A-La-Carte

Ásás Carnuntumban (2005/4)

Jó, hogy nem kell nagyon mélyre ásni ahhoz, hogy Bécstől keletre néhány kellemes étkezésben legyen részünk.


Ásás Carnuntumban

Szöveg: Alexander Rabl Fotók: rendelkezésre bocsátva
„Gyerünk, ásni!”, parancsolja Clint Eastwood a Sergio Leone-klasszikus „A Jó, a Rossz és a Csúf„ című filmjében társának, Eli Wallachnak. Hogy mi után kell ásni, az egyértelmű: aranydollárok. A Vadnyugaton ugyanis nem voltak római kori romok. Azokat viszont Bécstől keletre ásták ki. De aki ma Carnuntumba látogat, az nyugodtan otthon hagyhatja az ásót, hiszen az egyetlen munkaeszköz, amire ott szükség van, az a kés és a villa. Így aztán egyik ünnepi estén a díszes margaretheni kastélyban nem is Mr. Eastwooddal, hanem Ilse nénivel találkozunk. Ő határozott hangon moderálja a régió ambiciózus fiatal vendéglősei és borászai bemutatóját. (Ilse néni főállásban az, amit az ember a nagynéniktől elvár: nyugdíjas és lekvárt főz. Erről később még lesz szó.) A száz megkóstolt minta közül egy zsűri által kiválasztott borokat mérsékelt adagokban töltik ki, és a győztes borok az Artnertől (Amarok '03) és Gerhard Markowitschtól (Rosenberg '03) világossá teszik, hogy a zsűri tagjai komolyan és gondosan álltak a dologhoz. Az étel, amelyet négy fiatal úr rögtönzött tűzhelyeken főz, kíváncsivá tesz. Másnap tehát nem indulunk rögtön vissza Bécsbe. Kutatóexpedíciót kell szervezni. A megbízatás: római kori romunk elég van a környéken – de néhány jó étterem nem ártana.
A közeli város éhes lakói már régóta gondolkodnak azon, vajon nincs-e valami Bécstől Pozsony felé menet, ahol megfelelően étkezhetnének egy hainburgi séta és egy göttlesbrunni borászlátogatás között. Gondolkodnak rajta, aztán mégis inkább a repülőtérig tartó utat választják, úton egy új halvendéglő felé Palmában vagy egy régi bisztró felé Párizsban. Pedig már rég elterjedt a hír: ahol a bor terem, ott senki sem éhezik. Ez örömteli felismerés, amelynek megerősítéséért nem kell feltétlenül Kaliforniáig utazni. Így aztán nem is igazán lepődünk meg, amikor megállapítjuk: aki ma Fischamend és Bruck an der Leitha között akar enni, éhes szakácsok csapatával találkozik. Átvetették szüleik vendéglőit, felvettek egy kis banki kölcsönt, hogy kő kövön ne maradjon, ausztriai és franciaországi példaképeikhez tett utazásaik során elfogyasztottak néhány kisautó árát, megtöltötték a borospincéket és újraírták az étlapokat. Tanultak mások hibáiból. Nem egymás ellen, hanem egymással – ez kell, hogy legyen a siker receptje. A régió egy maroknyi termelőjével együtt csinálják a dolgukat. Például a meglehetősen jelentéktelen Haslau helységben, ahol a vidékre költözők tarka Lego-házai és Matchbox-kertjei, valamint a helyi óvoda mellett elhaladva hajtunk a Haslauerhof felé, amelyet fél tucat útjelző tábla vezet tökéletesen (a tulajdonos, Roland Lukesch biztosan járt már korábban a Poguschon). Lukesch úr a legjobb kapcsolatokat ápolja a környék zöldségtermesztőivel, sajtosgazdáival, halászaival és vadászaival, akiknek a portékái díszítik a kínálatát. Míg a házi lekvárok összetéveszthetetlenül Ilse néni műhelyéből származnak, az őz (a ciabattás őzburgerhez) a közeli Arbestthalból, a muflon (friss tepertős belugalencsével és krumplis lepénnyel) pedig néhány utcával arrébb lévő vadaskertből való. Milyen bölcs dolog, hogy Lukesch úr lemond a tengeri süllő és a branzino reptetéséről a nemesebb rokonok javára. Ők a közeli Dunában élnek, és mindig teljesen meglepődnek, hogy vannak emberek, akiknek nem túl nemesek ahhoz, hogy horgásszák őket. Ők, a halak, olyan földes nevekre hallgatnak, mint dévérkeszeg, szilvaorrú keszeg, domolykó, és ha kifogják őket a folyóból, rövid idő múlva újra találkoznak: ropogós sült halpogácsák formájában, egy csipetnyi kaporral. Ötletes és szakszerűen elkészített a legtöbb dolog, amit Lukesch a vendégeinek felszolgál, például a nyúlból készült ropogós praliné, bár a háromféle halból készült falatoknál a zselatin szilárdsága és a túl sok tormás tejszín kissé zavaró. A regionális halakra, mint már említettük, Lukesch nagy figyelmet fordít, jövőre füstölt halakat ígér körtével, és lelkendezik a pácolt pontyról, amelynek a szálkái egy idő után az ecetben nyomtalanul feloldódnak. A Duna-árterekre nyíló kilátásban, amelyet az étterem panorámaablakából vagy a teraszról élvezhetünk, hosszan és alaposan gyönyörködhetünk, így nem kell feltenni a kérdést, miért ez már a harmadik palack az asztalon olyan borokból, amelyeknek vicces neve van, mint az Impressario, Bienenfresser, Imperator vagy Purple Extrem, de az ízük teljesen komoly. Ha Lukesch éppen nem a ladikkal közlekedik az árterek holtágaiban – az árterek, megint egy vicces név, ezúttal nem bort, hanem a Duna-árterek állóvizét jelenti –, akkor hasonló gondolkodásúakkal szervezi, hogy megszabadítsa a régiót a gasztronómiailag jelentéktelen hírnevétől.
Az egyik ilyen fiatal vendéglősnek praktikus módon szintén ez a neve, Johannes Jungwirth, és Göttlesbrunnban főz az egykori Pauli borászatban, egy olyan épületben, amely azokra az időkre emlékeztet, amikor a római civilizáltságot a barbárok alaposan kiűzték, és az ember negyedliterenként itta a bort a grilltál mellé, amit aztán lakomának neveztek. Ma egy göttlesbrunni étkezést például kacsamáj-parféval kezdhetnénk zsíros csuporban, folytathatnánk őzmájaskenyérrel, egy finom mustár kíséretében (Szarvasgomba volt? Füge volt?), majd jöhetne az őzkolbász lilakáposztával, végül a vaddisznósült, amelynek az elmúlt őszért járó Arany Vadkan-díj egyértelműen jár. Finomak azután a szorbetek, amelyek alkalmasnak tűnnek arra, hogy az ódon falak közötti kiadós ebéd után enyhítsék a gyomrot. Itt is téma a bor. Erről gondoskodnak a göttlesbrunni csúcsborászok, akik szívesen tesznek látogatást a fiatal vendéglősnél, és nem csak azért, mert látni akarják, hogy ő és vendégei megadják-e az elismerést a presztízsboroknak. Azt mindenképpen megadják, némelyek pohárral, mások egyből palackkal. Megerősödve vonulnak tovább a kutatócsoportok.
Végül Bruck an der Leitha régi városfalai előtt egy újabb lelőhelyet kell feltárni. A Wirtshaus zum G'selchten-ben a füstölt sertéshús időszakát már rég maguk mögött hagyták, ételek tarka keverékét kínálják, ahol abból indulhatunk ki, hogy az adagok nagysága fordított arányban áll az árak magasságával. A tüdőtokány jól fűszerezett, és egy csak enyhén sűrített mártásban érkezik. Ha megfelelő időben érkezünk, a vendéglős, Thomas Scherhaufer, gyorsan serpenyőbe dobja a friss szarvas- és őz-májat. Rózsaszínre sütve, egyszerű pecsenyelével tálalva, az elzászi és perigordi tájak közötti, nagyhírű ínyencboltok kínálatát is megtisztelnék. Hogy a fiatal vendéglős szintén nagy dolgokat akar elérni, azt az egyszerűen díszített pultról nem mondanánk meg, de a borkínálatról és a színültig telt szivaros dobozról annál inkább. De a kutatócsoport nem engedhet magának szünetet, se szivar-, se cigarettaszünetet.
A közeli Götzendorfban áll az Assl család családi vállalkozásának vaskos épülete. A fiatal főnök Ázsiában töltött idejéből hozott magával egy szembetűnő szeretetet a fűszerek iránt. Néha azonban egyszerűen túl sok a só, mint az albaszarvasgombás raviolinál. Szarvasgomba Götzendorfban? Igen, Christian Assl is ambiciózusan áll a dolgokhoz, mint sok kollégája vidéken, de azt hiszi, hogy tudja: a vendégek az evés után még végigsétálják az El Caminót vagy kivágnak fél erdőt. Ahhoz, hogy egy borjútüdőt gombóccal elfogyasszunk, éhes család kell a vasárnapi kiránduláson. Amíg a Carnuntum környéki barátságos vendéglősök ilyen jót akarnak a vendégeiknek, mindenkinek, aki nem nehéz fizikai munkát végez, ajánlott átalányban kisebb adagokat kérni. Egy biztos: senki nem fog éhesen távozni egyik étteremből sem.
A gallbrunni Gasthof Muhr-ból sem, amelynek házi véres hurkája kultikus tiszteletnek örvend a bécsi Naschmarkt húsevői körében. Itt némely vendég meglepődve fogja tapasztalni, hogy a fiatal Jakob Muhr étlapján a hurka és a vese kisebb szerepet játszik. Ha belsőségek, akkor libamáj-praliné és -terrine mangó-mogyoróhagyma chutney-val. Őzet, malacot, legelői libát vagy fácánt dolgoz fel a fiatal Muhr úr, aki a mesterségét láthatóan nem a szomszéd falubeli vendéglősnél tanulta, vidékiesen csinos, de különleges ételekké. A desszerteknél a tarka mártásminták tükröződnek a ház építészetében is, amelyet az elmúlt években alaposan kibővítettek és átalakítottak. Milyen jó, hogy a Gasthof Muhr nemcsak vendéglő, hanem egy korszerűen felszerelt szálloda is. Ott szívesen kinyittatunk még egy palackot abból a pincéből, amelyet Martin Muhr szenvedéllyel és szakértelemmel ápol. A híres hurkát a kutatócsoport szívesen elviszi útravalóul, az ember sosem tudja, mi történik útközben. És végül is még eltart egy darabig, amíg Göttlesbrunnban Adolf és Bettina Bittermann kinyitják új vendéglőjüket, amely új rajongókat és éhes kutatókat fog a környékre vonzani.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!