Szöveg: Thomas Maurer, fotók: Ingo Pertramer
A hal, különösen a tengeri hal, bizonyos értelemben osztozik a nemi élet tragikus sorsában. Alig terjedt el széles körben, hogy ez nem csupán élvezet, hanem egészségmegőrző tevékenység is, az egyik esetben megjelent a HIV, a másikban a tengerek túlhalászása, és az embernek rögtön újra az a kellemetlen érzése támadt e hobbik űzése közben, hogy alapvetően valami olyasmit csinál, ami nem teljesen helyénvaló.
Illő módon Ingo Pertramer és én egy, enyhe lelkiismeret-furdalással elfogyasztott halvacsora alkalmával vitattuk meg ezt a gondolatot a Naschmarkt halkirályánál, Erkan Umarnál, aki később kapcsolatba hozott minket barátjával és alkalmi beszállítójával, Oktay Kiris-sel, aki az isztambuli halászkikötőben végzi halkereskedői munkáját. Ő nemcsak a halüzlet saját oldalába és szemléletmódjába vezetett volna be minket, hanem egy napot is szervezett volna egy hajón – nem valamelyik gigantikus, úszó élelmiszeripari kombináton, amelyek egyébként is az ördögtől valók, de egy nagyobb kereskedelmi halászhajón. Én alkalmi segédmunkásként szegődtem volna el, Ingo pedig a dokumentáló fotós bevált szerepében.
Ez volt a terv.
De köztudottan a tervezés a legmegbízhatóbb módszer arra, hogy megnevettessük Istent.
Augusztus 29-én érkeztünk meg, és azonnal felkerestük a halászkikötőt, ami kissé túlbuzgónak és strébernek tűnt részünkről. Ugyanis, ahogy Oktay Kiris, egy agilis, rendkívül barátságos, ötvenes éveiben járó, napbarnított kopasz fejű, vaskos alkarú férfi elmagyarázta nekünk, minden évben augusztus 31-ig tart a tilalmi időszak, a szezon a Fekete-tengertől a Boszporuszon át a Márvány-tengerig tartó nagy halvonulással kezdődik.
Más szóval: kaptunk két szabadnapot, vagy inkább négyet, mert elseje szombatra esik, és hétfőig semmi sem történik.
Na, tessék.
Mindazonáltal Kiris úr, miután apró, kifakult étkezési halakat ábrázoló táblákkal és a kötelező Atatürk-portréval díszített irodájában teával kínált minket, megkezdte a vezetést a halpiacon, amely egy olyan falánk 15 milliós metropoliszhoz képest, mint Isztambul, megdöbbentően kicsinek tűnik.
És azzal, hogy elmagyarázta nekünk a Boszporusz páratlan helyzetét, mint két különböző sótartalmú tenger összekötőjét, ami, mint megtudtuk, a halak minőségére is hatással van – a kékhal, törökül „Lüfer”, például itt egy rendkívül keresett és ennek megfelelően drága különlegesség, míg a Földközi-tengerben olyan ízű, hogy még a macskák sem ennék meg.
Bár ebből a halból is, mint az összes többiből, évről évre kevesebb van, mert a nagy halászhajórajok évtizedek óta gátlástalanul halászták ki az ivadékokat is a szaporodás előtt. Isztambul előtt ma már számos nagy akvakultúrás üzem működik (kicsit kétélű megoldás, hiszen az akvafarm-halaknak is enniük kell, mégpedig mit? Hát halat), ennek ellenére, részben azért is, mert a gyorsan növekvő török középosztály egyre több halat igényel, egy ideje importálni kell.
Közben a kapitány is csatlakozott hozzánk, akinek a hajóján utaznunk kellene. Mivel a rokonszenves férfi angoltudása nagyjából megegyezik a mi töröknyelv-tudásunkkal, úgy döntünk, szervezünk egy tolmácsot.
Isztambul látnivalókban bővelkedő város, és egyébként is kiválóan alkalmas arra, hogy az emberen kívül eső okokból szabadnapos legyen.
Főleg, ha tolmácsot keresve aktiválja a „a húgom barátjának a barátjának a testvérének, aki Isztambulban él” típusú ismeretségeket, és azonnal egy vidám osztrák vendégmunkás-csapat veszi a szárnyai alá, akik mind meg akarják mutatni, hol érdemes jól török ételeket enni.
Mérsékelten elegánsan, mint a Karaköy Lokantasiban, ahol az előételek bősége által kiváltott kóstolási láz feleslegessé teszi a főétel rendelését; rusztikusan, mint a régi bazár külső falának egyik jobb beugrójában található grillbüfében, ahol lélegzetelállító tempóban sülnek ki a tökéletes kebabok; innovatívan-tradicionálisan, mint a Christian Seiler által ebben a folyóiratban már teljesen joggal éltetett Çiyában; purisztikusan, mint a Galata-hídon, ahol a halpiac szélén lehetőség nyílik a vízparti zöld sávban lazán szétszórt műanyag bútorokon egyszerű, de nagyszerű halakat enni.
Így repül el a péntek, a szombat és a vasárnap.
Hétfőn viszont sztrájkolnak a halászok.
Kiris úr telefonon közölte velünk, hogy új törvényi rendelkezések léptek életbe, amelyek ellen a kapitányok és a tulajdonosok tiltakoznak; egyetlen helyi hajó sem futott ki vagy be ma, az a kevés áru, amit a csarnokban kereskedtek, egy-egy izraeli és iráni hajóról származott.
De talán hamarosan változik a helyzet, kedden vagy szerdán, esetleg csütörtökön.
Mivel ez már a végleges hazautazásunk napja is egyben, elkezdünk B terv után nézni.
A barát barátnőjének barátja azonnal tud rajtunk segíteni. A legkisebb halászhajók, amelyek a Boszporuszon közlekednek, nem sztrájkolnak, és akár egy halászt is tud szerezni nekünk. Egy tolmács is előbukkan, mint akit hívtak, egy barátunk sógorának a barátja, Alp, aki Isztambulban végezte az osztrák iskolát, horgász, örül, hogy velünk jöhet, és a hajókikötőben csatlakozik hozzánk.
Szerdán indulunk, ötkor. Nem, nem 17 órakor. Ötkor.
Hajnali négykor kikászálódni a szállodai ágyból a nem rutinos koránkelőknek akkor sem élvezet, ha éppen a Hagia Sophia sziluettje hatásosan rajzolódik ki a halvány égbolton, és a taxifuvar Isztambul azon, csábító, ám megfizethetetlen villákkal szegélyezett környékén vezet keresztül, ahol a Boszporusz kicsit olyan, mint a Genfi-tó.
Annál átfogóbb viszont a nem rutinos, ám fegyelmezett koránkelő diadalérzete, amikor a riasztóan holt kinézetű Ingo Pertramer és a tolmácsoló horgászrajongó, Alp mellett pontosan ötkor függőlegesen és – nos, igen – éberen áll a mólón, miközben maga a halász csak néhány perccel később, halkan nyögdécselve bújik elő kis hajójának kabinjából.
Ez az erkölcsi csúcs azonban szertefoszlik, amikor megtudjuk, hogy Sedat Yüksekoglu az éjszakát fél órával ezelőttig nem alvással töltötte, hanem csalihal fogásával.
Erre azért van szükség, mert Sedat, ahogy leendő hajótársakként szólíthatjuk, ma Lüfert akar fogni, azt a kékhalat, amely köztudottan a Boszporuszon fejlődik páratlan finomságúvá, szemben a Földközi-tengerrel, ahol még a macskák sem...
A Lüfer azonban nemcsak ízletes, hanem kényes is, ezért ajánlatos kedvenc csemegéjével csalogatni: Zargana, élve. Egy keskeny, ezüstös, elöl kihegyesedő hal, amelyre a német „Seenadel” (tengeri tű) elnevezést hallottam már. Harminc-negyven, tenyérnyi példány keresztezi egymást a vízzel teli haltartó dobozban, egy élő mikádójáték – ez az éjszaka zsákmánya.
Végül is a Zarganáért sem kell külön csalihalat fogni, elég a jószágokat fénnyel odacsalogatni és merítőhálóval kifogni. Egyenként.
Sedat hagyományos török halászreggelit kínál nekünk, amely filteres cigarettából és teából áll.
A török teához jóval több szálas tealevelet tesznek egy kis bádogkannába, mint amennyit az ember ésszerűnek tartana, ehhez jön még víz, valamint – biztos, ami biztos – még egy-két kanál tea, majd ezt a zabkására emlékeztető pépet felforralják. A kapott sűrítményt egy nagyobb, forró vízzel teli bádogkanna fölött melegen tartják, poharanként ezzel hígítják, és bőségesen cukrozzák.
Az így kapott forró ital legalább képes az ébrenléti kóma állapotából az átlagos kialvatlanság állapotába juttatni a nem rutinos koránkelőket. Még Ingo Pertramer is, aki eddig a szélein homályosnak és mintha rossz blendeértékkel exponáltnak tűnt, újra közeledik az önarcképein látható megjelenéséhez.
Kifutunk, és egy második pohár tea képessé tesz arra, hogy élvezzem az utazást a lenyűgözően szép, a gravitációsan felkelő nap által drámaian megvilágított Boszporusz-tájon. Körülbelül húsz percig élvezem, aztán észreveszem, hogy nem is haladunk, hanem járó motorral, az árral szemben állunk.
Hacsak az indulási pontunk magasságában fekvő Osztrák Konzulátus nem követett minket végig hazafias gondoskodásból, azonos sebességgel.
De nem: nem tettünk meg többet ötven méternél, mégpedig azért, mert – ahogy Sedat elmagyarázza Alpnak, ő meg nekem – aki Lüfert akar fogni, jobban teszi, ha ott van, ahol az van. És ez itt van, legalábbis reméli.
Végtére is a szezon mindig gyengén indul, ma főleg miattunk futott ki. Egyébként is évről évre kevesebb a hal a túlhalászás miatt, talán a Boszporuszon hangosan zúgó konténerhajók is tesznek róla.
Sedat negyvennyolc éves, és negyven éve halász. A Boszporusznak ezen a szakaszán, ahol ma öt, hozzá hasonló teljes munkaidős halász van (az egész Boszporuszon mintegy húszan vannak), és ahol nincs velünk tíz csónak sem a vízen, kezdő éveiben még naponta három-négyszáz úszkált.
E horgászsűrűség és a Lüfer bonyolult fogási módja ellenére (ha nem kapják el a nagy hajók hatalmas vonóhálóival, csak horoggal lehet fogni, és ott sem lehet egyszerűen kirakni egy sor horgot, hanem a zsinórt puszta kézzel kell vezetni és reagálni az első rántásra), akkoriban számára a napi 150-300 halas zsákmány volt a szabály, ma már egy jó nap az, ha ez a tizede.
Így van – veti közbe Alp –, még gyerekkorában, huszonöt éve, nyaranta egyszerűen kimentek a Herceg-szigetekhez, hobbiként horgásztak, és mindig egy tucat Lüferrel tértek haza. Ennek vége.
A hal ezért mára, vásárlóerő-paritáson számolva, háromszor olyan drága lett, és az alacsony jövedelműek számára megfizethetetlen (négy darab egy családi vacsorára kb. 120 török lírába kerülne, a minimálbér kb. 800 líra, valamivel több mint 400 euró).
Egy probléma, ami valószínűleg nagyobb léptékben Nyugat-Európában is ránk vár.
Ennek ellenére a kis boszporuszi halász élete minden, csak nem aranybánya.
Bár, akkoriban, fiatalemberként – mondja Sedat nevetve – nagyon jó futballista volt. Kevésbé jók, mint ő, a Beşiktaşnál kezdték játékosként, de ő inkább halász maradt, mert ott többet keresett. Haha! El tudná ezt valaki képzelni?
Egy, a Fekete-tenger felé pöfögő halászhajó kapcsán elmagyarázza nekünk, hogy a sztrájk egy új fenntarthatósági rendelet elleni tiltakozásról szólt, amely szerint a hálók halászati mélységét a tengerszint alatti legalább tizenkét méterről legalább huszonnégy méterre kell csökkenteni.
Közben a halászok fogcsikorgatva beadták a derekukat, amit Sedat nagyon üdvözöl, a halállománynak sürgősen pihenőidőre van szüksége. „Ha mindenki” – mondja Alp fordítása szerint –, „úgy halászna, mint mi itt, horgászbottal, kis hálóval, a halak száma soha nem fogyhatna el!”
Valójában a Boszporusz halállománya eddigi tevékenységünk miatt nem csökkent. Sedat már több mint egy órája húzza lágyan és figyelmesen a vízben a vergődő, horgokkal teli zargánáját, de még nem fogott semmit.
A harminc darab ma már nem fog összejönni, mondja.
Én is kapok egy horgot csalival, megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy a rémisztő műveletet, vagyis az élő tűhal száján áthúzni a horgot, nem nekem kell elvégeznem, és minden érzékszervemet a mutatóujjam hegyére összpontosítom, amelyen Sedat példáját követve átfűzöm a zsinórt.
Fél órával később Sedat már legalább három csalihalat elveszített („A lüfer a legokosabb hal!”). Nálam még csak meg sem moccan a víz.
Hét előtt öt perccel azonban egyfajta elektromos rándulás fut végig a csónak legénységén: Igen! Egy hal! Egy igazi hal!
Ujjongás tör ki, az események felgyorsulnak: Alig tizenöt perccel később Sedat fog még egyet, de az leugrik a horogról; körülbelül két óra munka után egyetlen kifogott lüfer marad.
Ez körülbelül huszonöt centiméter hosszú, és nagyjából ugyanennyi török lírát fog hozni.
Egy kereskedelmi halászhajó bevételét azért másképp képzeltem el.
Sedat kivételével mindenki döbbenten összerezzen, amikor hirtelen egy idegen férfi lép ki a kabinból: ő Sinan, Sedat öt testvére közül az egyik (van még négy lánytestvérük is), aki éjszaka segített neki, és eddig aludt.
Köszön és dohányzik.
Miután újabb fél óra telt el, meglepetten figyelem a saját kezeimet, amint elkezdik behúzni a damilt: láthatóan észre sem vettem, hogy hal akadt a horogra. Egy hal, amit ráadásul a fedélzetre is húzok: most egy-egy az állás köztem és Sedat, a rutinos mesterhalász között. Hah!
Ő azonban a továbbiakban magabiztosan három-egyre alakítja az állást; aztán megteszzük az ötven métert vissza, és újabb ötvenet sétálunk a halasstandig, ahol megkezdődik az alkudozás. A kereskedő ötven lírát kínál a négy halért, Sedat, a mi fanatikus szurkolásunktól feltüzelve, százat követel, és természetesen nyolcvanban egyeznek meg.
Ez gazdaságilag elég lehangoló eredmény lenne (bár örülök, hogy tényszerűen kérkedhetek azzal, hogy 25 % napi forgalmat termeltem meg), ha Sedatnak nem lenne még egy ász a tarsolyában: csak most mutatja meg nekünk, büszkeséggel teli pókerarccal, a hajó második haltartó rekeszét, amely több nagy, nehéztestű halat rejt: „Levrek!” mondja, azaz tengeri sügér, ezeket éjszaka fogta, de a többi halász ezt nem vehette észre, mert nem is tudják, hogy az lehetséges, és hol és hogyan kell csinálni, ő pedig most titokban közvetlenül egy étteremnek szállítja le őket.
Kikötünk az elegáns megjelenésű Yalier 1 partszakaszán, az élő levrekek a konyhára kerülnek, a kilogrammonkénti 50 lírás ár előre egyeztetett, a tányéron az étlap szerint 110 líra lesz a kilónkénti ár, körülbelül 50 euró.
Sedat több mint tizenkét kilót szállított le, és a viszonyaihoz képest igazán jó pénzt keresett. Bár megjegyzi, hogy ilyen fogást legfeljebb kéthavonta egyszer tud csinálni.
Búcsút veszünk tőle, valamint Sinantól és Alptól, elmegyünk a szállodába és alszunk, mint a bunda.
Este aztán az utolsó isztambuli estét megünneplendő elmegyünk egy boszporuszi halétterembe. Természetesen lüfert szeretnénk enni.
„Sajnálom!” – mondják. „No lüfer, the boats are on strike.” —
Címek
karakoy lokantasi
Karamustafa Pas¸a Mh. Kemankes¸ş Caddesi 37, 34425 Istanbul
Tel.: +90/212/292 44 55
www.karakoylokantasi.com
cafe Lokum
Alemdar Mh. S¸eftali Sk. No: 14 Sultanahmet, Istanbul
Tel.: +90/212/528 21 17
www.cafelokum.com
Yalier 1 Restaurant
Köybas¸ı Cad No: 145, Yeniköy
Tel.: +90/212/262 12 88
www.yalibalik.com
Açik Mutfak Open Kitchen
Galipdede Cad. Timarchi sokak 6b Galata, Beyoglu
Tel.: +90/212/293 74 33