A-La-Carte

A leves titka (2013/1A)

A vietnami utcán való átkelés művészetéről, és arról, hogyan lehet az ország kreatív káoszát isteni levessé főzni.


Szöveg: Christian Seiler · Illusztráció: Markus Roost
Egy kellemetlen tulajdonsággal rendelkezem. Nem tudok jól figyelni. Bár így nem teljesen pontos, mert igazából figyelek, csak néha nem fogom fel egy történet teljes horderejét.
Amikor Madame Wy egy elragadó párizsi vacsora alkalmával mesélt nekem szülőhazájáról, Vietnámról, valószínűleg felfogtam, hogy a Saigon és Hanoi utcáin hömpölygő mopedesek áradatáról beszél, de azt nem, hogy a józan ész által javasolttal ellentétben egyáltalán nem kilátástalan gyalogosan átkelni az egyik ilyen úton.
Madame Wy azt mondta, egyszerűen el kell indulni, akkor a mopedesek frontja magától kettéválik. Ha viszont az ember megáll, akár ítéletnapig is várhat. Egy dolgot azonban hangsúlyozott: semmilyen körülmények között nem szabad kockáztatni azt, hogy elindulunk, aztán elveszítjük a bátorságunkat, és visszafordulunk a biztonságot jelentő part felé. Ez – mondta Madame Wy – életveszélyes.
Hallgattam Madame Wyt, de nem figyeltem rá. Lehet, hogy azért, mert kipróbáltam, vajon a pezsgő illik-e az ázsiai-francia ételekhez (igen!), de az is lehet, hogy az elegáns hölgy története, aki egykor egy csónakon menekült el Vietnámból a Dél-kínai-tengeren keresztül, hogy később Párizsban ingatlanügynökként csináljon karriert, körülbelül annyira érintett meg, mint egy japán szakács leírása, aki elmagyarázza nekem, hogyan szeletel fel egy fugu halat: tulajdonképpen érdekes, de valahogy jelentéktelen, ha az ember, akárcsak én, nem tervezi, hogy életében valaha is megegyen egy gömbhalat, amit saját maga boncolt fel.
Szóval, elvontan érdekesnek találtam, amit Madame Wy mesélt. De amikor most Ho Si Minh-városban az utcán álltam, és szemben volt a Ben Thanh piac, ahol enni és inni szerettem volna, némi ámulattal szemléltem a mopedesek soha véget nem érő tömegét; gyakran két, három, négy személy egy motoron, egész családok, apró kis manók fekete szemekkel és hatalmas fehér sisakokban, elegáns lányok tükrös napszemüvegben és színes kendőben a vállukon, korrekt urak sötét nadrágban és fehér ingben, mindannyian haladós tempóban, egymás mellett, egymás mögött, összevissza, az utca minden fél métere drága kincs volt.
Lenéztem magamra. Izzadt voltam és fáradt, olyan fáradt, amilyen az ember egy tizenöt órás út után, és – ezt le tudtam olvasni az utcán lévő emberek mosolygós, méregető tekintetéből – magas. Egy óriás, hihihi. Helyre volt szükségem. Ahhoz, hogy átkeljek az utcán és belépjek a Ben Thanh piacra, összesen körülbelül harminc négyzetméternyi útra lenne szükségem, ahol abban a pillanatban nincsenek száguldozó mopedek. Mit is mondott nekem Madame Wy? Mi a stratégia, hogy épségben átjussak ezen a káoszon?
Sejtettem, hogy nem csak a lámpa váltásában való bizalom lesz a megoldás. Nem mondott valamit
az életveszélyről?
Miközben az út szélén álltam és töprengtem, két nő érkezett kisgyerekekkel a kezükben, vetettek rám egy gyors pillantást – hihihi –, majd a forgalomra, amely amióta csak ott álltam, változatlan intenzitással hömpölygött, aztán egyszerűen elindultak, kényelmes tempóban és minden kétség nélkül afelől, hogy ez a döntés nem lesz hatással a testi és lelki épségükre.
Mire újra becsuktam a számat, már rég a túloldalon voltak.
Na jó.
Elindultam.
Lépésről. Lépésre.
Át. Az. Úton.
A mopedek balra és jobbra süvítettek el mellettem, de senki a kormány mögött nem tűnt meglepettnek vagy dühösnek, inkább, hihihi, mulattatta őket a nehézkes óriás. Izzadságtól csöpögve táncoltam a mopedrajok között, amelyek a halakhoz vagy madarakhoz hasonlóan folyamatosan változtatták a helyzetüket az úton, és mégis homogén egészként maradtak meg – nagyon érdekes volt főleg akkor, amikor jobbról egy újabb raj bukkant fel, amely kapkodás nélkül hatolt át az első rajon, majd feloszlott.
Csak bámultam. Semmi pánik. A raj része voltam, és egyszer csak valóban az út túlsó oldalán voltam, a piac kapuja tárva-nyitva állt, és beléptem.
Bent még melegebb volt, mint kint. Az egyes standok felől egy ventilátor kellemes légáramlata csapott meg. Menta- és romlott halszag terjengett. Azt gondoltam, most érkezett el a tökéletes idő egy frissítőre.
Nem érdekelt, mi az. Csak azt tudtam, hogy a hőmérsékletnek jónak kell lennie, mert már a reptéri épület elhagyásakor a forró, fülledt levegő úgy vágott arcul, mint egy ostoba vicc, és fogalmam sem volt, sírjak-e vagy nevessek. Nedves hőség, 34 fok közel 90 százalékos páratartalommal. Brutális.
Szóval kicsit nevettem, legalább addig, amíg a vulkánként kitörő izzadtság a szájam sarkába nem folyt, mintha éppen sírógörcsöt kaptam volna. Akár sírva is fakadhattam volna.
A piac mélyén, ahol éppen nagy zsáknyi szárított garnélát és halat szemléltem, elért hozzám az italkereskedő nő hívása. A barátságos hölgy látta, hogy most gyümölcslére van szükségem, és egy kézigránátot nyújtott felém, amely kellemes hűvöst árasztott, és amiből egy szívószál állt ki.
Bólintottam. Itt volt az ideje inni valamit, amiről nem tudtam, mi az (ez egy olyan motívum, ami a következő hetekben Vietnámban meghatározó lesz, még ami a szilárd táplálékot illeti).
Kókusz, mondta az árus. Kókusz.
Tényleg? Otthon a kókusztej ugye a tetrapak dobozból jön, és, mint épp észrevettem, sosem gondoltam bele, hogyan kerül oda.
De ez az ital csodálatos volt. Friss és könnyű. Az íze kerek, hűvös és egyáltalán nem volt olyan túlzó, mint ahogy a kókusz aromáját az ember elképzeli (Bounty!). A zöld kókuszdiót megfosztották a héjától, a tetejét használat előtt egy kés néhány ütésével leválasztották, a szívószálat pedig belehelyezték.
Egy kis műanyag sámlin ültem egy halas stand közvetlen közelében, és élveztem a kókuszvizet – ami minden vendéglátóhelyen kapható, és, mint később kiderült, minden utcasarkon árulják –, mintha épp egy titokzatos különlegességet fedeztem volna fel, ami hamarosan meghódítja a világot.
Kettőt kértem. Az eladónő, hihihi, a ventilátor légáramát rám irányította.
Aztán visszavitettem magam a szállodába, ahol egy 16 fokra lehűtött előcsarnokban jelentkeztem be. Sok új barátot szereztem, több száz vietnámit, akik örültek, hogy a magas európainak, aki rájuk úgy hathatott, mint rám Dirk Nowitzki, olyan vicces, nedves foltok vannak az ingén. Aztán aludtam, hosszan és álomtalanul.
Az alátét, amin a Hotel Majesticben a kávéscsésze és a reggelizőtányér volt, színesen nyomtatott papírból készült. A papír a szállodáról készült képeket mutatta, amelyet 1925-ben gyarmati stílusban építettek a Saigon folyó mentén: A Majestic az idők változásában, 1925-ben egy elegáns art déco épület, 1940-ben kissé bunkerszerűen átépítve, 1975-ben először komolyan elcsúfítva, a kilencvenes években újra óvatosan visszaalakítva, ma az egykori történelmi luxusszálloda árnyéka, és, ahogy a hasznos kis „Luxe” útikönyv teljesen helyesen megjegyzi, „igazából milyennek kellene lennie”.
A következő átépítés természetesen küszöbön áll, és a reggelizőalátét figyelemre méltó lezserséggel mutatta, merre tart az út. A Majestic, ez az első osztályú központi fekvésű épület nem fog Saigon Claridge’s-évé válni, egy olyan high-end szállodává, amelynek el lehetne hinni azt a történetet, ami megkülönbözteti az új Sheratonoktól és Park Hyattoktól, amelyek a maguk részéről „gyarmati stílust” állítanak, de nem is lehetne nekik. De a Majestic más utat választ. A reggelizőlapon lévő látványterv szerint 2015-ben egy üveghomlokzatú szállodatorony lesz, sima és új, legalább tizenkét extra emelettel és egészen biztosan optimalizált eredménykimutatással. Fittyet a gyarmati hagyományokra. Fittyet az egész Graham Greene-romantikára, az ópiumfüstölő amerikaiakra és a baljós katonai tanácsadókra. Ez a most, a jövőbe tekintés.
A Saigon folyó túlsó oldalán lévő zöld mocsaras területen épül az új városközpont, a négysávos városi autópálya alagútja már elkészült. Még a semmibe vezet az alagút. De a semmiből nő ki a jövő.
Senki sem nevezi Saigont a hivatalos „Ho Si Minh-város” nevén, ahogy a 8 millió pluszos metropolisz a Vietkongnak az amerikaiak által támogatott dél-vietnámiak felett aratott győzelme óta hívják. Minden vibrál az energiától. A „Bitexco Financial Tower” a Darth Vader-arcával csak pár háztömbnyire a Hotel Majestic-től az 1. kerületben húzódott az ég felé. Az erős szelek miatt gyakorlatilag használhatatlan helikopter-leszállópályájával a város legmagasabb épülete, de csak egy a sok torony közül, amelyeket éppen most építenek. A város minden irányba növekszik. Hogy nyolc, kilenc vagy már tízmillió ember él-e Saigonban, senki sem tudja pontosan. Az emberek fiatalok. Vietnámban az átlagéletkor valamivel 28 év felett van. Az átlagjövedelem az utóbbi években megháromszorozódott, bár ez a növekedés főleg a városokban élő emberek javát szolgálja.
Még mindig a több mint kilencvenmillió vietnámi több mint fele a mezőgazdaságban dolgozik. Vietnám a világpiac számára fontos rizs- és kávétermelő. Trópusi gyümölcsök, szinte mindenféle zöldség, valamint a fűszernövények és virágok irigylésre méltó választéka egészíti ki a halak, tenger gyümölcsei és haszonállatok átláthatatlan kínálatát.
A hosszúkás ország ellátottsága közel sincs olyan fejlett szinten, mint a városok gazdasága. Az Európában bevett szupermarketbeli nagybevásárlás elve eddig nem terjedt el. Az élelmiszereket és a mindennapi szükségleteket számtalan piacon szerzik be, sok közülük központi helyen található. Míg statisztikailag minden vietnámi 1,2 mobiltelefonnal rendelkezik, a hűtőszekrény birtoklása nem magától értetődő. A napi étkezéshez szükséges bevásárlást a piacon intézik, gyakran naponta többször is, mivel otthon végül is nem tudják tárolni. Csak friss termékekből főznek, amelyekből a piacokon lenyűgöző túlkínálat van.
A konyha egyszerű. Sok hagyományos étel gond nélkül elkészíthető egyetlen lángon. Bár újabban van néhány amerikai gyorsétterem Saigonban, a hagyományos vietnámi konyha mindenütt jelen van, szó szerint minden utcasarkon.
Néhány támla nélküli műanyag szék, egy gázégő lángja, az egymásra helyezett alumínium serpenyőkben tárolt alapanyagok egy leveshez, a legendás Pho-hoz, egy egytálételhez, a rizspapírba töltött zöldséges és húsos tekercsekhez – délidőben egyenruhás irodai alkalmazottak légiói találhatók az utcákon az irodák előtt, hogy az utcai ételárusoknál beszerezzenek egy meleg ételt, ami talán egy euróba vagy csak félbe kerül. Friss étel, minimalista tálalásban, de gyakran kiváló minőségben: egyes standok – vagy jobban mondva a járdán lévő, a soha el nem ülő forgalomtól visszhangzó, művelt négyzetméterek – a negyedükön túl is hírnévre tesznek szert, mert az asszonyok, akik ott főznek, családi hagyományból származó speciális ételeket készítenek, amelyeket csak ők értenek, és nap mint nap újra elkészítik a város gyomrának.
A vietnámi konyha lenyűgöző. Egy másik, ipartól távoli időből származik, és az energiától vibráló városban ez az a konstans, amiben mindenki megegyezett. A város növekszik. A történelmét figyelmen kívül hagyja. Nem időzik el szentimentalizmusokon. De ebédre kell egy tál rizs párolt vízi spenóttal és bőséges fokhagymával, vagy egy sült tavaszi tekercs rákhússal, vagy a tiszta leves rizstésztával, sertéshússal és lótuszmaggal, vagy a banánlevélbe csomagolt sertéspástétom.
Ezek és ezer más étel is volt nagyszerű vendéglőkben. De ami fontosabb: minden sarkon megvoltak, és mindenki számára elérhetőek voltak. Lehet, hogy Saigon gyorsabban fog változni, mint ahogy követni tudnánk. De Saigon konyhája olyan marad, amilyen.
Második kirándulásom a Majesticből – a taxisofőrök úgy ejtették ki, mint „Mah Je Stick” – a különös Dong Khoi utcán vitt felfelé, ahol mindenféle egészen érdekes régiség- és sálbolt mellett elvétve nemzetközi márkák is nyitottak üzleteket – például még sosem láttam olyan jól felszerelt Rimowa-bőröndboltot, mint Saigonban, és olyat sem, amiben egyáltalán nem voltak vásárlók. De aztán megpillantottam a L’Usine magas ablakait, és rögtön az az érzésem támadt, hogy ez a hely számomra különleges jelentőséggel fog bírni.
Kicsit keresgélnem kellett, míg megtaláltam a bejáratot, mert ehhez át kellett verekednem magam egy giccses képekkel teli galérián, amelyek láttán az ember ösztönösen inkább menekülne. Aztán egy csomó leparkolt robogó és moped mellett elhaladva a lépcső az első emeletre vezet, és ott nyílik meg a L’Usine, egy csodálatos áruház egy csatlakozó kávézóval egykori műhelyek magas, dísztelen helyiségeiben. A boltban mindenféle könnyű ruházat mellett megkaphatók a Yumaki csodálatos fogkeféi, amiket különben Japánból kellene rendelni, vagy egy új Lomo-kamera. A kávézóban azonban óvatosan magunkba szívhatjuk a város rezgéseit, fellélegezhetünk, megehetünk egy elfogadható szendvicset és ihatunk egy görögdinnyelét, majd újra ki a forgatagba, felvenni a ritmust.
A L’Usine-ban ismertem meg Henryt, egy itt leragadt amerikait. Azt állította, néhány felejthetetlen estét töltött Anthony Bourdainnel, amikor az a „Food Network”-nek volt itt, és beleszeretett az országba, a konyhába és – mondta Henry – Henrybe. Mindenesetre ő, Henry, a Tonyval töltött tíz nap után – komolyan Tonynak hívta Anthony Bourdaint! – tényleg tudta, mikor ízlik legjobban egy „Saigon Export” sör: nevezetesen röviddel azelőtt, hogy a Com Nieu-ban csukott szemmel kinyitja az ember a
zsíros étlapot, és rámutat valamilyen ételre. Az nyert, akinek a rendelésénél a pincérek magasabbra húzzák a szemöldöküket.
Szívesen hallgattam Henryt. A L’Usine-ban kellemes hűvös volt, és az első pohár görögdinnyelé óta törzsvendégnek éreztem magam. A közönség vegyes volt: vietnámiak, kínaiak, amcsik és néhány európai, akik az útikönyveikben turkáltak. Nekem már nem volt szükségem útikönyvre. Megvolt a lista, amit Henry egy cetlire firkantott nekem.
„For Beginners: Temple Club”, állt legfelül.
Henry egy balfék, gondoltam. De igaza volt.
A kontinentális klub hűvösében, bőr fotelek, kanapék, vastag aljú whiskys poharak között fogyasztottam el az első friss tavaszi tekercsemet. Nem a fritőzből jöttek, mint a legtöbb, amit a sarki kínainál tavaszi tekercsként ismerünk, hanem frissen tekerték: egy benedvesített rizstészta-lapba saláta, sárgarépa, uborka, rák vagy hús, vékony rizstészta (cérnametélt) és szezámmag került. Hozzá a megfelelő csípősségű mártogatósok és egy vietnámi 333-as sör, ez bátorságot adott, és a Saigon Exportot ivókhoz képest az individualizmus egy szikráját közvetítette felém. Aztán megkóstoltam a bétellevélbe csomagolt grillezett marhahúst, ami első sejtését adta annak a csodálatos frissességnek és aromagazdagságnak, amire a következő hetekben úgy fogok rákattanni, mint Britney Spears a crackre.
Elég hamar készen álltam a „Tony’s favourite”-re, ahogy Henry bizalmasan feljegyezte a cetlijére: a Com Nieu Saigonra.
Amikor megérkeztem, egy pincér éppen kivett egy agyagedényt a sütőből, és egy kalapáccsal összetörte. Ez elég nagy zajjal járt, azt hittem, az illető béremelésért demonstrál, de a pincér már dobta is az edény tartalmát, egy ropogósra sült rizstortát, keresztül az éttermen, ahol egy másik pincér, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy megtöröljön egy asztalt, elkapta egy tányérral, fáradtan kacsintott a feladónak, és nekilátott felszolgálni a repülő rizst: a repülés, a képaláírás szerint, arra szolgált, hogy a rizst megtisztítsa az esetleges cserepektől. A rizstortát ekkor nyakon öntötték halszószból, lime-ból és újhagymából készült szósszal, és darabokra vágták.
Természetesen meg kellett szereznem.
A sütemény ropogós és jó volt. Egyszerűen fantasztikusak voltak viszont a rizsmaradványok, amelyek a szószban úsztak, és amelyeket ki kellett kanalazni és szürcsölni. Talán nem szép látvány mások számára, de nekem egy kis ünnep volt.
A Com Nieu Saigon nem volt szép látvány. Semmiféle tanácsadói szolgáltatása nem volt, különösen mivel több látogatás során egyetlen olyan alkalmazottat sem találtam, aki egyetlen szót is tudott volna angolul. Ennek ellenére, az alacsonyan szálló rizssütemény-ufói ellenére, minden volt, csak nem felesleges élménygasztronómia. Itt nagyszerű, friss bambuszrügyeket kaptam, amelyek csak rávilágítottak arra, milyen vacakul ízlenek a konzervdobozból származók, olyan szubaltern, sült csirkedarabokat, amelyek fantasztikusan harmonizáltak a hosszú, julienne-re vágott gyömbércsíkokkal, egy tányér ropogós vízi spenótot jó adag fokhagymával, és életemben először egy olyan zöldséget, amelyet azóta is imádok, és furcsa ázsiai boltok hátsó szobáiban szerzek be titokban: a keserű uborkát, vagy ahogy más országrészekben hívják, a keserű dinnyét, egy bibircsókos uborkafélét, amely rendkívüli, finoman kesernyés aromáival új ízvilágokat nyit meg.
Most az igen vaskos étlap első néhány oldaláról beszélek. A különféle belsőségekkel (többek között nyers sertésvesével) készült specialitásokhoz idő, bátorság és Saigon Export hiányában nem jutottam el. Legközelebb Tonyval jövök ide.
Néhány napot Saigonban töltöttem, megnéztem különféle háborús múzeumokat, amelyekben a vietnami háború, vagy ahogy itt nevezik, az Amerikai háború borzalmait nem éppen elfogulatlanul, de nem kevésbé drasztikusan mutatják be. Végigbaktattam az állatkerten, ahol – hihihi – lényegesen nagyobb figyelmet keltettem, mint az elefántok, és kipróbáltam néhány olyan éttermet, amely azt állította magáról, hogy modernitást és finom fúziót hoz létre a vietnami és a világkonyha között. Érdektelen. Érdekes volt, ami az utcán és az utcai kifőzdék meghosszabbításában történt, ahol ugyanolyan természetességgel és purizmussal főznek, mint ennek a figyelemre méltó városnak minden sarkán.
A Rue Pasteur-ön található Pho Hòa leveskonyha egy ilyen hely. A konyha egy üvegkabinban volt, közvetlenül a nyitott bejárat mellett. Az asztalok fémből voltak, székek nem, csak kis zsámolyok. Minden asztalon egy nagy csokor különböző fűszernövény – menta, ázsiai bazsalikom, kínai koriander –, lime, apróra vágott chili, egy kosár frissen zsírban kisütött kenyér és banánlevélbe csomagolt sertéspástétom volt. Mellette az étlap, amelyen csak különféle levesek voltak – Pho feltétekkel –, amelyeket a biztonság kedvéért képpel is elláttak, hogy csak rá kelljen mutatni, és meg lehessen értetni magunkat a pincérrel.
Pho sertéshússal, csirkével, marhahússal és vegetáriánus. Rendeltem egy csirkés és egy vegetáriánus levest, különböző ízűek voltak, mélyek, a tészta olyan volt, amilyennek a tésztának lennie kell, a chili meleg és fűszeres illatú volt, és átmelegítette a leveseket, a lime telis-tele volt maggal, de friss, ropogós ízű volt, mellé egy 333-as sör és egy lágy pástétom, a számla pedig kicsivel több volt, mint két euró. Feljegyeztem magamnak, hogy kezdeményezem ennek a leveskonyhának az UNESCO világörökségi listájára való felvételét. Ezzel elintézve.
Az utazás további részében, amely először a Mekong-deltába, később Huéba, Danangba, Hoi Anba, végül Hanoiba, majd onnan Sapa érintésével egészen a kínai határig vezetett, rászoktam, hogy már reggelire Pho-t egyek: ez egy csodálatos, erős, mégis elegáns módja a napindításnak, hogy frissült, éber és boldogító módon jóllakott legyél.
Csak röviden a legfontosabbak:
A Mekong-deltában megtanultam az érett ananászt sóval és vékonyra szeletelt chilivel enni, ez egy olyan csemege, amelyet otthon is utánozhatunk.
Hoi Anban megismerkedtem a hihetetlen szendvicsekkel, amelyeket – a francia gyarmati uralom örökségeként – a piac közelében árultak (kérjük feljegyezni: Phuongs Bakery). A szendvics, egy frissen sült baguette, egyszerűen fantasztikus volt: saláta, grillezett sertéshús, sült paradicsom, tükörtojás, mindez egy finom, csípős szósszal tálalva. Aki úgy meg tudja enni ezt a dolgot, hogy nem keni össze a nadrágját, az rendelhet egy másodikat is.
Hanoiban végül átadtam magam a Hotel Metropole luxusának, amely mesés bázisállomás a főváros óvárosának csodálatos nyüzsgésébe való kirándulásokhoz. A bárban, ahol Graham Greene a vietnami klasszikusát, a „A csendes amerikait” írta, elmagyarázták nekem, hogy hőségben és páratartalomban nincs jobb ital a gin-toniknál – talán csak a víz, ismerte el a csapos kérdésemre.
Madame Hiennél, ahová a concierge irányított, kiváló tavaszi tekercseket ettem mangóval és csodálatos selymes tofuval. A testvérétteremben, Didier Corlou La Verticale-jában viszont ismét bebizonyosodott, hogy a vietnami konyha nemesítése nagyjából annyira szükséges, mint a mozzarella és a paradicsom dekonstrukciója.
De a napi fénypont továbbra is a reggeli Pho maradt, ahogy azt a Spices Gardenben, a Metropole vietnami éttermében szervírozták, és ha megkérdeznek, mi a lényege annak, amit az imádnivaló ínyencországban, Vietnamban átéltem, csak ezt a három betűt tudom sorba rakni. Pho.
A regionális kiejtéstől függően a Pho-t úgy ejtik, mint Va vagy Vau, ami az íz szempontjából azonban lényegtelen. Az íz viszont, és a leves moduláris felturbózása meleg reggelivé, tízóraivá vagy főétkezéssé, attól függően, mikor van éppen szükség egy kis melegségre és pörgésre, a vietnamiak természetes improvizációs készségéből fakad: amit éppen kéznél van, azt kombinálják friss áruval, és klasszikus módon tálalják fogyasztásra. És mivel a tűzhelyen úgyis mindig van egy fazék leves, az eredeti helyszínen nem is tesznek nagy különbséget a Phobo között, amelyet marhahúsból és marhahússal készítenek, és a Phoga között, amelynek alapja a leveses csirke. Közötte minden fajta kombinált leves megengedett és lehetséges, a lényeg, hogy ízletes legyen, megfelelő hőmérsékletű (forró) és a szükséges betétekkel: tészta, fűszernövények, szójarügy, egy kis hús és annyi chili, hogy a külső hőség elnyerje a belső megfelelőjét (ami egyébként Vietnam déli részén valamivel több, északon pedig lényegesen kevesebb csípősséget jelent; a texasi chilifesztiválokon uralkodó brutalitás idegen a vietnamiaktól).
Susanna Bingemer és Hans Gerlach a „Vietnam. Konyha & Kultúra” (Gräfe & Unzer Kiadó) című ajánlott könyvükben „egész Vietnamot egy tálban”-nak nevezték a Phobo-t, és rámutattak, hogy Indokínában a franciák gyarmatosítása előtt csak sertéshússal, csirkével és tenger gyümölcseivel főztek. A marhahús felhasználása, amelyből egy jó Pho-hoz jó sokat kell használni, a gyarmati időszak öröksége. A rizstészta és a gyömbér nem kevésbé fontos használata viszont a kínaiak évszázados vietnami jelenlétére utal.

A recept

Íme a recept. Egy kis fáradsággal jár, ha először be kell szerezni a leveshez elengedhetetlen hozzávalókat az ázsiai boltban (főleg a halszószt és az ázsiai fűszernövényeket, mindenekelőtt a thai bazsalikomot és a kínai koriandert). De garantálhatom, hogy az eredmény minden fáradságot megér.

6–8 főre:


<\/span>A leveshez:
<\/span>1 hagyma
<\/span>100 g friss gyömbér
<\/span>1 kg marhacsont, 500 g leveshús
<\/span>5 csillagánizs, 5 szegfűszeg
<\/span>½ fahéjrúd
<\/span>5 ek vietnami halszósz, só<\/span>

A betéthez:
<\/span>250 g keskeny rizstészta (Banh pho)
<\/span>150 g marhafilé egészben<\/span>

Tálaláshoz:
<\/span>3 újhagyma
<\/span>100 g szójarügy
<\/span>1 csokor thai bazsalikom
<\/span>1 csokor koriander (lehetőleg kínai)
<\/span>2–3 chili
<\/span>1 lime<\/span> <\/span>

Először főzd meg a levest.

Ehhez a hagymát héjastul felezd el, és egy nagy lábosban a vágott felével lefelé tíz percig pirítsd, amíg a hagyma alja fekete nem lesz. A gyömbért húsklopfolóval vagy késnyéllel finoman zúzd össze, és tedd a lábosba. Add hozzá a csontokat és a marhahúst, öntsd fel három liter vízzel, és forrald fel. Amint a leves forr, vedd lejjebb a hőt, és hagyd gyöngyözve főni két órán át.

A képződő habot rendszeresen és alaposan szedd le.

Két óra elteltével vedd ki a levesből a főtt húst, és lefedve hagyd kihűlni. A marhafilét tedd a fagyasztóba, hogy később könnyebben tudd felszeletelni. Az ánizst, szegfűszeget, fahéjat, halszószt és sót add a leveshez, és főzd még egy órán át (ez az az óra, amelyben a konyhában terjengő kifinomult illat fokozza az előzetes örömöt).

Most áztasd be a Banh pho-t hideg vízbe (kb. 30 perc). A hagymát, csírát és fűszernövényeket mosd meg és tisztítsd meg. A hagymát vágd vékony karikákra. A fűszernövények leveleit csipegesd le. A chilit vágd vékony karikákra (és utána jobb, ha nem dörzsölöd a szemedet). A lime-ot negyedeld el, őrölj egy kis borsot (könnyűnek hangzik, de biztosan fél óra).

A kihűlt marhahúst vágd vékony szeletekre (ha van, szeletelőgéppel, különben éles késsel és nyugodt kézzel). Vedd ki a filét a fagyasztóból, és azt is vágd vékony csíkokra.

A levest szűrd át egy kendőn keresztül egy második lábosba. Forrald fel újra.

A tésztát az utasítás szerint főzd puhára. Néhány szelet nyers és főtt marhahússal tedd a levesestálak aljára. Öntsd le nagyon forró levessel és tálald.

Most ízesítsd a Pho-t ízlés szerint fűszernövényekkel, hagymával, csírával és chilivel – de soha ne tegyél túl sok aromát a levesbe, különben túl gyorsan kihűl. A kihűlt Pho Vietnamban nemcsak illetlennek, de egyszerűen „elrontottnak” számít.

Megduplázom a receptben szereplő mennyiségeket (amely Susanna Bingemer és Hans Gerlach adatain alapul, és természetesen ízlés szerint variálható): még a vacsoránál is jobban ízlik a felmelegített Pho egy kis tésztával és chilivel reggelire – és jobban felébreszt, mint bármilyen kávé. Jobb, ha van belőle elég otthon.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!