A-La-Carte

Gagnaire-nél (2010/4)

Korunk konyhaművészei között a nagy fehér farkas a világ felén jelen van, és Párizsban, a Rue Balzac 6. szám alatt, a hátsó sor bal oldalán lévő nagy tűzhely mellett személyesen is találkozhatunk vele.


Gagnaire-nél

Werner Meisinger szövege Fotók: Corbis
Eddig három embernek sikerült személyes konyhai teljesítményét világszerte ható márkaerővé formálnia, és nevét három kontinensen intézményi szinten beágyaznia: Alain Ducasse-nak, Joël Robuchonnak és Pierre Gagnaire-nek. Életrajzuk lenyűgöző, sőt kalandos, mindenképpen figyelemre méltó.

Pierre Gagnaire 1950-ben született, 1976-ban kezdett el dolgozni apja éttermében, 1981-ben nyitotta meg saját éttermét Saint-Etienne-ben, 1993-ban három Michelin-csillagot kapott, majd 1996-ban csődbe ment.
Joël Robuchon 1945-ben született, 1981-ben nyitott egy kis éttermet Párizsban, 1984-ben három csillaggal tüntették ki, 1994-ben egy nagyobb éttermet nyitott, három csillagot kapott, és 1996-ban nem ment csődbe. 1996-ban utoljára zárta be étterme ajtaját, és a kulcsokat a Szajnába dobta. Nem a Grand Cuisine nevű cirkusz iránti különösebb lelkesedés jele volt.
A nagy konyha e két nagyvadja életútjának hasonlóságai ezzel még nem értek véget. Még hasonlóbb dolgok következnek.
Joël Robuchon és Pierre Gagnaire újra felfedezte a szeretetet a magas színvonalon éhező és szomjazó emberek iránt, és diadalmasan visszatértek. Robuchon 2003-ban nyitotta meg az „Atelier”-t a párizsi Saint-Germain-des-Prés negyedben, és sorozatgyártásba kezdett az igényeseknek szánt úgynevezett egyszerű, előre elkészített konyha ötletével. Ma már 19 üzlet tíz városban, három kontinensen viseli Joël Robuchon nevét, beleértve a butikokat és teázókat is.
Pierre Gagnaire az élvezetek kultúrájára érzékeny barátai segítségével a Saint-Etienne-i teljes összeomlás után nem sokkal éttermet nyitott a párizsi Hotel Balzacban, nem messze az Etoile-tól és a Champs-Élysées-től. Komolyabb késlekedés nélkül ismét három csillaggal tüntették ki, és azóta a szakácsok számára elképzelhető legnagyobb színpadon főz bravúrosan. Nevét ma már tizenkét étterem viseli három kontinensen.
Alain Ducasse felemelkedése az omniprezens konyhasztárrá egyenesebben zajlott. Ducasse 1956-ban született, első séfpozícióját 1986-ban töltötte be a monacói Hotel de Parisban, 1996-ban nyitotta meg első saját éttermét Le Parc néven Párizsban, már nyolc hónappal a nyitás után három Michelin-csillagot kapott, és neve ma már kb. 30, a legtágabb értelemben vett „gasztronómiai” vállalkozást fémjelez – az éttermektől a hoteleken át a pékségekig.
Étteremgyűjteményeikkel Ducasse, Robuchon és Gagnaire a multiaktív nagy séfek csoportjának legkiemelkedőbb és legszembetűnőbb képviselői. Míg Ducasse és Robuchon megfoghatatlan ködként gomolyognak a színtéren, Pierre Gagnaire egészen kézzelfogható. Csak el kell menni Párizsba, a Rue Balzacban lévő éttermébe, és ott a legjobb esélyeink vannak arra, hogy a tűzhely mellett találjuk a férfit. Ez év novemberében lehetőségem volt egy kellemes beszélgetésre Pierre Gagnaire-rel, egy tömör ezüstből készült homár jelenlétében.
Pierre Gagnaire étterme a fényűző és naaaagyon klasszikus Hotel Balzac földszintjén kívülről nézve rendkívül szerény. Az üvegajtón a mester neve olyan kicsi és finom, hogy csak az veszi észre, aki keresi. A keskeny ajtó mögött nemes fából és finom művészetből készült ékszerdoboz tárul fel, fényfoltokkal és a falakon lévő ágak vetette árnyékokkal. Ezt az elegáns, titokzatos környezetet csupa nagyon szép, feketébe öltözött ember együttese élettel telíti meg. Közöttük Pierre Gagnaire úgy mozog, mint egy nagy fehér farkas. Fél évszázados, ösztönző szakmájában eltöltött munka és negyedszázados, rendkívüli magasságokban töltött idő után kifejező arca lett. A szél elleni erőszakos menetelések során keletkezett ráncok és barázdák mindenképpen jellemzik, alapvetően barátságos, de mindig éles fókuszú tekintettel. Az mögötte lévő számítóközpont nagy órajelét nem nehéz felismerni, és az is sejthető, hogy ezekből a szürkéskék szemekből érkező elégedetlen pillantás képes folyékonnyá tenni a hidrogént és sokkolva lefagyasztani az alkalmatlan személyzetet.
Az étterem egy leválasztott részében beszélgettünk, amely keskeny ablakokon keresztül betekintést enged a konyhába. Ott éppen egy alkalmazott törölgette egy puha ronggyal az utolsó vízcseppeket is a tükörsima padlóról, amelyben az ezüstözött lábasokkal teli égbolt tükröződött. Körülbelül akkor kezdtük a beszélgetést, amikor a makulátlan fehérbe öltözött brigád kivonult a csatamezőre. Az olyan extrém súlycsoportú harcosoknál, mint amilyen Gagnaire, Putyin vagy Madonna, jobban tesszük, ha nem rögtön feszélyező kérdésekkel tesszük próbára a másik tűrőképességét, ezért a beszélgetést mérsékelt kutatói nyomással nyitottam meg:
Hogy van?
Köszönöm, jól, kérem, egy kis türelem.
Gagnaire tíz másodpercig telefonál a legújabb
i-phone-ján, amely ebben a helyiségben, a métervastag falak mögött furcsa módon rendelkezik térerővel.
Fiam, megbocsátasz. A család fontos, a családért ott kell lenni, ez gyakran a legnehezebb.
Hogy halad az új étterem St. Tropez-ban?
Ó, igen, nagy örömünk telik benne. Csodálatos hely, minden a legjobban alakul.
A kereskedelmi szempontokon kívül: miért vállalt be a sok étterem mellé még egyet? Már nem maga a legfiatalabb.
Igen, igen, természetesen már nem vagyok a legfiatalabb, ez fárasztó is. A Colette – nem tudom, miért vettem át. Ismerem a Hotel Sezz tulajdonosát, amelyben az étterem található. Már régóta együtt dolgozunk. Ebből a szempontból minden a legjobban alakul, csodálatos hely, hát csinálom. Miért ne?
A Colette-ben a mediterrán konyha ön által képviselt fajtáját kínálják. Kifejlesztett egy egyszerű koncepciót a St. Tropez-i étteremhez, amely az ön jelenléte nélkül is működhet?
A minőség sosem egyszerű, teljesen függetlenül attól, hogy a helyszínen vagyok-e vagy máshol. A minőség egy jó csapat munkájából születik. Ez ugyanúgy igaz St. Tropez-ban, mint Párizsban, Moszkvában vagy Las Vegasban. Csak tudni kell, meddig lehet elmenni egy adott helyen. Itt az éttermemben – a Balzacban lévő étterem az én éttermem – nagyon mélyen bele tudunk menni a részletekbe. Párizsban vagyunk, itt speciális kihívással szembesülünk, itt az év nagy részében én magam vagyok a tűzhely mellett, itt a legnagyobb a folytonosság, mert ez az étterem létezik a legrégebb óta. Más helyeken más törvények uralkodnak. A londoni Sketch nagyon nehéz volt az elején. Egy nagyon komplex étterem (megjegyzés: négy részleg, az ínyenc étteremtől a cukrászdáig). A kritika nem volt barátságos. Ráadásul: ez az Egyesült Királyság, mit is mondhatnék többet. De a Sketch hamar elismert lett, évek óta teltházzal működünk (megjegyzés: A Sketch London topcímei közé tartozik, a róla szóló kommentárok a „soha többet” és a feltétel nélküli eufória között ingadoznak). Vagy Dubaj, nagyon nehéz. A válság közepén nyitottunk, és esténként 3, 5, 7 vendégünk volt. Most állandóan teltházzal megyünk, naponta 100 vendégünk van, és azt mondják, a Reflets az Emírségek legjobb étterme. A siker kulcsa nem a koncepció, hanem a csapattal való munka. És az emberek velem maradnak, mert együtt dolgozom velük.
Hány ember?
60 Párizsban, 125 Londonban, 35 Szöulban, 35 Hongkongban, 30 Tokióban, 35 Moszkvában, 30 Dubajban, 30 St. Tropez-ban, 40 Las Vegasban – kihagytam valamit? Mindenki az én mentalitásom és filozófiám szerint dolgozik. Egyben tartom az embereket, és magasan tartom a lelkesedést. Nézze itt, ez az étterem: 18 szakács, ez nem sok, mind fizetett szakácsok, jól fizetett szakácsok, ez itt nem iskola. De a szakácsok nem csak azért vannak itt, mert ez a munkájuk. Lelkesedés uralkodik. Ha látom, hogy valaki csak a pénz miatt dolgozik nálam, azonnal mennie kell.
Hogy tud ennyi helyszínen az összes szakáccsal együtt dolgozni? Állandóan úton van?
Sokat utazom, de nem rendkívül sokat. Az összes szakácsot itt, Párizsban képezzük ki, és minden éttermet legalább évente háromszor meglátogatok. Amikor ott vagyok, akkor minden erőmmel ezen az egy helyen vagyok. Mindenekelőtt: a konyhában vagyok. Ebédidőben és este, 35 éve. Ez kemény munka. Azt mondom: munka, nem szavakat pazarolni vagy konferenciákat tartani. A velem végzett munka lehetőség a szakácsoknak. Tanulnak tőlem, és én tanulok a szakácsoktól. Minden nap új történetet hoz. Csak a konyhában végzett munkával érjük el ezt a minőséget.
Franciaország, Las Vegas, Dubaj, Moszkva, Hongkong, Szöul, Tokió – a sok különböző kultúrkörben végzett munka megváltoztatta a stílusát? Bekerültek például távol-keleti hangsúlyok a francia konyhájába?
Nem, határozottan nem. Mindenesetre nem olyasmi, amit nyomon tudnék követni. Inspirációt a művészetből sem merítek. Szeretem, de a konyhámhoz ennek semmi köze nincs. Nem választottam a stílusomat, ez az életem, azt tükrözi, hogyan látom az életet. (Néhány másodpercig szemléli az asztal közepén lévő ezüst homárt.) Hatások természetesen léteznek, hiszen az ember körbejár, lát és érez. De amit látok, azt nem gyúrom egy koncepcióba. Más éttermeket sem látogatok azért, hogy megtudjak valamit. Kérem, értse ezt jól: nem vagyok beképzelt, és semmiképpen sem becsülöm le azt, amit más séfek előállítanak. Egyszerűen túl kevés időm van más éttermeket látogatni. Pedig szeretek enni. Ma. Korábban ellentétben. Akkor túl nyugtalan voltam ahhoz, hogy egyek.
A konyhája nem tűnik teljesen koncepció nélkülinek. Stílusát többek között a „Francia konyha újrafeltalálása” (megjegyzés: angol nyelven is kapható: Pierre Gagnaire, Reinventing French Cuisine, 2007, Stewart, Tabori and Chang) című könyvben mutatja be.
A címet a kiadó adta, nem tőlem származik. Nekem az volt a célom, hogy világossá tegyem: az étel nem egyszerűen csak étel, az ételek nem csak ételek. 35 éve jöttem rá, hogy az ételsort úgy kell tekintenünk, mint egy koncertet. Mindannyian ugyanazokkal az összetevőkkel főzünk. Ezek viszont számomra nem építőkövek az ételekhez, hanem anyagok, amelyekkel történeteket mesélek el. A feladat az, hogy a konyha eszközeivel hangulatot teremtsünk, érzéseket közvetítsünk – szeretetet, érzelmet, gyengédséget... Ha úgy tetszik, ez az új a francia konyhámban.
Mely ételek mesélik el a legjobban a történetüket? Melyek Pierre Gagnaire signature-ételei? Nincsenek signature-ételek. Remélem, minden étel az én történetemet meséli el. Bocsásson meg – most be kell mennem a konyhába.
Pierre Gagnaire mozgalmas története és koncertszerű főzési módja elsősorban kontrasztokban gazdag kombinációkban, izgalmas ízvilág-kibontakozásokban, kihívást jelentő, alkalmanként zavarba ejtő íztársításokban nyilvánul meg. Az internet tele van olyan hozzászólásokkal, amelyekben Gagnaire némely kreációjának képtelenségét bőbeszédűen írják le és gyászolják. Történetei elmeséléséhez Pierre Gagnaire számos szereplőt is felvonultat a színpadon, így előfordul, hogy egy tucatnyi kis tányérkát és tálkát tesznek a vendég elé. Hírhedt például Gagnaire nagy desszertje, amely legalább nyolc különálló darabból áll.
Gagnaire történeteit prózában is előadják. Részlet a 2010. október 31-i 2. őszi menüből: Etuvée d’huitres Gillardeau au gingembre frais, pamplemousse rosé et navet red meat loguement mitonnés au porto blanc; feuille de culattello, Sorbet concombre au wasabi, marinière de coteaux aux algues. Egy előétel.
Saint-Pierre-Saint-Jaques: Fine tranche de Saint-Pierre au poivre noir de Malabar, celéri doré et raviole d’agria à l’aubergine; soupe onctueuse poireau/grenaille au laurier. Noix de Saint-Jaques voilée de seiche, piquillos grillés. Rosace crue: thào d’avocat, râpée de châtaigne et sel fin au thé Matcha. Egy étvágygerjesztő a tengerből.
Még ha nyelvi szempontból nehézséget is okoznak a „thào”-k, „nuoc-mâm”-ok és „raviole d’agria”-k, és nem jut az ember eszébe azonnal, mi is akar lenni az a culatello, és hogy helyes lehet-e a „babérszemcse” és mi lehet valami „onctueuse” (a fontos szavakat, mint tudjuk, nem az iskolában tanulja meg az ember) – a tányérokon remekül eligazodik az ember.
A kettes menüsorunkon mindenesetre egyetlen híres kombinációs szörnyeteg sem emelte fel zavarba ejtő fejét Gagnaire alkotóműhelyéből. Éppen ellenkezőleg, a kombinációk következetessége bámulatos volt. Persze Gagnaire-nél nem szabad válogatósnak lenni az ízlelés terén, és fel kell készülni az erős íz-kilengésekre.
Már az előételként tálalt rájaszárny-miniatűr libamájjal és lestyánzselével a zeneirodalomban f-fel, azaz forte-val lenne jelölve. A merész, de az ízek ellentétességében szívet melengető (és enyhén hűtött) surf&turf interpretáció pihent, körülvéve egy élénkítő gyümölcs- és zöldségkeverékkel, amelyben a vöröshagyma szeletei sárga mangóval, zöld almával és ropogós retekkel találtak egymásra. A salátát pezsgődresszinggel, melasszal és egy bizonyos nuoc-mâm-mal nedvesítették és fűszerezték, amelynek azonosságáról e lap okos olvasói és olvasott olvasói bizonnyal hamarosan tájékoztatni fognak.
Következett az első osztrigaétel szerény, carpaccio-horizontokon túli vándorlétem során, amelyben az osztriga nem játszott ízmeghatározó szerepet. Párolt Gillardeau-osztrigák friss gyömbérben, rózsaszín grapefruittal és vörösrépával, ezek a programfüzet szerint hosszan, nagyon hosszan párolva fehér portóiban.
És teljesen meg tudom érteni, hogy sokaknál, akiket eltalál a gyümölcsös és sós, keserű és jódos ízek ilyen flashe – még ráadásul kora este! –, elvész a türelem, és azután a tehetetlenségükben az internetre kell bízniuk magukat. Én azonban ezt kibírom, és teljesen egyetértek Stefano Benni csodálatos bestsellerének címével: Nincsenek rossz emberek, mondta a medve, ha jól vannak elkészítve. Nincsenek rossz ízkombinációk, ha az alapanyag jó (rossz jó borok sincsenek). A grapefruitos osztrigák mellett volt még egy kis uborkaszorbet wasabival, borotvakagylóval és algákkal, hogy az aromás bátorítás kitartson. Nem lett volna rá szükség. A pezsgő és zengő hatás megmaradt a kulináris koncert további folyamán is. Következett a fentebb eredeti leírásban idézett fésűkagyló- és szenthal-duett. A hal és a kagylóhús egy kézműves konyhai alkotásokból álló potpourriban volt elágyazva. Itt egy fél kanál a végleges póréhagyma-levesből, ott a raviolo membránvékony burokkal, egy darab grillezett, elragadóan édes, enyhén füstös paprika, a tintahal egy ragyogó fehér, puha szőnyeg alatt különösebb íz nélkül.
Közöttük színes zselélapok érkeztek, utána pedig már a tengeri sün-rókagomba. Ha a tengeri sün-rókagomba jól van elkészítve – a gomba pépesre párolva, a tengeri sün ikrája pedig krémes raguvá dolgozva –, akkor komoly versenytársa a bolygó összes többi rókagombás ételének, főleg, ha jól elviseli az ember a tengeri sün-kibontakozás erejét.
Nos – voltak ebben a szimfóniában csendesebben áramló tételek is. Mandulában sült carabiniero rákkal, káposztával, fűszeres kenyérrel és chilis vajjal. A vaj enyhe és gyümölcsös, a carabiniero nagy és ropogós, a kiegészítő adag szürke garnélarák édes és bolyhosan puha.
Az előadás tempója és behatoló ereje a következő fogásokban is töretlen maradt. Marhafilé-szeletek (meglepő a filé, hiszen egy ilyen hétköznapi darabra a nagy művészek ritkán fordítanak figyelmet), ököruszály-mártással „au tamarin” (határozottan nem majomtól), pézsmatökkel és csontvelővel. Az évad legalábbis legjobb tökrizottója is az asztalra került. Sajtok, minden, csak nem a deszkáról, hanem Mimolette, Camembert és Bleu csinos alkotásai, jeges csicsóka-teával és nizzai kapribogyós citromtésztával. És aztán a desszertek flottája, amely valóban sok kis hajón horgonyzott le az asztalunknál. Egy
Petits fours-ral teli kenu még a pezsgős poharak közé ékelődött, amit végül szívesen fogyasztunk frissítőként.
Mi mondható el e menü után Pierre Gagnaire történetéről? A férfi nem békés vizeken kormányoz, és drasztikusan szembesít minket azzal az igazsággal, hogy ebben a világban nagyon sok mindent nem lehet megmagyarázni, nem lehet felfogni, sőt meg sem lehet érteni.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!