Kérem a számlát!
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Peter Zolly
Azokon az estéken történt, amelyeket azok, akik a vendéglátásból élnek, elvileg kedvelnek. A vendéglő zsúfolásig tele, a személyzeti költségek alacsonyak (azért is, mert a megfelelő pincér keresése eddig eredménytelen maradt). Így hát a tulajdonos volt az, aki sietve odaérkezett, amikor a 3-as asztalnál fizetni akartak. A hölgyek ragaszkodtak a külön számlához. A vendéglős tudta, hogy még hányan várnak és mi mindenre, ezért megkérte őket, számolják már ki szíveskedjenek maguk, ki mit fogyasztott. Felháborodás. Vagy talán, hiszen az általános iskolai évek már mindegyiküknél régen elmúltak, a négy alapművelet már nem ment olyan simán? A vendéglős a magyaros bája és a borvidéki (Weinviertler) makacssága keverékével próbálkozott. A hölgyek azzal kontráztak, hogy már az este elején megkérdezhette volna őket, külön vagy együtt akarnak-e fizetni, akkor kezdettől fogva négy számla lett volna, és minden rendben volna.
Kicsivel később azért mégiscsak összeadtak és osztottak, a szomszédos asztalnál pedig helyet foglalt két pár. A tanulni vágyó vendéglősünk hozzájuk sietett, odaadta az étlapot, és udvariasan megkérdezte: „Együtt vagy külön szeretnének fizetni?” Na ne már! Hogy juthatott egyáltalán ilyen abszurd ötlet eszébe, hogy külön fizetnének? És különben is: ilyesmit nem kérdezünk. Zavartan a vendéglős visszahúzódott a pult mögé. Szóval most akkor mi van? Mi legyen most?
De a pénz dologgal az a helyzet, hogy úgy tűnik, szinte vonzza a vitát. Miért pont a vendéglátásban kerülnénk el ezt? A pénz nem egyszerűen áruért, vagy ebben az esetben ételért és italért cserébe adott eszköz, sokkal több annál. Többek között ez az egyik legkipróbáltabb módja mások lenyűgözésének. Ezt megfigyelhetjük a különféle kakasviadalokon is, ahol a férfiak (ritkán vannak nők, és nem hiszem, hogy csak azért, mert – sajnos – még mindig ritkábban fizetnek) a számla rendezéséért párbajoznak. Ezúttal tényleg ő következne…, de kérlek, meg volt beszélve, hogy… – végül is te lennél az, aki meghívott… – sok minden kedvesen kezdődik. Legkésőbb az érvek cseréjének harmadik mondata után a szájak elvékonyodnak, a tekintetek megkeményednek. Nyerni akarnak, még a számla árán is. Egy olyan hiszékeny ember számára, mint én, ez a játék a szépen megterített asztaloknál csak akkor válik még ördögibb játékká, ha ezek látszatcsaták. Amikor az érintettek közül egy vagy többen valójában egyáltalán nem akarnak nyerni, csak úgy tesznek. Mert a veszteség és az, hogy nem kell fizetni, gyakorlati szempontból mérhetőbb hasznot hordoz magában. Szóval érvekkel vívnak egymással, hogy az utolsó pillanatban nagyvonalúan, egy „Kösz, de tényleg csak tiltakozásul” felkiáltással beadják a derekukat.
A szuverén pincérek ilyen esetben kifejezéstelen arccal várják a vita végét. Beavatkozni végzetes lenne, és talán a borravalóra nézve is káros. Apropó borravaló: Szinte minden felszolgáló ember kifejezetten egalitárius – a vendégeiket nem a megjelenésük alapján (na jó, bizonyos pincéreknél segíthet a szőke haj), nem is a származásuk alapján ítélik meg, talán egy kicsit a viselkedésük alapján, de végső soron mindenekelőtt az alapján, ami ellenőrizhető. Mégpedig a borravaló alapján. Természetesen ez a munka, a jó kiszolgálás elismerése. Ez részben sürgősen szükséges kiegészítő jövedelem is. De elsősorban egyszerűen az, ami: pénz. Biztosan nem Konfuciusz vagy más közismert bölcsességmondó volt, hanem egy tapasztalt főpincér, aki egyszer megfogalmazta: Csak a készpénz a valóság. Adjon egy főpincérnek túlságosan magas borravalót. Talán azt fogja gondolni, hogy csak fel akar vágni, talán az utána következő sör mellett odasúgja a kollégáinak, hogy ma megint volt egy olyan alak, aki úgy szórta a pénzt, hogy biztosan nem szerezhette tisztességesen. Jöjjön el másnap, egy hét múlva, vagy feltéve, hogy a borravaló mértéke elég figyelemre méltó volt – akár egy hónap múlva is, a pincér 99 százalékos valószínűséggel válogatott udvariassággal fogja kezelni. Számtalan tanulmány létezik az állati és emberi világ kollektív tanulásáról. Meggyőződésem, hogy a pincér szakma kollektívan elsajátította, hogy egy magas borravaló után a következő alkalommal is magas borravaló várható. És minden felszolgáló ennek megfelelően viselkedik. Függetlenül attól, hogy nemesen visszafogott (néha nemesebb, mint a vendégei), csípős, alázatos, buzgó vagy éppen olyan ügyetlen, mint egy üzemi baleset.
Borravalót elfogadni mindenesetre egyszerűbb, mint adni. Ez ismét beigazolódott egy esküvői ünnepségen, amelyen Buchinger „Zur Alten Schule” vendéglőjében szakácsként vettem részt. A vőlegényt a környéken nem tartják éppen vagyontalannak, mindenestre gyáros. A zajos ünnepség végén adott egy – közepes méretű – borravalót, és kérte, hogy a számlát küldjék el az anyósának. A számla tehát elment Burgenlandba, ki is fizették, csak a burgenlandi spórolóbajnok a borravalót kvázi előlegnek tekintette, és levonta a számla végösszegéből. Legyen gazdag – és hogy az egyik vagy másik mit kívánt volna neki az életben ezen kívül, annak itt nincs helye.
Az ilyen utólagos meglepetésektől csak az van védve, aki eleve kizár minden egyéb fizetési módot a készpénzen kívül. Egy idilli és kiválóan értékelt étterem tulajdonosa gondoskodik róla, hogy ez mindenkinek világos legyen, mielőtt belép a vendéglőjébe. A kertben már nagy figyelmeztető táblákat állított fel arról, hogy itt kizárólag készpénzzel lehet fizetni. A ravasz vendéglős ezzel természetesen megspórolja a hitelkártyacégek különféle levonásait. Ezenkívül megakadályozza a bizalmatlan adóellenőrök számára az ellenőrzés további lehetőségét. Azt sem éli meg, hogy a hitelkártya- és bankkártya terminál pont akkor mondja fel a szolgálatot, amikor mindenki azzal akar fizetni. A mi Rudi urunk szívből utálja ezt a gépet (mint minden gépet) a legmélyebb művészlelkéből. És bár Buchingernél évek óta lehet hitelkártyával fizetni, ő már csak emiatt is mindenkinek a színes euróbankókat javasolja. Az öreg színész, aki nálunk már évek óta pincért játszik (a „Dinner for One” főhőse lehetne a példaképe, már rég túlszárnyalta őt), a fizetési folyamatot is felhasználja az egyik show-elemére. Ha jó kedve van (ennek többek között a hold állásához és a Rapid szerencséjéhez van köze), és valaki kéri a számlát, felragyog és a sajátos szerb-németjén ilyesmit mond: „Fizetni! Az szép! Az legszebb!” Egy részük viccesnek találja. A másik része… na igen. Az ízlések különbözőek, de a mi Rudink marad a mi Rudink.
Egyébként én magam is szívesen fizetek éttermekben hitelkártyával. Ritka, hogy sok készpénz legyen nálam, és valójában nem szeretnék fejben számolgatni, hogy kijön-e még a drágább üveg vörösbor. A vendéglősök érzékenységét tiszteletben tartva, a sajátom is ér nekem egy keveset. Ezt pótolhatom egy nem túl szűkmarkú, készpénzben adott borravalóval. Hogy nőként jobb éttermekben én fizetek, annak egyébként nemcsak az az oka, hogy szerencsére megengedhetem magamnak. Ez azokhoz a furcsa, árak nélküli étlapokhoz is kapcsolódik, amelyeket itt-ott még mindig kapni. Valaki, aki túl sokáig sütötte a fejét grillsütőben, arra az ötletre jutott, hogy azoknak az embereknek (elsősorban nőknek), akik nem fizetnek, nem kellene tudniuk, mennyit költ a meghívó (elsősorban a férfi) az ételükre. Függetlenül attól, hogy ezzel azt feltételezik a nőkről, hogy különben szerényen a legolcsóbbat választanák, vagy hogy épp ellenkezőleg, a legdrágábbat keresik, azzal mindenképpen azt is feltételezik a nőkről, hogy nem sejtik a szokásos árkülönbséget egy bélszínsteak és egy rántott hús között. Ha találkozom egy ilyen étlappal, azonnal kérek egy árazottat, barátságosan mosolygok, és halkan kijelentem: „Én fizetek.” Lehet, hogy ez nem változtatja meg tartósan egy pincér vagy egy vendéglős világképét, de már ezek az apró bosszúságok a nemek viszonyában megérnek nekem néhány eurót. Egyébként beismerem, hogy néha szívesen hagyom magam meghívni.
A meghívás és az, hogy mi az, amiért cserébe kérnek, elvárnak vagy hallgatólagosan elvárnak, külön történet. Külön esetek az étteremkritikusok. Nemrég részt vehettem egy panelbeszélgetésen a borban gazdag Retzben. Az egyik megvitatott téma a következő volt: Hagyhatja-e magát meghívni az, aki vendéglőkről ír? A tulajdonképpen magától értetődő választ megadták: nem szabad erre játszani, nincs is rá szükség, és legkésőbb, amikor az étterem tulajdonosának odasúgjuk, hogy a számlát úgyis megtéríti a szerkesztőség, a fizetés kérdése már nem probléma. Valami más volt, ami meghökkentett: mindkét gasztronómiai profi olyan vendéglősökről számolt be, akik sugárzó arccal ígértek nekik keresztmetszetet a konyhájukból, sok kis fogást (még ha néha szívesebben választottak volna az étlapról, mint a „hagyományos” vendégek), a ház legjobb borait – és aztán 15 fogást számolnak fel, függetlenül attól, mekkorák voltak, hozzá a borokat, és a végén kijön egy számla, amely messze meghaladja az összes menüárat. A kicsinyesek mondhatnák, hogy ez csak az ellensúlyozása annak, hogy a gasztronómiai kritikusok bizonyára mégsem tudnak mindig ellenállni a meghívásoknak, de megértem, ha ott rossz szájíz marad. ==== Vissza a kiindulópontunkhoz, a külön számlákhoz. Nemrég a borozóban voltam. A törekvő Haindl-Erlacher borász házaspár csak néha-néha mér bort, és nem is otthon, hanem az idilli „Himmelkeller”-ben. A szőlőműveléssel ellentétben ebben a gasztronómiai mellékvágányban ugyan ambiciózusak, de nem profik (és nem is kell annak lenniük). Ittunk volna még egy nyolcadlitert, de Walter Erlacher az egyik távolabbi asztalnál ült. Úgy is jó. Csak távozáskor jöttünk rá, mi tartotta ott olyan sokáig: a külön számlák.
Ha nincs meghívás, és mindenki tud élni kakasviadalok nélkül a számla miatt, miért nem osztjuk el egyszerűen az asztali számlát a fejek számával? Ha valaki majdnem semmit sem evett, az valamivel kevesebbet tesz a közösbe, aki többet evett – vagy ivott –, az többet tesz le. Meglehet, hogy valaki néhány eurót nyer vagy veszít. De a következő alkalommal már ő is a „nyertesek” közé fog tartozni. De amiben mindenki (nemcsak a pincérek) nyer, az az idegek és az idő. És akivel, aki nem viseli el, hogy ötven centtel többet költött, mint ami a számlán állt, azzal valójában amúgy sem akarok étterembe menni. Függetlenül attól, ki fizet.