És mégis, a különböző dűlők különböző minőséget és árakat eredményeznek. Különben a Romanée-Conti dűlőből származó borok nem lennének sokkal jobbak és drágábbak, mint a környező szőlőskertekből származók.“ Így nézve, zárja le, a Utah Beach nem más, mint az osztrigák Romanée-Conti-ja. —

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!