A-La-Carte

Big fish (2004/1)

Vagy: A helyi dolgok vonzereje A Karib-térség egy paradicsom, de nem feltétlenül a kulináris fajtából. A regionális specialitások keresése váratlanul bonyolult és különös lehet.


Big fish

Eva Rossmann szövege Fotók: Getty images/Angelo Cavalli; viennaslide.at
Azt akarták, hogy főzzek nekik egy eredeti osztrák menüt. Ők voltak a szállásadóink és kedves emberek: Sue és Ray, a nő eredetileg Angliából, a férfi egy karcsú fekete bőrű ember, aki itt nőtt fel a szigeten.
Mostanra a kis karibi sziget, St. Kitts kulináris szempontból is elég jól fejlődik, van két szupermarket, amelyek nagyjából felveszik a versenyt az ausztriaiakkal – csak a hangsúlyok vannak máshol. Ahogy nálunk a zöldséges részlegen nem lehet friss kenyérgyümölcsöt venni, úgy ott sincs sima vagy rétesliszt, csak az az enriched-self-raising-all-purpose por az USA-ból lisztként: sütőporral és ki tudja még mivel együtt.
Marhahúsleves – az menne. Grízgaluska. Milyen grízzel? Esetleg palacsintatészta (Frittaten). Nem. Lásd a lisztet. És: A helyi marhák ugyan nagyon jól néznek ki, amikor az út szélén állnak, felváltva bámulják a szigeti utat és a tengert, és kérődznek (éjszaka válnak veszélyessé, amikor pont a feketék közülük szeretnek az útra lépni), de állítólag elég rágósak. Ráadásul a szupermarketekben nincs belőle sok. Az amerikai fagyasztott marhahús – steakek és hamburgerek – pedig nem csak a legutóbbi BSE-eset óta gyanús nekem. Szóval irány Basseterre központi vásárcsarnoka. De ott furcsa módja van a hús feldarabolásának: bárdokkal és bozótvágó késekkel egyszerűen csontostul darabokra aprítják, nagyobbakra vagy kisebbekre, ahogy a vevő kívánja. A hentesek ennek megfelelő, termetes legények, és olyan dialektusban beszélnek, amibe nem bocsátkoznék bele, hogy elmagyarázzam nekik, hol van a sterc (fartő) és hogyan kellene kicsontozni. Amúgy sem igényli itt senki. Cserébe van Bullfoot: bika lábszár részek, amelyeket örökké hosszú ideig főznek paradicsommal, az ő enyhe Scotch-Bonnet paprikájukkal, zöld papayával (segít mindent puhára főzni), fokhagymával, sóval, gyömbérrel, rummal és csípős szósszal. Aki szereti a kocsonyás állag és a vajpuha marhahús keverékét, az el lesz ragadtatva.
Nem feltétlenül kell rögtön Bullfootnak lennie, de ha máshol vagyok, ráállok a helyi konyhára, olyankor nem is akarok mást enni, mást főzni.
St. Kitts-en van turizmus. Szerencsére nem annyi, mint más karibi szigeteken, de szerepet játszik. Amerikaiak (és néhány elszórt európai) vettek itt házakat és lakásokat, van néhány szálloda, és újabban egy nagyon nagy is. Tehát van étel ezeknek a vendégeknek. Aki ismeri az amerikaiakat, tudja, hogy külföldön nem szívesen esznek sok minden mást, mint otthon (állítólag akadnak ilyen németek és osztrákok is...). Az éttermek, amelyeket értük találtak ki, világszerte segítenek ebben. Ott aztán sok mindent „karibi hangulattal” vagy „nemzetközi színvonalú karibi konyhával” vagy hasonlókkal illetnek, de az ember már tudja: a Surf and Turf a legegzotikusabb, vagy néha egy a sziget előtt fogott hal, nem a helyi, kissé édeskés papagájhal, és biztosan nem a delfinhal (Dolphin-Fish), mert az idősebb amerikai hölgyek már a delfin evésének gondolatától is világgá szaladnának (a delfinhal egyébként nem delfin, csak úgy hívják, de magyarázza ezt meg egyszer egy ideges idős hölgynek), de van itt kiváló vörös sügér (Red Snapper) is, amely akár nyolc kilót is nyomhat.
Cserébe az ember szinte fény nélkül ül egy úszómedence körül, a nagy étlap olvasásához zseblámpát adnak, a felszálló klórszag egyrészt megakadályozza, hogy az ember beleessen a vízbe, másrészt egyfajta aszeptikus légkört teremt, amit egy langyos karibi estén a szabadban nem is olyan könnyű elérni, de bizonyos embereknek talán otthonos érzést közvetít.
Vagy meg sem próbálnak semmit karibit színlelni, mint a nagy szálloda fő éttermében: „Óceánokra vagy, de itt érzed a nagyvárost...” Világos, ezért repül az ember a Karib-térségbe.
Szóval nem mindenhol van ott a helyi étel. Ilyen helyi módon főzhetek St. Kitts-en osztrákot is. Vagy akár valamivel autentikusabban.
Megkérdezzük Sue-t és Rayt, mi van még Olivia csodálatos konyháján kívül a strandon a Sunset Beach Barban (ami csak napközben van nyitva), és ők egy grillállomást ajánlanak, ami egyfajta karibi „Großheuriger”-nek (nagy borozónak) bizonyul: Sorba kell állni, és valamikor – nagy forgalom esetén ez egy óráig is eltarthat, de ez itt a legkevesebbet sem érdekli senkit (végül is eléggé európai-turisták vagyunk) – megkapjuk, feltéve, hogy a megfelelő időben a megfelelő embernek kiabáltuk a megfelelőt, a szaftosan grillezett homárt (itt így hívják, valójában pompás languszták) vagy csirkét vagy bordát, az ember elviszi a cuccot nyers faasztalokhoz, leül valaki mellé, és reméli, hogy a felszolgáló érkezik italokkal. Nagyon rendben van, de nem teljesen az, amit a karibi konyháról különféle szakácskönyvekben olvastam.
Megkérdezzük Sue-t és Rayt, hova járnak szórakozni, ha különleges estét akarnak eltölteni. Azt a helyet ajánlják, ahol sötétben, klórszag mellett eszik az ember. Mert olyan elegáns.
Aztán végre kapunk egy tippet, azt a bennfentes tippet, amire mindig nagyon éhes vagyok: Az Independence-Square mögött nyílt egy kis helyi étterem. Az ittenieknek, nem a turistáknak. És olcsónak is kell lennie (amit a többiekről nem mondhatunk el). Miután néhány hiábavaló próbálkozás után megtaláljuk a sikátort (kis sikátorokból itt sok van, egykor színes, mára megszürkült faházak betonszerkezetes veranda-korlátokkal, bontásra ítélt vagy már összeomlott bódék, közben rózsaszín vagy világoszöldre vakolt házak mindenféle virággal körbevéve és egy régi olajoshordóval mint szemetes előtt), úgy érzem magam, mint az elveszett kincs vadásza vagy legalábbis mint Anthony Bourdain a világ végén a végső élvezet keresésében. Hat asztal, neonvilágítás. Minden nagyon tiszta, de ez St. Kitts-en mindenhol így van, műanyag asztalterítők. Fehér pult, mennyezeti ventilátor. Egy felszolgáló, akit a szigeten „big”-nek, nálunk előkelően „termetes”-nek neveznének, közeledik egy törlőronggyal, áttörli a mi amúgy is tiszta asztalunkat, mondja: „Yes?” Mosolyogva magyarázom, hogy enni szeretnénk, valami igazán helyit, eredetit, közben a másik asztalnál ülő párra pillantok, de ők szerelmesen összedugták a fejüket, és nem látni, mi van a tányérjukon. A felszolgáló rezzenéstelenül reagál: „Chicken vagy Fish?” Teszek egy kísérletet, hogy megkérdezzem, hogyan készítik el őket, hencegek a karibi konyháról szerzett olvasmányaimmal, lepattan rólam. Még egyszer megkérdezi: „Chicken or Fish?” Úgy teszünk, mint mindig, rendelünk egy ilyet és egy olyat (végül is nem a konyhában állok, ahol köztudottan azt szereti az ember egy hajszállal jobban, amit ugyanazt rendel). Óvatosan kérdezem, van-e boruk. Yes. Fehérbor. Yes. Na tessék. Csodálatos. Ernest megkapja a Carib-sörét pohár nélkül az asztalra, de ez itt szokás. Nekem egyfajta fagyasztóládában turkál a bor után, aztán előkerül egy ballon olcsó Rossi és egy pohár, tölt.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!