A séfek úgy forgalmazzák éttermeiket, mint a prêt-à-porter divatot. A Las Vegas-i, hongkongi vagy dubaji luxusszállodák a fine dining bevásárlóközpontjainak tûnnek. Kik a nemzetközi étteremüzletág nagyágyúi, mi hajtja õket, és miben áll márkáik varázsa?
Szöveg: Alexander Rabl Fotó: APA Picturedesk.com
Alain Ducasse – A nagykövet
Ismét megtette. A párizsi St. Germainben található Allard bisztrót nemrégiben bekebelezte a Groupe Alain Ducasse. Az Allard egy igazi klasszikus a párizsi bisztrók között. Egy sarokétterem faborítással, jól bejáratott vendégkörrel és néhány olyan klasszikussal, mint az olívás kacsa, amelyet egyszer az életben ki kell próbálni. Most Alain Ducasse vette át a boltot. A kísérő sajtóközlemények hemzsegnek a régi hagyományok megidézésétől. Természetesen alig változtatnak majd a klasszikus kínálaton, továbbra is ápolják az étterem hagyományait és hangulatát. Vajon érez valaki a PR-osztályon egy enyhén növekvő ellenállást a párizsi foodiek részéről Alain Ducasse és emberei bizonyos dominanciájával szemben? Végül is az Eiffel-toronynál lévő Jules Verne mellett a 3 csillagos Le Meurice étterem, valamint fél tucat bisztró is a csoporthoz tartozik. François Simon párizsi étteremkritikus mindenesetre a „Simonsays“ blogján azt írja, hogy kezd elege lenni a Ducasse-koncepcióból.
A vendégektől viszont jókat hallani a chutney-val és finom pirított házi kenyérrel tálalt vastag libamájszeletekről, valamint a fűszeres vajban sült tökéletes csigákról. Kérnek néhány számot? Alain Ducasse jelenleg világszerte mintegy 25 éttermében 1800 embert foglalkoztat. Ha hozzászámítjuk a beszállítókat, a halászokat, a kertészeket, a gazdákat, az építészeket és az asztalosokat, akkor azoknak a száma, akik profitálnak egy már rég védjeggyé vált francia sztárséfből, valószínűleg sokszorosa ennyinek. Ugyanis a Dakar és az USA közötti Ducasse-éttermek séfjei arra vannak ösztönözve, hogy ahol csak lehet, helyi termelőkkel dolgozzanak. Tehát nincs egy óriási termékhálózat, amelyet naponta szállítanának a földgolyón keresztül Ducasse-nak. Bár: azt azért feltételezhetjük, hogy a Pireneusi bárány vagy a perigord-i szarvasgomba tényleg Franciaországból származik, és nem például Kínából.
Alain Ducasse a francia étkezési kultúra pápájaként stilizálta magát. Pályafutása ismert, itt csak röviden említjük. Első állomás a híres Michel Guérardnál Eugénie-les-Bains-ben, ahol Ducasse még fizetés nélkül is dolgozott, majd az első csillagok a Juan-les-Pins-i Juana számára. Súlyos baleset, repülőgép-szerencsétlenség a hegyekben, amelyet Ducasse éppen túlélt. Sok idő a gondolkodásra a kórházi ágyon. Visszatérés séfként a monacói Louis XV-be. Három Michelin-csillag mindössze két év alatt. Signature dish: tészta, zöldség, olívaolaj Liguriából. A többi történelem. Ducasse helytartóját Monacóban Franck Cerrutinak hívják, aki már régen maga is executive séf, ami annyit tesz, hogy Cerrutinak már nem kell személyesen a tűzhely mellett állnia. Aki bizonyít a csoporton belül, az előbb-utóbb megkapja egy új étterem séfi posztját, akár Franciaországban, akár Ázsiában vagy Amerikában. Az is lehet, hogy a Ducasse főzőiskolába kerül. Egyedülálló karrierígéret, amely biztosítja Ducasse számára a legjobbak hűségét.
Egy a Zeitmagazinnal készült interjúban elmondja, mi hajtja: „Igényesség, szigor, fegyelem“. Ducasse nagy önállóságot hagy séfjeinek. Alkalmazkodniuk kell a vendégek regionális elvárásaihoz. „A kínaiak szaftosan szeretik a halat. Tokióban, ha egyáltalán, csak éppen hogy megpárolják. Minden ország, minden város más“ – mondja Ducasse. Vidéki házaikkal, luxuséttermeikkel, bisztróikkal és a Spoon-lánccal (Párizs, Hongkong) a Groupe Ducasse alaposan bezsebeli a csillagokat és szakácssapkákat. A spanyol molekuláris konyhát hevesen elutasítják. A Ducasse nevét viselő éttermek márkaígérete: francia purizmus magas szinten.
Nobu Matsuhisa – Szex a tányéron
Nobu Matsuhisa nem igazán törődik a minősítésekkel. Egy csillag a londoni kirendeltségnek, az belefér. Nem kell több. Nobu az év nagy részét a repülőn tölti, mivel évente tíz hónapot utazik. De ismeri a világot a legaljáról is. Saját étteremtulajdonosként tett első lépései, ahogy meséli, nem rögtön koronázta siker. Egy alaszkai étterme még le is égett. Pénzügyi katasztrófa, öngyilkossági gondolatok, mesélte egyszer a Bon Appétit magazinnak adott interjújában. Ez a kilencvenes évek elején volt.
Nobu Matsuhisa sikere váratott magára, csak az évek múlásával jött el. Hollywoodban először a sztárok ízléséhez kellett alkalmazkodnia, akik szerettek olykor gúnyolódni a nyers halon. De mi a japán konyha, ha valaki nem szereti a nyers halat? A tokiói képzés utáni első állomásán, Limában, ahol egy partnerrel való vita után mindent elvesztett, valamint Alaszkában szerzett nehézségei tanították meg, ahogy interjúiban szívesen említi, türelemre és állhatatosságra. Kétségtelen azonban, hogy a tokiói, ahol a japán sushikonyhát tanulta, és a perui, ahol fűszerekkel és gyümölcsökkel került kapcsolatba, közötti váltás hatott rá a legjobban séfként. A Nobu-stílus, egy páratlan fúziós konyha, úgy hatott a gasztronómiai világra, mint szinte semmi más.
Amikor Robert de Niróban üzleti partnert és támogatót talált, és amikor művészek és kreatívok úgy döntöttek, hogy Nobu éttermeit Beverly Hillsben és New Yorkban kedvenc helyeikké nyilvánítják, a Japánban született séf és vállalkozó örülhetett az első tartós sikereknek. A Nobu-birodalom jelenleg 33 éttermet számlál, a hatalmas amerikai Myriad Restaurant Grouphoz tartozik, egy olyan éttermi konszernhez, amely mellett a Ducasse-birodalom szinte aprónak tűnik. A Japán, Peru, Brazília és egy kis Amerika keveréke olyan rajongótáborral rendelkezik, amely olyan hűséges, mintha Matsuhisa találta volna fel magát az evést. Nemcsak Robert de Niro a rajongója. A Vogue a Nobu-láncot „a világ legmenőbb étteremláncának“ választotta. Madonna azt mondja: „Meg tudod jósolni, mennyi szórakozás vár rád egy városban, ha tudod, van-e ott Nobu étterem.“ Kate Winslet röviden összefoglalja: „Ez szex a tányéron.“
A csillagok ma sem érdeklik, mondja Nobu lazán. Ami fontosabb számára: „Szeretem, ha a vendégek mosolyognak, amikor nálam esznek.“ Aki egyszer vendége egy Nobu étteremnek, észreveszi, hogy ennek a vállalkozásnak a lényege valami mást jelent, mint a haute cuisine szigorú fegyelme: a Nobu a laza evést képviseli kellemes környezetben, magas minőségben. Egy gasztronómiai You’re at home, baby.
Az építészcsaládból származó Nobu Matsuhisa és partnere, a kreatív igazgató Robert de Niro nagyon figyelnek a Nobu éttermek hangulatára és stílusára. A japán szigort kozmopolita kötetlenséggel egészítették ki. Ahogy a tányéron is Peru, Amerika és Ázsia vad keveréke uralkodik. A konyha kínálatát a vendégek ízléséhez igazítják. Libamáj a budapesti Nobuban? Semmi kifogás ellene. Nobu New York-i éttermét a Bon Appétit magazin Amerika legjobb sushilokáljai közé választotta. De az ő signature dish-e továbbra is a „Black Cod with Miso“ (Miszós fekete tőkehal).
A Nobuk mellett Matsuhisa saját családnevén is vezet éttermeket. A Matsuhisák még jóval lazább és tisztább formában mutatkoznak be. Sok fa, csupasz asztalok, egy bár és étterem gasztronómiai koncepciója. És mindenekelőtt: a Matsuhisa signature dish-ek mellett a helyi konyha idézetei és főleg helyi termékek is megjelennek a tányérokon. Egy athéni Matsuhisa (pompás tengeri kilátással) tehát nem pontos másolata egy aspeni Matsuhisának. Csak egy dolog érvényes: Nobut és Matsuhisát egyaránt olyan városokban találhatunk, ahol a pénz és az elegancia kéz a kézben jár.
Zuma – Egy német japán
Ilyen a világ: London egyik legnépszerűbb és sok vendég és kritikus szerint legjobb japán éttermét nem egy japán vezeti, hanem Rainer Becker, egy német séf, aki Ázsiában tanulta a szakmát. A Zuma éttermek még viszonylag fiatalok, az expanziós görbe nemcsak Londonban mutat meredeken felfelé. London mint egy új ázsiai konyha központja? A város nemcsak a Hakkasan, egy egykori garázsban kialakított, egyszerű shabby chic berendezésű étterem óta számít hot-spotnak a Japán, Kína, India és Európa keverékéből álló izgalmas konyha kedvelői számára.
Becker felismerte a lehetőségeket, és a Zumával megteremtette a japán étkezési kultúra ikonját Londonban, amely már önmagában a kővel és vastag fával kialakított atmoszférája révén is összetéveszthetetlen identitást kap. Időközben Zuma éttermek állnak Hongkongban, Dubajban, Miamiban és a világ más hot-spotjaiban, ahol sok a pénz és hely a gasztronómiai vállalkozói szellemnek.
A Mosel-völgyében született Rainer Becker Kölnben tanulta a szakmát, és sokáig a Park Hyatt Group tagja volt. Valamikor egy német konyhát bemutató tokiói rendezvényen (a Park Hyattet Sofia Coppola „Lost in Translation“ – Elveszett jelentés című filmjéből ismerhetjük) a japán konyhaművészet templomaiba vetődött. Valószínűleg függő lett. Nem lehet összehasonlítani a sushi minőségét Németországban és Tokióban. A japán étkezési kultúra komplexitása, amely csak felületesen szemlélve tűnik olyan egyszerűnek, lenyűgözte őt.
Mint minden sikeres gasztronómiai vállalkozónak, Rainer Beckernek is szüksége volt egy üzletemberre partnerként. A Zuma éttermek nemzetközivé tételének receptje a Ducasse vagy a Noma módszereire emlékeztet. „Ha egy üzemben te vagy a kettes számú, előbb-utóbb az első akarsz lenni. Ha ez nem megy, elhagyod az üzemet és körülnézel máshol. Nálunk a kettes számúak lettek az elsők az új ázsiai és tengerentúli üzletekben“ – mondta Becker a Square Meal magazinnak adott beszélgetésben.
A becsvágy fontos, de előbb-utóbb az ember esetleg elveszíti azt, amit a karrierje elején a legjobban szeretett csinálni. Ami Beckert sok más, nemzetközi lánc élén álló séffel közössé teszi, azt ugyanabban az interjúban árulta el: „Hiányzik a konyhában, a tűzhely mellett töltött idő. Kreatív vagyok, nem irodista.“ Azt tervezi, hogy úgy strukturálja át a céget, hogy ismét több ideje jusson a főzésre és az ötletelésre. De jelenleg egy új étteremnyitáson dolgozik. A látványos londoni The Shard felhőkarcolóban (jelenleg az EU legmagasabb épülete) nyíló Oblixnak már nem „Japan with a twist“-et kell kínálnia, hanem egy teljesen nemzetközi konyhát, lazán és elegánsan. A saláták és a grillezett ételek állnak az előtérben. A helyszín egyszerűen lélegzetelállító. Becker valószínűleg a közeljövőben nem fog sokat főzni.
Az ázsiai ihletésű éttermek sikerének egyik receptje mindenképpen az összes rituálé feladása és a formalizmusok elhagyása a jó étkezés megünneplését illetően. Így a Roka a Zuma-koncepció következetes folytatása, ugyanannyira mozgalmas, de mégis jóval kevésbé formális. Abban azonban egyetértenek: a teljes lazaság felé mutató trend, ahol a vendégek pizsamában érkeznek és maguk vágják a sashimit, egyelőre nem látszik.
Robuchon – Az évszázad ötlete
Egy utcasarok az elegáns St. Germain de Prés-ben, nem messze tőle a drága galériák, kitűnő könyvesboltok és antikváriumok, a Musée d’Orsay, finom boutique-hotelek. Itt áll egészen szerényen, a Hotel Montalembert szerves részeként az, ami fordulópontot jelentett a gasztronómia történetében. Egy rövid visszatekintés, gasztronómiai világtörténelem néhány sorban: Joël Robuchon, az évszázad séfje, minden díjjal és éremmel kitüntetve, ötvenévesen feladja éttermét. De ahelyett, hogy nyugdíjba vonulna, rövid idővel később megnyitja az Atelier de Robuchont St. Germainben. Egy luxusétterem luxus nélkül.
Egy bár, a vendégek számára belátható konyha, a klasszikusok a 3 csillagos étteremben kalkulált ár harmadáért. Kezdettől fogva a kínálatban a pireneusi tejbárányborda a legendás, sok vajjal készült krumplipürével és egy vajban sült kakukkfűcsokorral. Nincs foglalás. Ez körülbelül tíz éve volt.
Robuchon ma már Tokióban, Las Vegasban, Monacóban, Makaón, New Yorkban, Hongkongban és természetesen Londonban is rendelkezik üzletekkel, némelyik a párizsi Atelier mintájára készült, mások, főleg az ázsiaiak, valóságos 1:1 másolatai a párizsi csillagos éttermeknek. London Robuchon számára a legforróbb gasztronómiai város, elmeséli, hogy csak a kulináris kínálat miatt az 5-ös terminálon repülés közben szívesen választja az utat Londonon keresztül.
A Robuchon cég jelenleg 28 Michelin-csillaggal rendelkezik, és ezzel megelőzi Ducasse-t és az összes többit. Gordon Ramsay, aki egykor Robuchonnál tanult, életének legnehezebb időszakaként írja le az ott töltött éveket. Robuchonhoz képest, mondja Ramsay, a kitöréseiről hírhedt Marco Pierre White egy „f… pussycat“ (szelíd kiscica). Mindenesetre, mint Robuchon a brit Telegraphnak adott interjújában elismerte, Ramsay volt az egyetlen szakács, aki valaha is annyira kihozta a sodrából, hogy tányért dobott utána.
Ha Ducasse az igaz értékek őrzője, akkor Robuchon a mesteri tudás garanciája, bár mint mondja, ő maga inkább az egyszerű ízek embere. De ami közös bennük, az nemcsak a francia konyha iránti szeretetük, hanem mindenekelőtt a munkamorál, az alázatos elhivatottság a művük iránt, ami valószínűleg a tehetség mellett a legfontosabb feltétele egy ilyen sikernek.
Zuy Savoy – Szingapúr és Vegas között
Ha megnézzük a sztárséfek nagyvállalatait, akkor Franciaország és Ázsia, lehetőleg Japán közötti mérkőzésről beszélhetünk. Talán mégis igaz, hogy e két konyhai stílus kisugárzása lehetővé teszi, hogy egy jól vezetett étteremből több jól vezetett éttermet hozzanak létre. Az egyik csendesebb párizsi sztárséf, akinek nevét az egész földgolyón elég jól ismerik, Guy Savoy.
A Las Vegas-i Cäsars Palace-ban, amelynek – mint az egész városnak – nem lehet megtagadni bizonyos hajlamát a groteszkre, az éttermek úgy sorakoznak választékként, mint az ékszerek a Place Vendôme-en. Nobu ott van, természetesen. Az egyik legelegánsabb cím Guy Savoy étterme. Itt az van, ami Párizsban is, csak utána lehetősége van az embernek a jelentős számlaösszeget a kaszinóban visszanyerni, vagy még annyit elveszíteni.
Párizsban Savoy szintén birtokol néhány éttermet, de sem a Savoy-Company minősége, sem a PR-osztálya nem volt eddig elég ahhoz, hogy beszéljenek róluk. Talán nem véletlenül nem a híres séf nevét viselik. 2010 óta Guy Savoynak Szingapúrban van még egy étterme. Guy Savoy a neve.
Gordon Ramsay – A csibész
Ramsay, az egyetlen szakács, aki Joël Robuchonból (lásd fentebb) egy repülő tányért váltott ki, köztudottan nem az az ember, aki alábecsüli a tehetségét. Egyszer, amikor a franciákat a fővárosuk előtt támadta, elszámolta magát. A Versailles-i Trianon Palace luxusszállodában lévő Gordon Ramsay étterem nem volt különösebben nagy siker. Ramsay a vereség beismerése után ismét Londonra koncentrált, és a konyhavezetést Simone Zanoninak adta át.
Londonban sikeresnek lenni egyrészt nehéz, másrészt könnyű. Mert a londoniak nyitott és kíváncsi foodiek. Pénzük is van, és szívesen költik éttermekre. Egy kis kulináris birodalmat építeni itt szinte magától megy. Ramsay a törzséttermével, a Maze-zel vagy az éppen újonnan megnyitott London House-szal egyike azoknak a szakácsoknak, akik nem éppen kevesen vannak, és jó üzletet csináltak Londonban.
Ramsay azonban a pénzét nem éttermekkel kereste, hanem elsősorban TV-műsorokkal és szakácskönyvekkel. A csibészesen viselkedő szőke srác megmutatta a brit vendéglősöknek, hogyan kell ezt csinálni. A nézők imádták.
Marco Pierre White is már nem főz, hanem kezeli a gasztronómiai ingatlanjait. A kultikus vegetáriánus Ottolenghi szintén sok kirendeltséggel rendelkezik. De mivel itt a nagy üzletről van szó, ezzel a listázással a gasztronómiai nagyságok sora máris véget ért.
Paul Bocuse – Minden égtáj felé
Hogy is mondta Bocuse arra a kérdésre, ki főz, amikor ő maga házon kívül van: „Ugyanaz, aki akkor is főz, amikor itt vagyok.“ Mint minden más gasztronómiai vállalkozó, Bocuse sem tesz közzé forgalmi adatokat. De aki egyszer látta, hogyan dübörögnek a lyoni brasserie-i, az el tudja képzelni, hogy abból jól meg lehet élni. Az éttermek az égtájak nevét viselik: L’Est, L’Ouest, Le Nord és Le Sud. Ez volt a terv egy világbirodalomra, amely egyszer csak elakadt?