Szöveg: Nina Kaltenbrunner · Fotók: Michael Reidinger
Take a walk on the wild side. A foraging, a hyperlocal food, vagy az erdei-mezei ételek a legújabb kulináris trendek, amelyek újra vadászó-gyűjtögetőkké tesznek minket. Mohák, zuzmók, gyökerek, gombák, vadgyümölcsök és -füvek – minél ritkábbak és különlegesebbek, annál jobb. Egyre mélyebbre hatolunk az erdőkbe vagy a hegycsúcsokra, hogy „újdonságokat” fedezzünk fel. Pedig ezek a vad élvezetek mindig is közvetlenül az orrunk előtt nőttek. Az élelmiszerhiány idején természetes volt a felhasználásuk. Ma, az élelmiszeripar túlkínálatának és az összes élelmiszer állandó elérhetőségének árnyékában, úgy tűnik, újra jelentőséget nyernek. A hozzáértő „foodie”-k megkülönböztető jegyei, korlátozott mennyiségük, rövid elérhetőségük, valamint egyedi, természetes aromáik új értéket kölcsönöznek nekik.
A jó hír: mivel Ausztria 50 százalékát erdő borítja, nem is olyan rosszak az esélyek arra, hogy „új” kincseket találjunk. De mi a helyzet a vadhúságazattal? A legtöbb szakács még mindig meglehetősen konvencionálisan ragaszkodik az őzhez, szarvashoz és vaddisznóhoz. Pedig a változatosságot hirdetik és a természeti erőforrások kihasználására buzdítanak. Végtére is, más erdei és hegyi lakókra is vadásznak. Kipróbáltuk a mormotát, a kőszáli kecskét, a szika szarvast és a dolmányos varjút.
Holló a hollónak nem vájja ki a szemét.
Dolmányos varjú? A vadszárnyasoknál inkább fácánra, galambra vagy vadkacsára gondol az ember, nem pedig a mítoszok övezte fekete madárra. Pedig Skandináviában és Kelet-Európában a varjút párolva, sütve vagy grillezve csemegeként tartják számon. Régebben nálunk is bevett szokás volt a varjúfészkek kifosztása. A történelmi vadászkönyvekben található számos fiatal varjú recept tanúskodik egykori népszerűségéről. Johann Priemaiernek, Braunau kerületi vadászmesterének még apja adta át ezt az 50-es évekig gyakorolt hagyományt. Ő maga még nem evett varjút, pedig évente körülbelül húsz-harmincat ejt el az igen intelligens, rendkívül tanulékony és ezért nehezen vadászható madarakból. Ez azonban változni fog, hiszen legújabban a Mühlltalhof étteremben dolgozó Philip Rachingert látja el feketetollú zsákmányával. Rachinger korábban egy, az Osztrák Szövetségi Erdők (ÖBf) által összeállított „táborkonyha” rendezvény alapanyagai között találkozott a dolmányos varjúval, és azonnal mellette döntött. „Abból indultam ki, hogy a varjú ugyanúgy kezelhető, mint bármely más vadszárnyas” – mondja Rachinger –, „tehát zsírban konfitálva, majd a karkasszon rozéra sütve.” És valóban, a sötét húsnak különösen finom állaga van, ízében a galambra vagy a vadkacsára emlékeztet, talán kicsit intenzívebb. Tényleg kiváló. „100 százalék vad, 100 százalékban más” – véli Philip Rachinger, aki a vadat alapvetően sokkal érdekesebbnek tartja, mint a tenyésztett állatok húsát. Helmut Rachinger, aki fiával, Philippel közösen tölti be a konyhafőnöki pozíciót a Mühltalhofban, inkább kritikusan viszonyul a varjú fogyasztásához: „Az embereknek előítéleteik és gátlásaik vannak. Lehet, hogy nem leszel túl népszerű, ha varjú kerül az étlapra” – fejezte ki aggodalmait.
Túl késő. Már elterjedt a híre, az emberek kíváncsiak, és Neufeldenbe jönnek, hogy megkóstolják a varjút.
Pia Buchner, a Szövetségi Erdők sajtószóvivője örül ezeknek a vad „különlegességeknek” a növekvő népszerűségének. Régebben a varjú a szegények étele volt, mára egzotikummá vált a hazai konyhában. Az ÖBf számára fontos a vadállatok sokféleségének bemutatása. „Természetesen nincsenek belőlük nagy mennyiségek, de mivel a kulináris hagyományokról és az elkészítésről szóló tudás elveszett, a kereslet is kicsi.” Ezt még meglátjuk, mert kérésre a Mühltalhofban minden aggály ellenére lesz varjú – mintegy Innvierteli varjú, a kulináris excentrikusok galambja. Mellé „au sang” sztrapacska – véres sztrapacska – jár, így a varjúbelsőségek is elnyerik ízletes rendeltetésüket.
A kőszáli kecske térítőjén.
Bár nem egészen olyan excentrikus, de a „Nova Regio” tekintetében még radikálisabb Thorsten Probost, az oberlechi Griggeler Stuba séfje. „Vadételei” 100%-ban Vorarlbergből származnak. „A természet az ételeink építésze” – írja le filozófiáját, amelyet azonnal egy kis erdei séta során szemléltet is. Kosárral és speciálisan készített vágóeszközzel felszerelkezve a konyhafőnök gyógynövények és gombák vadászatára indul, amelyeket nemcsak név szerint ismer, de hatásukat is tudja – nem hiába hívják a német születésű szakácsot az oberlechi „druidának”. Még egy kis gyanta és néhány virág kerül a kosárba, mielőtt visszatérnének a konyhába, ahol a vadon talált kincsek – szépen csoportosítva – tökéletes kíséretet alkotnak „Take a walk on the wild side” ételének főszereplője mellé: a kőszáli kecskéhez. Egy ritka, magashegyi csemege. Ahogy általában a helyi vad, jól érlelve, helyi fűszerekkel és zöldségekkel elkészítve, Probost számára „egyszerűen király”. „A vadunk minőségéért mindenki irigyel minket” – tudja a sztárszakács –, „ha szarvast vagy őzet teszünk az étlapra, azonnal elkapkodják – mindenki ezt akarja.” A mormotával nem megy ilyen könnyen a dolog, ebben nagy segítségére van a Griggeler Stuba „carte blanche” menüje. De végtére is, a vendégek bizalmát évek alatt kemény munkával vívták ki, tudják, hogy a minőség itt garantált, és olyan ételeket is kipróbálnak, amelyeket à la carte valószínűleg sosem rendelnének. „A kőszáli kecske viszont annyira bejött, hogy az egyik vendég rögtön másodszor is rendelt belőle” – meséli Probost.
Pedig hosszú ideig egyáltalán nem volt kőszáli vad Vorarlbergben, csak 1924-ben telepítették vissza Svájcból származó példányokkal. A pozitív állományfejlődésnek köszönhetően a jelenlegi kb. 3000 kőszáli kecskére ma – bár szigorú szabályozás mellett – újra vadásznak. Thorsten Probost elmondása szerint évente mindössze hét-nyolc kőszáli kecskét ejtenek el a régióban. Tehát nagy szerencséje volt, hogy sikerült megszereznie az egyiket. Egészben, természetesen. A száraz érlelést és a darabolást Oberlechben végzik. Probost nagyon jó kapcsolatot ápol a vadászokkal: „Jól kell figyelni rájuk, mert csak ők tudják, mikor van a legjobb minőség” – mondja. A hátrány: nem mindig van minden, még a vadászati idényben sem – legalábbis nem a megfelelő minőségben. De pont ez teszi olyan izgalmassá a „vad” alapanyagokkal való munkát. Ennek megfelelően a Griggeler Stubában természetesen az egész kőszáli kecskét hasznosítják. „Viszonylag oldschool módon dolgozunk. Nálunk minden mindig természetes, ennél több nem is kell” – mondja Probost. A csontokból, inakból és nyesedékekből klasszikus, hihetetlenül intenzív consommé készül, a lapockát párolt ragunak készítik el, a legkülönlegesebb részeket – a filét és a gerincet – pedig rövid ideig sütik, illetve grillezik. Mellé mindent adnak, amit a kőszáli kecske is talál a természetben. „A magashegyi füvek, amelyekből energiáját nyeri, az erejét – mindezt a húsával együtt veszed magadhoz” – vallja meggyőződéssel Probost. „Még a dalai láma is – aki elkötelezett vegetáriánus – eszik magashegyi vadat, ha beteg.” Mellé Probost vorarlbergi Riebel-kukoricát és párolt fehér káposztát tálal – 100% Vorarlberg.
És minden nap mormota köszönt be.
Martin Sieberer, az ischgli Paznauner Stube konyhafőnöke nem kell, hogy „elrejtse” mormotaételeit a vendégek elől a menükben. A sztárszakács húsz éve ismert regionális vadkonyhájáról – ehhez hozzátartozik a mormota is. Egy másodpercig sem habozott, hogy à la carte ételt készítsen a furfangos rágcsálók húsából. Mivel itt is lát tennivalót felvilágosítás terén: „Hihetetlenül sok mormota van, például a közeli Fimbertalban folyamatosan fütyülnek” – meséli a szakács. Ezért fontos a vadászatuk – az állomány csökkentése, és ezzel egyidejűleg a védelme érdekében. A húsuk elkészítését azonban kevesen tudják, ezért a konyhákban inkább nemkívánatosak. A vadászok számára csak a zsírjuk miatt érdekesek, amelyből a híres mormotakenőcsöt és olajat nyerik, amik rengeteg természetes kortizont tartalmaznak. A húsának a vadászok és a vadhúskereskedők számára sincs tulajdonképpen értéke, ezért gyakran örökre eltűnik valamilyen mélyhűtőben. Pedig régen a regionális konyhában gyakran használták, és – megfelelően elkészítve – igazi csemege. Martin Sieberer ezért vadfőző tanfolyamokat szervez a főzőakadémiáján – gyakran a vadásztársaság számára –, amelyeken mormotát is készítenek. „A mormota feldolgozása egészen különleges dolog. Az elkészítése azonban viszonylag bonyolult” – ismeri el. „A mormotahús nem nemes termék, inkább egy szívós vadnyúlra emlékeztet, a zsírja szinte ehetetlen, és főzés közben erős, kellemetlen szagot áraszt. Nagyon körültekintően kell dolgozni.” De valami ízleteset „alkotni” belőle, az a legszebb a szakmájában. Ez azonban bizony eltarthat egy ideig. „Egy ilyen mormotadarab párolása körülbelül háromszor annyi ideig tart, mint egy hasonló őzgomolyag elkészítése.” Az eredmény azonban kárpótol a fáradozásért: mormota-ravioli erdei gombákkal és bogyókkal, valamint egy hihetetlenül sűrű mormotajus-sal.
A hazai erdőkben azonban még vannak további vadászható, kevésbé megszokott fajok, amelyeket kulináris szempontból érdemes újrafelfedezni, köztük például a muflon, a borz és a szalonka, de akár a süketfajd és a nyírfajd is, ahogy Pia Buchner beszámol róla. Szintén nem túl elterjedt nálunk a szika szarvas. Körülbelül 500 példány él ma szabadon, többek között az alsó-ausztriai Duna-ártereken. Az eredetileg Ázsiából származó valódi szarvasok első osztrák kolóniáját 1907-ben alapították a Dunától északra fekvő Ostrongban; 1910-ben a japán császár tíz példányt ajándékozott Ferenc József császárnak.
Kapitális császárszarvas
A „császárrészhez” (combhoz) nyúlt Alexander Mayer, a Blue Mustard étterem séfje is, amikor nemrég megérkezett az első szika szarvasa. Néhány hétig nyersen pácolva, a finom hús a bresaolára emlékeztet – alig van benne zsír, teljesen enyhe. A fricandeau (hátszín), szintén nyersen pácolva (csak pár órán át), majd rövid ideig sütve, szintén vajpuha és szinte rostélyos karaktere van. Mayer éppúgy meglepődött, mint amennyire lelkesedett: „A szika egy izomkolosszus, nagyon finom hússal” – áradozik. A kompakt lábszárból még ragut készít, egy igazán rendes „húskivonatot”, amelyet párolt hagymákba tölt. 80-100 kilósra nő egy ilyen szika szarvas, amely akkor a legfinomabb, ha körülbelül egyéves – tudjuk meg a vadásztól telefonon. Még finomabb azonban a szarvasborjú – tudjuk meg továbbá. A pácolt szikahúst pácolt tökfélékkel, répával és vackorral kombinálja egy olyan ételbe, amelyet a stájer születésű szakács „stájer ősznek” nevez, és előételként szervírozza egy sto-levessel, a töltött hagymákkal együtt. Az étel ezt követően természetesen változhat – attól függően, mit ajánlanak fel a vadászok a szakácsnak –, zerge vagy mezei nyúl, de akár egy vadon fogott szaibling is lehet a következő „vad” főszereplő az őszi menüben. Egyszerűen nem mindig elérhető minden. Ez az oka annak, hogy Alexander Mayer is a carte blanche opció mellett döntött. A kíváncsiság tehát kifizetődik, ha valaki egyszer valami mást, vagy valami újat szeretne kipróbálni. Legyél vad!
Mormotajus (1 l-hez)
2 cl olívaolaj
1 kis marék leveszöldség (sárgarépa, póréhagyma, zeller, hagyma)
3 ek. vörösáfonya
1 ek. törött borókabogyó
1-1 ág kakukkfű, rozmaring, csombor
250 ml vörösbor
2 l mormotacsontból és -nyesedékből készült alaplé
1 ek. keményítő
tengeri só, bors
A sárgarépát, póréhagymát, hagymát és zellert olívaolajban aranysárgára pirítjuk, hozzáadjuk a vörösáfonyát, és rövid ideig karamellizáljuk. Vörösborral felöntjük, redukáljuk, majd felöntjük a mormota-alaplével. Hozzáadjuk a kakukkfüvet, rozmaringot, csombort és a törött borókabogyót. Tengeri sóval és borssal fűszerezzük, felforraljuk, majd alacsony lángon fél órán át gyöngyöztetjük. Főzés közben többször leszedjük a habot és a zsírt, majd a jus-t szűrőn átszűrjük, keményítőt keverünk ki vörösborral, és a jus-t enyhén besűrítjük.
Raviolitészta (10–12 főre)
1 kg liszt (extra, 480-as típus)
8 tojássárgája
10 tojás
1 ek. olívaolaj
chiliolaj
tengeri só
A tojásokat, tojássárgáját, olívaolajat, chiliolajat és tengeri sót egy tálba tesszük, és habverővel jól összekeverjük. Apránként hozzászitáljuk a lisztet, és kézzel addig gyúrjuk, amíg a tészta el nem válik a tál szélétől és a kezünktől. A tésztának szép simának, de még mindig keménynek és rugalmasnak kell lennie. Gombóccá formáljuk, frissentartó fóliába csomagoljuk, és 30 percre hűtőbe tesszük. Ezután a tésztát tésztagépen kinyújtjuk, és elkészítjük a raviolit.
Mormotatöltelék
500 g puhára párolt mormotalapocka
2 salottahagyma
500 g rókagomba
vaj/olívaolaj
kb. 50 g tejszín
só, bors, fokhagyma
petrezselyem
A kihűlt mormotalapockát a csontról lefejtjük. A salottahagymát finomra vágjuk, a mormotahússal és a gombával együtt átsütjük (ansautieren), tejszínnel felöntjük és besűrítjük. Fűszerezzük és ízesítjük. A raviolit megtöltjük vele.
A raviolit kifőzzük, leszűrjük, majd vajban átforgatjuk, és finomra vágott petrezselyemmel megszórjuk.
Erdei gombák és bogyók
250 g vargánya
250 g rókagomba
100 g friss vad vörösáfonya
100 g friss madárberkenye
vaj a sütéshez
só, bors
cukor
A gombákat tisztára pucoljuk, a nagyobbakat félbevágjuk; habzó vajban megsütjük. Végül hozzáadjuk a leszemezett vörösáfonyát és madárberkenyét, majd sóval, borssal és egy csipet cukorral ízesítjük.
Tálalás
A raviolit a gombákkal és a bogyókkal együtt tálaljuk, jus-vel meglocsolva szervírozzuk.

Philip Rachinger, Mühltalhof étterem
Innvierteli dolmányos varjú „au sang” sztrapacskával és bodzás szilvával
Dolmányos varjú
2 dolmányos varjú
250 g kacsazsír
só, bors
A mellet a karkasszon hagyjuk, és szobahőmérsékletre temperáljuk. Körös-körül gyorsan megpirítjuk, majd 130 °C-os légkeveréses sütőben kb. 2 perc alatt készre sütjük.
30 percig pihentetjük. Sózzuk, borsozzuk.
A combokat kacsazsírban 2 órán át konfitáljuk a tűzhely szélén.
Sztrapacska „au sang” (véres sztrapacska)
200 g polenta
2 gerezd fokhagyma
½ hagyma
800 ml zöldségalaplé
só, bors, szerecsendió
vaj
A varjú máját, szívét, tüdejét 90 másodpercig turmixoljuk, majd átpasszírozzuk. (Ugyanez működik galamb- vagy csirkebelsőséggel is!) A polentához a hagymát és a fokhagymát brunoise-ra vágjuk, mindkettőt együtt megdinszteljük, a polentát röviden megpirítjuk, majd felöntjük a zöldségalaplével. A tűzhely szélén vagy a legkisebb hőfokon 2 órán át hagyjuk duzzadni. Ízesítjük. Csak közvetlenül tálalás előtt finomítjuk a forró polentát 1 ek. vajjal, és az utolsó pillanatban adjuk hozzá az áttört belsőségeket.
Bodzás szilva
8 szilva
100 g bodzabogyó
150 ml alma balzsamecet
A bodzabogyót az ecettel összefőzzük és átpasszírozzuk. A még meleg bodzalében hagyjuk ázni a nyolcadolt szilvát.
Tálaláshoz
vadrózsavirág, nebáncsvirág, mályvavirág

Alexander Mayer, Blue Mustard, Bécs
„Stájer ősz”: Kétféleképpen elkészített szika szarvas
6 főre
I. rész
Pácolt szarvas / Pácolt vargánya / Savanyú őszi zöldségek
Pácolt szika szarvas
1 fricandeau (hátszín) (kb. 600 g)
50 g durva só
100 g barna cukor
2 csillagánizs
2 tk. malabári bors
8 borókabogyó
5 szegfűbors
1 tk. koriandermag
1 tk. mustármag
A cukor és a só kivételével az összes fűszert forró serpenyőben szárazon megpirítjuk. Ezután a sóval és a cukorral fűszerkeverékké őröljük. A fricandeau-t a páccal alaposan bedörzsöljük, levákuumozzuk, és 1 hétig a hűtőszekrényben pácoljuk.
Ezután a pácot hideg vízzel lemossuk a húsról. Megtöröljük. Ismét levákuumozzuk, és 2-3 hétig a hűtőszekrényben pihentetjük.
Savanyú őszi zöldségek
500 g tisztított és különböző formákra vágott tök (Hokkaido, Napoli, sonkatök, ...)
300 g fehérrépa, hámozva és 2 mm vékony szeletekre vágva
200 g retek
4 Vilmoskörte, hámozva, magozva és hosszában 8 részre vágva
Zöldségpác
1 l körtelé
20 cl körte balzsamecet
4 cl bodzaszirup
100 g cukor
1 tk. só
50 g citromkakukkfű
A körtelevet az összes hozzávalóval felforraljuk, beletesszük a zöldségeket, 1 percig főzzük. Ezután befőttesüvegekbe töltjük és hidegre tesszük.
Pácolt vargánya
400 g apró vargánya, tisztítva
500 ml fehérbor
10 cl tárkonyecet
4 salottahagyma, hámozva és félbevágva
néhány ág hegyi kakukkfű
3 babérlevél
só, cukor
A fehérbort az összes fűszerezővel felforraljuk, hozzáadjuk a vargányát, 1 percig főzzük. Ezután befőttesüvegekbe töltjük és hidegre tesszük.
Tökmagos guacamole
250 g főtt tarkabab
4 főtt tojássárgája
3 cl almaecet
100 ml tökmagolaj
6 cl almalé
só, bors, cukor
egy kis lestyán és kakukkfű
Az összes hozzávalót turmixgépben pépesítjük, és szitán áttörjük.
II. rész
Szarvasszív / Kemencés hagyma / Sto-leves
Szarvasszív-ragu
1 szika szarvas szíve, főzve és kis kockákra vágva (alternatívaként szarvaslábszár)
300 g hagyma, hámozva és finomra vágva
50 g friss majoránna
125 ml vad jus
4 cl málnaecet
só, malabári bors
A hagymát lábosban aranysárgára pirítjuk, hozzáadjuk a vágott szívet, a vad jus-t és a málnaecetet, majd kompakt raguvá sűrítjük. Sóval, borssal és majoránnával ízesítjük.
Sto-leves
1 l füstölt- vagy zöldségalaplé
250 ml aludttej
150 ml tejföl
2 tk. kömény
100 g lisztes burgonya, hámozva, kockázva
4 cl tárkonyecet
50 g gyökérszalonna (füstölt), kockázva
100 g fehérhagyma, kockázva
só, bors, lestyán
A hagymát, szalonnát és köményt lábosban megpirítjuk, hozzáadjuk az alaplét, az aludttejet és a tejfölt, felforraljuk. Hozzáadjuk a burgonyát, puhára főzzük, sóval, borssal, ecettel és egy kis lestyánnal ízesítjük. Ezután a levest összeturmixoljuk és átpasszírozzuk.
Kemencés hagyma
8 édeshagyma héjastul
egy kis olívaolaj, só
A hagymákat tepsibe tesszük, megkenjük olívaolajjal és megsózzuk. 250 °C-os légkeveréses sütőben 12 percig sütjük. Ezután eltávolítjuk a héját, kihúzzuk az egyes gerezdeket, és megtöltjük a szívraguval.
Tálalás
A fricandeau-t szeletekre vágjuk, az őszi zöldségekkel, a gombákkal és a guacamoléval a fantáziánk szerint tálaljuk a tányéron. A töltött hagymákat a sütőben melegítjük, és a forró Sto-levesben szervírozzuk. A levest esetleg metélőhagymaolajjal vagy tökmagolajjal meglocsolhatjuk.

Thorsten Probost, Griggeler Stuba, Oberlech
„Take a Walk on the Wild Side”: Kőszáli kecske háromféleképpen, Riebel-palacsinta, vadsaláták & gombák
4 adagra
Kőszáli kecske ragu
1 kőszáli kecske lapocka
csonttal kb. 1,3 kg súlyú
300 ml testes vörösbor
2 ek. hidegen kevert vörösáfonya
1 hagyma, mosva és félbevágva
2 szár angol zeller
5 csiperkegomba-fej
15 szem fehér bors
15 borókabogyó
4 fehér ürömlevél
200 ml víz
A kőszáli kecske lapockát egy 5 l űrtartalmú sütőedénybe tesszük, felöntjük vörösborral és vízzel, hozzáadjuk a fűszereket és a zöldségeket. A lapockát lefedve sütőbe toljuk, és kb. 160 °C-on 3,5 órán át pároljuk.
A lapockát kivesszük az alapléből. Az alaplét átszűrjük, a kívánt állagúra sűrítjük és ízesítjük. A lapockát lefejtjük a csontról, és porciózva a mártásba tesszük.
Krémes Riebel
330 ml tejszín
170 ml tej
80 g Riebel-dara
25 g vaj
1 ág rozmaring
só, fehér bors a malomból
A tejszínt és a tejet lábosban felforraljuk, belekeverjük a Riebel-darát, és folyamatos keverés mellett újra felforraljuk. A Riebel-t alacsony hőfokon, alkalmanként kevergetve, lefedve hagyjuk puhára duzzadni. A vajat a rozmaringággal kis lábosba tesszük, és lassan barnára pirítjuk. Finom szűrőn keresztül a Riebel-hez adjuk, sóval és borssal ízesítjük.
Kőszáli kecske filé & gerinc
4 kőszáli kecske filé, egyenként 50 g
1 kőszáli kecske gerinc (200 g)
20 g vaj
80 g vargánya, rókagomba vagy más erdei gomba
A filéket és a gerincet kis serpenyőben, habzó vajban minden oldalán megpirítjuk, majd 130 °C-os sütőben 5 perc alatt rózsaszínűre sütjük. A filéket meleg helyre tesszük pihenni. A gombákat a gerinces serpenyőbe tesszük, és a sütőben, grill fokozaton további 10 percig sütjük.
Riebel-palacsinta
250 g puhára főzött Riebel-kukorica
5 cl víz
2 tojás
150 g Riebel-liszt
vaj
só, bors
A főtt kukoricaszemek kétharmadát vízzel és tojásokkal összeturmixoljuk. Beledolgozzuk a Riebel-lisztet, átszűrjük, ízesítjük. Hozzáadjuk a maradék kukoricát betétként, és barna vajban kisütjük.
Tálalás
A kőszáli kecskét a Riebel-lel és a palacsintákkal meleg tányérokon tálaljuk. Mellé helyezzük az erdei séta során gyűjtött vadsalátákat és bogyókat, és a mártással áthúzzuk (nappieren).
