A-La-Carte

A visszavonulási terület (2017/4)

Úton a Hudson-völgyben, a farm-to-table étkezés hazájában. Szafari kulturális emlékek, költőutak, sznobok, regionális bao bunok és Dan Barber (talán) nyomában. Egy dekadens manhattani visszatéréssel együtt.


Amikor az Olana előtt álltam, kételkedtem a barátaim elmeállapotában.

„Ezt látnod kell“, mondták felkiáltójellel. „Ha nem láttad az Olanát, akkor nem is jártál Hudsonban.“ Talán még azt is hozzátették: „Ha nem láttad az Olanát, akkor nem is jártál Amerikában.“

Tekintetemmel végigmértem a hatalmas, terméskőből épült, perzsa erődöt mintázó birtokot, gótikus ablakívekkel, megannyi tornyocskával és erkélykével, de csak elmosódottan láttam az egészet, mert a felettes énem arra kényszerített, hogy katatón módon csóváljam a fejem. Miféle giccses kalyiba ez! Körülbelül olyan rossz, mint a Kreuzenstein-vár, nyálas, mint egy krémes, és körülötte a szekundánsok arra hívják fel a figyelmet, hogy ez egy „történelmi emlékhely“, egy emlékezetes épület, amit kérlek, áhítattal szemlélj.

Később, miután elvégeztem a vezetést a festőfejedelem, Frederic Edwin Church reprezentációs termeiben, erős késztetést éreztem egy kupica pálinkára. Church, akinek nagyméretű tájképei valóban lenyűgözőek, ezzel a házzal állított magának emlékművet: az ízlésficam, a nagyzoló eklektika, a bársonnyal és selyemmel bélelt bizonyítási kényszer emlékművét. A ház legszebb pontja, amelyről a megtévedt Marc Cohn egy szintén megtévedt dalt írt „Olana“ címmel, az az erkély, ahonnan délnyugatra tekinthetünk: le a Hudson folyóra, amely az Adirondack-hegységtől folyik dél felé, egészen addig, amíg Manhattan és Staten Island félszigetei között a New York-i öbölbe, az Atlanti-óceánba nem torkollik. Ez nagyszerű, időtlen látvány: a folyó, a fás dombok, a magas égbolt, a felhők, az ellenfény.

Hudson New Yorktól körülbelül 190 kilométerre északra fekszik. A helynek megvannak a sajátosságai. Korábban bálnavadászok állomásoztak itt, akik gazdag zsákmányt ejtettek a Hudson folyón, ami a folyó egyik sajátosságának volt köszönhető. Albanyig a Hudson folyó az árapály hatása alatt áll, így a vízszintingadozás egyértelműen észrevehető. A folyót ezért nem is folyónak, hanem tölcsértorkolatnak tekintik – így nevezik a folyótorkolat azon szakaszát, ahol a víz az árapály ritmusára emelkedik és süllyed. Tény, hogy hosszú séták után a Hudson partján ülve nem tudtam választ adni arra a kérdésre, merre is folyik valójában ez az átkozott folyó, ami először összezavart, aztán viszont furcsa módon megnyugtatott: Ha már vannak folyók, amelyek mindkét irányba folynak, gondoltam, akkor biztosan nem lesz gond azzal, hogy Hudsonban valami értelmeset egyek.

Nem igaz: tudtam, hogy itt lehet értelmesen enni. Mert Hudson, ez az átlátható kisváros alig 7000 lakosával, már régen a New York-i kreatív szcéna előőrsévé vált. Sok festő és illusztrátor, díszlettervező és író települt le itt vagy a közeli Catskill-hegység falvaiban, mert már nem akarták vagy nem tudták kifizetni a groteszk manhattani vagy brooklyni lakbéreket. Ez találkozott egy egész stílustudatos, letelepedett kivonuló réteggel, akik Hudsonban telepedtek le, és a Warren Streetet, a városka főütőerét, a régiségek eldorádójává varázsolták. Esküszöm, sírva tántorogtam ki a Regan & Smith, a Woodstock General Supply és a Warren Street Antiques üzletekből, mert a kiállított csodálatos bútorok közül egyiket sem vihettem haza. De elvarázsolt a kacatok és a stílus, a lazaság és az örök értékek keveréke.

Szombaton érkeztem. A 26 Warren B&B-ben foglaltam szobát, és mindenkinek, aki ennek az áldott helynek a közelébe vetődik, csak melegen ajánlhatom, hogy itt szálljon meg, és ideális esetben a „Kiki Suite“-ot vegye ki. Ez egy ízlésesen berendezett lakás egy történelmi téglaépületben, közvetlenül a közös konyha mellett, ahol a tulajdonos reggel felszolgálja a reggelit, saját terasszal felszerelve, amely, amikor azon a délutánon hirtelen birtoklási vággyal szemléltem, kiválóan alkalmasnak tűnt arra, hogy levegyük a cipőnket és legurítsunk egy sört.

Már csak a sör hiányzott. Megtettem egy tisztességes kört a szállásom körül, és meglepődtem, mennyi ember volt az utcán. Mindenhol buli, nagy hangszórók, hip-hop zene, tánc, sörözés – az utcán azonban egyik kocsmatulajdonos sem volt hajlandó Brooklyn Lagert adni. Dolgavégezetlenül kellett visszatérnem a kiindulópontra, csak hogy megállapítsam, gyakorlatilag az utca túloldalán nyitva volt egy 24 órás bolt, amely legnagyobb örömömre sört és mogyorót árult.

Ezzel a vacsoráig hátralévő idő meg volt mentve. Olvastam egy kicsit Kiki Smithről, aki arra inspirálta a panzió tulajdonosát, hogy róla nevezze el a szobámat, de aztán egy hosszabb WhatsApp-párbeszédbe kezdtem Damiennel, a helyismerettel rendelkező ismerősömmel, aki a közelben lakik, és a New York Times divatoldalait illusztrálja.

– Hol egyek?

Egyértelműen jó tipp volt. A Fish & Game annyira elegáns, hogy amint átléped a küszöböt, máris New York közepén találod magad (beleértve azokat a New York-i vendégeket, akiknek újabban itt vannak a hétvégi házaik, mert a vitorlázás New Havenben már túl hétköznapivá vált számukra). Valószínűleg az sem véletlen, hogy ezt az éttermet – tompa fények, klasszikus amerikai modern bútorok, nincsenek abroszok, az asztalokon Zalto poharak – az USA száz legjobb boros étterme közé választották. Mindenesetre a pincérnő, aki az est mottóját – sikkes és sznob – tökéletesen megtestesítette, rögtön felajánlott egy pohár Franz Strohmeier-féle Kék Wildbachert, és ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy ilyen hazafias ajánlatot?

Amikor később áttanulmányoztam a borlapot, láttam, hogy más osztrák borászok is jól képviseltetik magukat, Ott „Qvevre“-jétől kezdve Strohmeieren, Musteren és Christian Tschidán át a Gut Oggauig. Ez jót tett az alapszintű bizalomnak, bár aztán, mint mindig, amikor meglátom a ritka palackok egyikét, egy Valentini-féle Trebbiano d’Abruzzót engedélyeztem magamnak, amely tökéletesen kísérte a finom, hangsúlyosan purista ételeket.

Ettem nyers osztrigát csodálatos chiliszósszal, sült osztrigát kimchis majonézzel, néhány csigát abszinttal és egy csodálatos Romanesco-salátát mogyoróval, szőlővel, rozmaringgal, gyömbérrel és chilivel.

Aztán jött a Vin Jaune-ban készült egész csirke, amelyet Damien telefonon előrendelt nekem, sárgarépával és rókagombával, és éppen amikor azon kezdtem gondolkodni, ki fogja ezt mind megenni, megérkezett Damien. Szép viszontlátás volt, csak kár, hogy a bor már elfogyott.

Később sétáltunk Hudsonban, hogy a Rivertown Lodge-ban még igyunk valamit. Hirtelen durrogni és csattogni kezdett valami, nem állíthatom, hogy a kézifegyverek országában nem rezzentem össze. De csak egy tűzijáték volt valaki vagy valami tiszteletére, mégpedig egy egészen különleges tűzijáték: egyszerűen nem akart véget érni, pedig dramaturgiailag rengeteg emelkedés és süllyedés volt, amelyek végén a rakéták elhallgatása és a színek elhalványulása a közben éjsötét égbolton lett volna a legjobb megoldás.

De nem. A tűzijáték kerek 45 percig tartott, és valahogy kötelességünknek éreztük végignézni, hiszen milyen gyakran lát az ember 45 perces tűzijátékot? Pedig nem volt sokkal érdekesebb, mint nézni egy metrót, ahogy megérkezik és elindul, csak hangosabb volt. Szomjasak is voltunk.

Az este egy gin-tonikkal folytatódott a Rivertown Lodge téli hőmérsékletre hűtött bárjában, a téma: a tűzijátékok dramaturgiája, és amikor végül belopakodtam a Warren Streeten, hogy egy kicsit felmelegedjek és esetleg eltöltsek még egy kis időt a verandámon, művelten megkérdeztem Damiene-t, milyen látnivalók vannak a közelben, amelyeket semmiképpen sem szabad kihagynom.

Ismeritek a választ.

Finom brióst reggeliztem a Café Le Perche-ben, tetovált hippik gyűrűjében, tettem egy kirándulást a folyón túlra, Athensbe, ahol a Stewart House előtt ültem, olvastam a New York Times még mindig lenyűgözően terjedelmes vasárnapi kiadását, és további gondolatokat szőttem a Hudson folyásirányáról, lásd fentebb. Szimpatizáltam azzal a gondolattal, hogy az R.E.M. zenekar innen származhatott, amely bombasztikus stadion-korszaka ellenére egyszer elég sok örömet okozott nekem, de vettem a fáradságot a kutatáshoz, és rájöttem, hogy ugyan jól emlékeztem Athensre, de az R.E.M.-es szempontból helyes Athens Georgia államban van, 1500 km-re innen.

Sebaj. A Nightswimminget dúdoltam, miközben végigsétáltam Athens utcáin, aztán továbbmentem Catskillbe, onnan Saugertiesbe és Woodstockba. Visszatértem a folyó másik oldalára, és Red Hookban sétát tettem a Poet's Walkon, egy fantasztikus parkban a Hudson partján, ahol a költő Washington Irving állítólag a Rip Van Winkle című klasszikusának ötletét kapta.

Visszafelé úton szerettem volna bekapni valamit egy benzinkúton, de a kínált hotdog-virsli színe láttán letettem róla. Végül is azért voltam itt, hogy utánajárjak a farm és az asztal közötti kapcsolatnak, és ezek a virslik az ennek szöges ellentétei voltak.

Elveimhez való ragaszkodásomat először egy korgó éhségérzettel fizettem meg, aztán pedig azzal a bűntudattal, amely mindannyiunkat elönt, ha farkaséhesen megettünk egy családi csomag M&M's-t. Az elkerülhetetlen teltségérzetet egy vacsorával küzdöttem le a Hudson Food Studioban, amely a regionális termékek és a nemzetközi konyhaművészet intelligens kombinációjának csúcspontja.

Párolt bao bunokat kaptam, helyi császárszalonnával töltve és Hoisin-szósszal nemesítve, amitől azonnal elfelejtettem, hogy már nem vagyok éhes. Aztán jöttek a sült kelbimbók chilivel, édes szójával és mogyoróhagymával. Finom. Természetesen megkóstoltam a rákszeleteket és a tintahalat a vörös paprikás vajjal, mielőtt elfogyasztottam volna a fantasztikus párolt padlizsánt pulled porkkal és egy csomó csírával. Aztán tele voltam – és mégis valahogy csalódott, amikor a pincérnő a desszertekkel kapcsolatos kérdésemre közölte, hogy itt nem készítenek desszerteket. De szemben van jó fagylalt, see you, szép vasárnapot.

Így nem maradt más választásom, mint a Rivertown Lodge-ban még néhány színes italt elfogyasztani desszertként, majd a Kiki Suite-ban üzembe helyezni a harmóniumot, amelybe a helyiségek figyelmes átvizsgálása közben botlottam bele. Működőképes volt, és az éjszaka nyugalmára való hangolódásként lejátszottam az Ária a Goldberg-variációkból című művet, és csak miután a megrázó záróakkorddal befejeztem, jutott eszembe, hogy sosem tanultam meg zongorázni. Lehet, hogy ez magyarázza azokat a pillantásokat, amelyeket a többi vendég vetett rám másnap reggelinél.

Még néhány napig maradtam. Fantasztikus volt. A Hudson-völgyben több étterem van, mint amennyit egy élet alatt meg tudnál látogatni. Ezek is elegendőek: az elegáns Boro6 Wine Bar Hastings-on-Hudsonban; a Brushland Eating House Bovinában; a sztárszakács Terence Brennan meganagyszerű Roundhouse-a Beaconban; vagy az Apple Pie Bakery Café a Culinary Institute of America-ban Hyde Parkban, ahol naponta hosszú sor áll a bejárati ajtó előtt, arra várva, hogy végre valami édeset kapjanak.

A Hudson-völgy a New York-iak visszavonulási területe, de egyúttal a kulináris hátországuk is. A híres Dan Barber kicsit közelebb New Yorkhoz, a Pocatino Hillsben gazdálkodik legalább annyira híres Blue Hill Farmján, és esküszöm, még sosem dolgoztam meg úgy valamiért, hogy asztalt kapjak, mint Stone Barnsban, azon a helyen, ahonnan az amerikai farm-to-table mozgalom elindult. Dan Barber – akit legkésőbb a Chef's Table című Netflix-sorozat neki szentelt epizódjából ismerhetünk – nem szégyenlős a nagy tervekkel kapcsolatban, ezeket a The Third Plate című, olvasmányos könyvében fejtette ki. Barber amellett érvel, hogy ne kevesebbet tegyünk, mint megváltoztassuk étrendünk standardjait, az egész statikáját: a tányért, amelyen egy (bármilyen jó és fenntartható módon előállított) húsdarab fekszik egy zöldségköret mellett, le kell cserélni egy másik tányérra, amelyen a zöldség a főétel, és legfeljebb hússal vagy húsos szósszal van ízesítve. „Sertésszeletet“, mondja Barber, „legfeljebb magas ünnepnapokon szabadna felszolgálni.“

A The Third Plate-ben, amely sajnos sosem jelent meg németül, Barber nagy lelkesedéssel tárgyalja a mezőgazdaság és a főzés összefüggéseit. Olyan régi fajták termelőit keresi fel, amelyeket nem monokultúrás módon termesztenek, és jobban ízlenek, mint az iparosodott utódaik. De vizsgálja a klasszikus ételek genezisét is, mint például a bouillabaisse vagy a coq au vin. A bouillabaisse például egy lehetőség volt arra, hogy az eladhatatlan, sérült halat mégis megfőzzék. A coq au vin hatékony módszernek bizonyult arra, hogy az öreg, rágós kakasokat mégis megpuhítsák.

Barber arról is elgondolkodott, miért használják gyakran együtt bizonyos élelmiszereket kulináris kultúrájukban – rizs és bab Olaszországban, rizs és hajdina Japánban –, és arra jutott, hogy az adott kapcsolat az aratási rendnek volt köszönhető: az egyes termények váltogatása szükséges, ha a talaj egészséges és termékeny akar maradni.

Barber számos európai régiót beutazott, hogy megbizonyosodjon azokról az összefüggésekről, amelyek a mezőgazdaságot jövőbiztossá és az állattenyésztést etikailag elfogadhatóvá teszik. Csak biogazdálkodást folytatni számára nem volt elég. Barber arra is rákapott, hogy ne pazaroljon el élelmiszereket, hanem találjon módokat arra, hogy maradékokból is érdekes ételeket készítsen. Amikor 2015-ben éttermét wastED (az ED az Education, azaz oktatás rövidítése) nevű pop-up hellyé alakította, „himlőhelyes krumplit“, „répazöld-lekvárt“ és cékla héjából készült burgereket szolgált fel. Az Egyesült Nemzetek Szervezeténél tartott államfők találkozóján zöldségmaradványokból készült salátákat szolgált fel.

A két étterem, amelyet Barber üzemeltet, úgymond az üzenet hirdetési központjai, az egyik Greenwich Village-ben, a másik pedig majdnem 40 hektár biogazdálkodású termőfölddel körülvéve Stone Barnsban. Ott Barber azt a menüt szolgálja fel, amely úgymond gondolatainak naponta új megvalósítása: akár 30 fogás, három-négy órán át, az egyik „third plate“ a másik után. A menü személyenként 258 dollárba kerül plusz italok plusz adó, de ez nem rettentett el.

E-maileket küldtem. Felhívtam. Megkértem embereket, akik ismerik Barbert, hogy hívják fel és tegyenek értem egy jó szót. Odáig is elmentem – bár ezt megvetem és általában kerülöm –, hogy újságíróként jelentkezzek be, és kérjek egy időpontot és egy asztalt.

Barber stábja tipikusan bécsi módon reagált: még csak nem is ignoráltak.

Így hát úgy döntöttem, szerencsét próbálok és elautózom oda, szomorú képet vágok, és hagyom, hogy a farm empatikus munkatársai, amelyet egykor a Rockefellerék alapítottak, hogy gyermekeik megtanulhassák, hogyan kell tehenet fejni, megvigasztaljanak egy asztali hellyel.

Meg kellett ígérnem, hogy hallgatok róla.

PS: Amikor végül visszatértem New Yorkba, tettem egy kitérőt a világ jelenlegi legjobb szakácsához, állítólag. Mivel azonban Daniel Humm az Eleven Madison Park éttermét éppen egy átalakításnak vetette alá (október óta újra nyitva van), meglátogattam Humm informálisabb NoMad éttermét, amely a manhattani NoMad Hotel teljes földszintjén húzódik, bár, könyvtár, privát étkező, mittudomén.

Későn érkeztem. Már csak a harmadik turnusra kaptam asztalt, tíz előtt nem sokkal. A csapat ma már kétszer szolgált fel vacsorát, ami nem ritka New Yorkban, ahol minden négyzetméter vendéglátóhely annyira drága, hogy a reggelitől az éjszakai nassolnivalóig folyamatosan pénzt kell keresni.

Engem a nagy szakácsok informális leágazásai érdekelnek. Gyakran párosul ott a zászlóshajó-étteremhez hasonló szakácsművészet nagyobb lazítással, de persze nem itt. Már amikor beléptem az étterembe, furcsa érzés fogott el, amit először nem tudtam hova tenni. A szoba sötét volt, közvetett fények, faburkolatok, nehéz bútorok, visszafogott színek. Minden asztal foglalt volt. Elképesztően hangos volt. A pincérnő, csodálatra méltóan barátságos, először megkérdezte, nem akarok-e koktélt – ki vagyok én, hogy tízkor ne akarjak koktélt – és ajánlotta a „Hair Trigger“-t, egy bevallottan elég jó, színes italt rumból és Fernetből, gyömbérrel, lime-mal és uborkával fűszerezve.

Érdekes módon a koktél, bár jó ízű volt, nem hozott jó kedvre. Éppen ellenkezőleg, érezhetően rosszul kezdtem magam érezni. A szomszédos szobában lévő bárból ordibálás hallatszott. Az üvegtetős étteremben, ahol ültem, professzionális nagyüzem folyt, a pincérek rutinosan osztogatták a tányérokat és poharakat, gyorsvonati sebességgel töltötték utána a bort, a vendéghez intézett minden szót ragyogó mosollyal kísérték – de a mosolyról, képzeltem legalábbis, hiányzott a tűz, az öröm, az őszinteség.

Megérkezett az ételem. Jó volt, nem, kiváló. Pácolt paradicsomot ettem görögdinnyével és konfitált malacsültet cseresznyével, szalonnával és pitypanggal. Mindkét étel felülmúlta az elvárásaimat. Az ízek tökéletesen ki voltak egyensúlyozva. A sertés nehéz ízét a köret édessége és keserűsége tökéletesen keretezte, és most nyugodtan kinyújthattam volna a lábamat és hátradőlhettem volna az 1200 dolláros karosszékben, ha nem kerített volna hatalmába az a fanyar érzés, amit nem tudtam igazán megmagyarázni, amíg végül Thomas Couture egy képe nem jutott az eszembe.

Thomas Couture egyik híres, 1847-ből származó festményének beszédes címe van: Les Romains de la décadence. Emberek egy csoportját ábrázolja egy római oszlopcsarnokban, férfiakat és

Pontosan ez a hangulat, amelyet a Les Romains de la décadence áraszt, kerített hatalmába a NoMadban: tiszta dekadencia. Az asztaloknál olyan emberek ültek, akik távol lévő arccal fogyasztották el az ételüket. Nem volt különbség aközött, hogy Daniel Humm híres csirkéje kettesben, libamájjal, szarvasgombával és brióssal töltve állt-e előttük, vagy egy Big Mac (oké, Big Mac nem volt). Az emberek ettek, és ugyanakkor meg is csömörlöttek az ételeiktől. A bor folyt, de a mámor nem emelt fel.

A zene fülbemászó hangereje hirtelen megvilágosodott előttem. Csak a csend lett volna még hangosabb. Fizettem, felálltam és elmentem. Amikor az utcán álltam, megkönnyebbültem. Ez volt a legőszintébb érzés, amit ezen az estén éreztem.

630 Bedford Rd., Pocantico Hills, New York 10591
www.bluehillfarm.com

Fish & Game
www.fishandgamehudson.com

Rivertown Lodge
www.rivertownlodge.com

26 Warren B&B
www.26warren.com

Nomad
www.thenomadhotel.com

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!