Vannak éttermek, amelyekbe nem egyszerűen csak egy ajtón vagy kapun keresztül lép be az ember. Néhány vendéglátóhelynél az élmény már jóval azelőtt elkezdődik, mielőtt a főpincér köszöntene minket és az asztalunkhoz kísérne. Aki például abban a kiváltságban részesült, hogy asztalt foglalhatott Magnus Nilsson Fäviken éttermébe, az tudja, hogy már a Stockholm és Östersund közötti repülőút, majd az azt követő egyórás taxizás a svédországi Järpen tartomány eldugott szegletébe is hozzájárult az összegész élményéhez. Egyes beszámolók már akkoriban abban a tudatban tobzódtak, hogy az „északi-sarkkör közelében” tartózkodnak (még ha az jó néhány száz kilométerre is volt), az étel már csak az i-re tette fel a pontot.
Azért mesélem ezt, mert épp most volt részem egy hasonló élményben, Európa túlsó végén. Amikor asztalt foglaltam az arles-i La Chassagnette étterembe, még nem tudtam, hogy el kell hagynom a dél-franciaországi kisvárost, hogy egy húszperces autózást követően a Camargue csodálatos tájain keresztül megérkezzek egy olyan helyre, ahol első pillantásra minden volt, csak étterem nem. Bár egy tábla elárulta, hogy itt kapható valami enni, sem ház nem látszott, sem senki, aki elvezetett volna oda.
Ehelyett példásan elültetett zöldségsasok, fügefák és virágok szegélyei, articsókabokrok, pompásan virágzó díszhagyma, egy üvegház, ahol banán és déligyümölcsök nőttek, cékla- és dinnyeágyások, a dísz- és haszonnövények Noé bárkája fogadott. Egyszer csak megláttam a szökőkutat a szimmetrikusan kialakított konyhakertben, és onnan sűrű leveles lugasok alatt vezetett az út félreérthetetlenül a vendéglőbe. Füge, szőlő, vadszőlő, virágzó hajnalkák.
Még egy falatot sem ettem, de a hangulatom már szárnyalt, mintha Schubert II. szimfóniájának Andante tétele mellett megittam volna egy pohár legjobb pezsgőt. A képbe illett, hogy az ételt nehéz, durván ácsolt faasztalokon szolgálták fel, terítő nélkül, az előzetes örömöm pedig egyfajta szelíd eufóriába csapott át, amikor megérkeztek az első falatok a konyhából, amelyek olyan tiszták voltak, amilyennek mindig is szerettem volna. Egy kis sajttartlet mellett egy kerekre vágott cékla feküdt, rózsaszín, mint egy bécsi puncsos kocka, és arra várt, hogy harapjanak belőle. A konyha azzal tisztelte meg, hogy nem készítette el, hanem csak színpadra állította egy hatalmas fügelevélen. Ezenkívül volt még egy apró paradicsom a falatkás tányéron, és tudtam, hogy egy olyan kívánságom, amelyet évek óta hordozok magamban, meghallgatásra talált.
Ez a kívánság arra irányul, hogy azok a vendéglátósok, akik a legjobb élelmiszerekkel rendelkeznek, ezeket a vendégeik rendelkezésére is bocsássák, a következő mottó szerint: ha adok neked egy olajbogyót, akkor az az olajbogyók olajbogyója. Egyszer már, az olasz háromcsillagos Piazza Duomo étteremben Albában volt részem ebben a megvilágosodást hozó élményben, amikor előételként két olajbogyó érkezett. De – micsoda csalódás – ezek egyáltalán nem olajbogyók voltak, hanem apró ujjakkal és csipeszekkel művészien elkészített olajbogyó-utánzatok, amelyek ízét már régen elfelejtettem. A La Chassagnette paradicsomának ízét viszont nem felejtem el egyhamar, és ezért örökké hálás vagyok.
Azon az estén egy igazán izgalmas menüt ettem, amelynek főszereplői a saját kertből származó zöldségek voltak (cékla, cseresznye, karalábé, bab, az első dinnyék, néhány nyers scampi, kiváló vörös márna és egy szelet klasszikusan elkészített galambmell mellett, ami igazi csemege). A konyha Armand Arnal séf vezetésével követi Maja Hoffmann svájci filantróp kívánságát, aki Arles-ban nemcsak az extravagáns Luma művészeti múzeumot hozta létre, hanem számos első osztályú szállodát és éttermet is üzemeltet. Arnal azt teszi az asztalra, amit a föld az étterem körül kínál (bár néha, mint például a babtekercsnél, kívántam volna egy kicsit több kulináris fantáziát).
Amikor később, már sötét volt, elfogyasztottam az utolsó desszertemet – egy hajszálvékony palacsintát pácolt cseresznyével és cseresznyefagylalttal –, már a következő őszi látogatás után vágyakoztam, amikor a kert maga a bőség. Amikor visszaautóztam a városba, hogy elfoglaljam a szállásomat a Hotel Le Cloître-ban, az arles-i kolostor közelében található, nagylelkűen átalakított épületkomplexumban, egy kicsit kételkedtem magamban. Hiszen aznap tettem meg pár száz kilométert Svájcból ide, még csak nem is tájékozódtam, hol vagyok, hol akarok lenni, hol fogok lenni, és már ki is szemeltem a polcról az itt töltendő napok kulináris fénypontját.
Micsoda ostobaság, gondoltam kissé bosszúsan. Minél többet kellene tudnod, annál kevesebbet tudsz. De találkoztam Zürichben az utcán Jakob Zellerrel, aki jelenleg a lechi Klösterlében végzi a munkáját – szerintem lenyűgözően –, és mesélte, hogy Arles-ban mindenképp fel kell keresnem a La Chassagnette-et, ahol ő maga is dolgozott a tűzhely mellett tanuló- és vándorló évei alatt. Szóval irány a telefon, lefoglalni a legközelebbi szabad asztalt, ami pont mára szólt. A kapzsiság és a félelem, hogy lemaradunk valami döntőről, ugyan jó motivátorok, de nem jó dramaturgok.
A taxi a Place de la République téren tett ki. Gyalog mentem fel a szűk sikátorban a szálloda felé. Szerencse, hogy a szállodához tartozó Épicerie még nyitva volt, ott rendeltem egy pohár hűvös burgundit, és szemléltem a frugális császárfa koronáját, amely itt a sűrűn beépített város közepén keresett magának helyet. Időről időre, amikor a meleg szél egy fuvallatot küldött, az egyik elefántszerű levél a földre hullott, én pedig követtem az útját, kissé részegen, jóllakottan és most mégis kicsit boldogan, hogy itt vagyok és nem máshol. A Cloître barátságos éjszakai portása észrevett, amikor a bejárat előtt cigarettázni akart, és beszélgetésbe kezdtünk. Mesélte, hogy szerinte a napnak ebben a szakában a legszebb Arles, ez az ősi római város, amelyet több mint 2000 éve az Arelate – mocsárváros – néven a római megszálló hatalom minden földi jóval ellátott római településsé épített ki: fórummal, amfiteátrummal, hatalmas arénával.
„Miért?” – kérdeztem tudatlanul. „Várd meg a holnap délelőttöt, akkor meglátod.” Tehát vártam a holnap délelőttre, és akkor már láttam is az amerikai csoportokat a sikátoron át hömpölyögni, fényképezőgéppel a kézben, többé-kevésbé az idegenvezető ütemében követve, akit a folyami hajón osztottak be nekik a csoportbeosztáskor. Arles ugyanis nemcsak sokszínű kulturális tevékenységek központja, a Rencontres de la Photographie-tól kezdve, amely 1970 óta minden nyáron a vizuális kompozíció művészetét ünnepli, a Fondation Vincent van Gogh kiállításain át a Frank Gehry által tervezett látványos Luma Arles múzeumtoronyig, hanem a Viking vállalat folyami hajóinak kikötőhelye is, amelyek a Rhône-on folyásirányban haladnak, és Arles-t választották parti kirándulásaik csúcspontjának. A kollektív utazás elve amúgy is rejtély számomra, a hajóút elve sem győz meg. De Arles szűk sikátoraiban a kollektív falkaalkotás valójában kézzelfogható zaklatás. Szerencsére – nekem, de nem Arles gasztronómiájának – a csoportok csak délelőtt vonulnak át a városon, aztán vissza kell térniük a hajóra, hogy ott egyenek és délutáni szundikálásukat töltsék.
Intimitás, lazaság és ragyogás: Arles tulajdonképpen mindent kínál, amit keresünk.
Amikor tehát a helyzet tisztázódott, felsétáltam a Rue de Cloître utcán, és néhány lépéssel később már a római amfiteátrum maradványai előtt álltam. Vettem egy belépőjegyet, felmásztam a felső sorokig, ahol annak idején a köznép hallgathatta az énekesek és színészek előadásait, miközben a szépek és gazdagok az alsó sorokból követték az eseményeket. Ezen, ha a bécsi Állami Operaház vagy a Salzburgi Ünnepi Játékok ülésrendjére gondolok, a mai napig semmi sem változott.
Közvetlenül az amfiteátrum mellett áll az aréna, a római Colosseum képmása, én pedig a monumentális belsejében, ahol nyáron koncerteket és bikaviadalokat tartanak, biztonságba helyeztem magam a perzselő nap elől. A szétszórt fény a több ezer éves folyosókon lélegzetelállítóan szép volt. Azonnal megértettem, miért szeretett itt annyira festeni Vincent van Gogh. A szűk, virágokkal díszített sikátorok útvesztőjén át jutottam el a Place du Forum térre, ahol leültem a gyönyörű Nord-Pinus szálloda előtti teraszra, és 30 másodpercen belül rászoktam, hogy pastist igyak, és megfigyeljem az eseményeket a téren.
Például láttam egy durva gyűjtők által körülrajongott japán művészt extravagáns öltözékben és egy kis kutyát, amelynek mancsai, gyanítom, még sosem érintettek földet. Láttam egy gyönyörű férfit, aki szűk, fehér ruhában lebegett át a téren, hogy vegyen egy adag pisztáciafagylaltot a fagyizóban. Akaratom ellenére, de menekülési esély nélkül végighallgattam egy hatékonyan feszesített arcú brit nőt, amint telefonon épp a színfalak mögött zajló válásának drámáját ecsetelte egy névtelen címzettnek. Néztem, ahogy számtalan ázsiai feláll a Café Van Gogh előtt, és a kötelező igazoló fotóért Don McLean Vincentjét csicsergik.
És magamra cáfoltam. Mert várakozásaimon felül rendkívül jó ételeket élvezhettem, amelyek egyáltalán nem maradtak el a Chassagnette magasztos ételeitől. Bár a Le Galoubet és a L'Arlatan éttermekben elfogyasztott à la carte vacsorák valóban jó, bár nem kiemelkedő példái voltak a dél-francia nyári konyhának – padlizsánlepény, töltött cukkini, polip kuszkusszal, kagyló à la plancha, szárított tonhal –, két helyen is látványos meglepetésekben volt részem.
Az első este egy jól értesült megbízható személy ajánlására egy éneklő, swingelő Arles-on át jutottam el az Inari nevű helyre. Az ének és a ritmus onnan jött, hogy egy nyári napon egész Arles-ban, ebben az alig 50 000 lakosú és meghatározatlan mennyiségű turistával teli kisvárosban minden nagy és sok
kis téren zenéltek – a Ray Charles-imitátortól az elektro-DJ-ig. Szerencsém volt, hogy a DJ-pultnál álló fickónak, aki a Place Voltaire teret hangosította, amelynek sarkán az Inari fekszik, rossz ízlése volt, és csupa nyolcvanas évekbeli zenét játszott, ami nekem kiváltképp tetszett: Prince, Depeche Mode stb.
De legkésőbb, amikor felszolgálták az első fogást, minden figyelmem az előttem lévő tányérra irányult, nem a háttérben szóló zenére – és már csak egy kicsit arra a fickóra, akinek a ferdén szemközti lakásban egy hatalmas afgán zászló lógott a falon, és előtte furcsa tornagyakorlatokat végzett. A parányi Inari-konyha főnöke Céline Pham, egy vietnami származású francia nő, aki a híres Ferrandi School iskolában tanulta a mesterséget, és párizsi intézményekben (Saturne, Chez Aline, Septime) tökéletesítette tudását. Kizárólag ötfogásos menüt kínálnak, amely a nagy „Cuisine de marché”, piaci konyha fogalma alatt fut, de egyértelműen többet nyújt, mint amit a kissé inflációs cím ígér.
Itt a fine dining minősége válik elérhetővé.
Az étkezés egy kockára vágott, nyersen pácolt tengeri pérhallal kezdődött, friss sajttal, korianderolajjal, mustármaggal, csípős ázsiai salátával és rászórt rizspehellyel. Az étel szinte tökéletesen kombinálta az egyes összetevők előnyeit, kidolgozta és kiegészítette a textúrákat, valamint a hal mély ízét a saláta csípősségével és a rizspehely roppanósságával párosította. A második fogásnak hasonló volt a megjelenése – a levelek zöldje dominált, az íz észrevétlenül bújt meg alatta –, de a nyomvonal téves volt. Vadspárga, spenótkrém, feta, shiitake gomba, vörös bazsalikom, vörös és sárga cékla kombinációja volt, és markáns befejezésként nori alga por, amely megfelelő löketet adott a tányérnak, és legalább a fine dining kategóriába emelte.
Kint meleg eső kezdett esni, és el voltam ragadtatva. A lábammal a napellenzőm alatt ütemet verve hallgattam, ahogy a DJ a Funky Town-t játssza, és végleg elállt a lélegzetem, amikor a konyhából megérkezett a tengeri ördög rákalaplével, cukkinispagettivel, citromos büdöskével és, figyelem, homoktövislével, az umami és a savak fergeteges játéka, minősítés: Bajnokok Ligája. A húsfogást – egy sous-vide főtt darab szegélyhúst füstölt angolnával, amarantlevelekkel, krumplipürével és csípős cseresznyével – szerettem, de nyugodt szívvel elcseréltem volna egy második adag tengeri ördögre. A desszertet viszont – egy finansziert bazsalikomos fagylalttal, eperrel, cseresznyefélékkel, shiso-levelekkel és csípős habcsókkal – soha többé nem adtam volna át.
Most pedig a legjobb rész: a móka pontosan 55 euróba került (ezért is választottam egy nagyon szép burgundit az étlapról, amely érthetően 90 százalékban natúrborokkal van tele, de hagy pár menekülési útvonalat). Evés után nem fukarkodtam a dicsérettel a fiatal szakácsnő nagyszerű teljesítményéért. De ő csak annyit mondott: „Menj holnap a Chardon-ba. Ott legalább olyan jól főznek.” A Chardon nem volt a tennivalók listámon, és természetesen, amikor azonnal asztalt akartam foglalni, már nem volt szabad hely, amire – minden szokásom ellenére – feliratkoztam a várólistára.
Közben olyan jól megismertem Arles-t, hogy ösztönös automatizmusokkal tudtam kezelni a várost. Sétáltam a leanderekkel és hajnalkákkal, murvafürtökkel és kúszórózsákkal benőtt szűk sikátorokban, megnéztem a butikok és üzletek kínálatát, amelyek közül a kedvencem a La Moustique – a szúnyog – nevet viseli, nem ok nélkül: az egykori mocsárban az állatok még mindig nagyon-nagyon jól érzik magukat. Kimentem a közeli Rhône partjára, amely itt széles és hatalmas, és fejcsóválva szemléltem az óriási folyami hajókat. Követtem a folyót a Roquette negyedig, amelyet aprólékos buzgalommal, nehogy csak egy mellékutcát is kihagyjak, bejártam, sóvárogva az igénytelen szépség után, amely itt bőségesen jelen van. Végül mindig visszataláltam a Place du Forum-ra, hogy a Nord-Pinus szálloda kertjében megszokott módon megigyam a Ricardomat, még ha az étlapon alternatívaként szerepelt is az elegánsabb Henri Bardouin. De nem nekem.
Beleszerettem az árnyékba a platánfák alatt, a számtalan kis könyvesboltba, az utcák hangulatába, a reggelibe az Espace Van Gogh-i vegán étteremben, egy átalakított kórházban, ahol személyesen Van Gogh is feküdt, és ahol a legjobb kása volt, még ha – üröm az örömben – rendszeresen felbukkantak itt a Viking csoportok, és ámulva hasonlították össze egy híres Van Gogh-festményt, A kórház kertjét a valósággal. Egyébként jó, hogy nem én voltam az egyetlen osztrák „a városban”: a kórházi kertben láttam két urat Bécsből, antik kerékpárokkal és a Post SV Floridsdorf mezeivel felszerelkezve.
Természetesen többször is megnéztem Maja Hoffmann svájci gyógyszeripari örökösnő – Hoffmann-La Roche, hallottál már róla? – Luma létesítményét, amelyet a központ szélén, az SNCF, a francia vasút bezárt ipari területén fejlesztettek ki. A középpontban az 56 méter magas torony áll, amelyet Frank Gehry tervezett, és amely nem teljesen véletlenül emlékeztet a szintén általa tervezett bilbaói Guggenheim Múzeumra. A csípősre klimatizált fő kiállítóteremben megnéztem Diane Arbus fényképeinek nagyszerű bemutatóját, és a végén – mint tudjuk, sosem késő egy boldog gyermekkorhoz – kipróbáltam a Carsten Höller művész által a harmadik emeletről a földszintig kialakított, kettős spirál alakú csúszdát. A kedvenc perspektívám a fraktál, ezüstösen csillogó toronyra mindenképpen a Franz West monumentális rózsaszín szobra mögötti pozíció volt. Szerencse, hogy Barbie még nem fedezte fel a helyet, el lenne ragadtatva.
Nincs értelme két napig maradni.
Legalább hatnak kellene lennie.
Természetesen a tornyot az impozáns római temetkezési helyről, az Alyscamps-ról is szemléltem, amely közvetlenül a szomszédságban fekszik, és az elmúlásnak állít monumentális emléket. Talán ez az évezredeket átívelő kettős perspektíva tetszett a legjobban. Mindenesetre megszólalt a telefonom, amikor egy könyvesboltban olyan folyóiratokat válogattam, amelyekről még sosem hallottam, egy francia szám, és először nem is értettem, ki akarhat valamit tőlem, de a Chardon volt. Asztalom lefoglalva, meg akarom-e erősíteni? Akartam.
Ezt követően más találkozókat kellett lemondanom, mert még sosem volt részem sikerben egy várólistán életemben, sőt, kétségbe vontam a várólisták létezését, és a jóllakott vendéglősök pszichológiai figyelemelterelő eszközének tartottam őket. De ma volt az a nap, amikor rám cáfoltak. És szerencse volt, hogy rám cáfoltak. A Chardon-t nem szabad nagy vendéglőnek elképzelni. A kertje – valójában eufemizmus, inkább egyfajta folyosó a házfalak között – a Rue des Arènes és két szűk ház közé van beszorítva. Az egyik házban van néhány apró asztal, a másikban a konyha kapott helyet, amely olyan kicsi, hogy sok étkezőkocsi-konyhát kényelmesebbnek képzelek. Ebben a konyhában dolgozott azon az estén a teljesen izzadt brit Daniel Morgan. Morgant Londonban képezték ki klasszikusan. Állomásai között szerepelt a The Ritz, The Square, Sketch és Maze by Gordon Ramsay, mielőtt világkörüli útja és indiai, japán, kolumbiai, svéd és dániai munkahelyei után Párizsban megnyitotta saját Salt nevű éttermét.
A Salt, az emelkedett bisztrókultúra egyik zászlóshajója, hosszú sor elismerést kapott, de 2021-ben bezárt. Azóta Morgan utazgat, és különleges helyeken bukkan fel események vagy rövid távú elkötelezettségek miatt, például a Chardon-ban, amely állandó vendégszakács-koncepcióra épít. Ebben az évben a téli szezonban például a libanoni Gab & Joyce szakácsok, nyáron Daniel Morgan, ősszel a holland-angol Bits & Bobs kollektíva, a téli szünetig pedig az iráni Minou Sabahi voltak. A futballszurkolók első pillantásra észrevennék a nagy hasonlóságot Daniel Morgan és a Liverpool-kapus Alisson Becker között. Nekem ez csak akkor sikerült, amikor azon a csodálatos estén a konyha mellett elhaladva elmentem a vécére, amely a konyhaház hátsó részében található. Akkorra viszont már emelkedett hangulatban voltam, mert a Morgan-menü első két fogásán túl voltam, és szárnyaltam ettől a rendkívüli kézműves tudástól, amely egyszerre volt laza és virtuóz. Az a tény, hogy az asztal olyan kicsi volt, hogy közben nagyítóval kellett keresnem, nem rontott az élvezeten.
Akárcsak az Inari-ban, Morgan is egy nyersen pácolt tengeri pérhallal indította a menüjét, amelyet azonban egyben hagyott, uborkával, bazsalikommal és egy lelkekkel teli Leche di Tigre-vel kombinált, és ropogós hajdinával koronázott. Nem tudom megmondani, melyik kompozíció volt látványosabb, de biztosan tudom, hogy a jövőben mindig fel fogom emelni a kezem, ha valahol nyersen pácolt tengeri pérhalat kínálnak. A második fogás volt a legmeggyőzőbb dolog, amit hosszú ideje ettem: egy Ajoblanco – hideg leves blansírozott mandulából, szikkadt fehér kenyérből, fokhagymából, uborkából és olívaolajból –, amelyet dinnye- és nektarinszeletekből álló tálkában szolgáltak fel. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy edényt, amelynek falai felváltva dinnyéből és nektarinból épülnek fel, és amelynek közepére kerül a jéghideg leves. A szobahőmérsékletű gyümölcsök érett édessége egyenesen felemelő módon kontrasztált a sokkolóan hideg levessel, sehol sem látott, soha nem tapasztalt élmény. Már ez az egy fogás is megérte volna az Arles-ba való utazást.
Később jött egy tintahal, ami ritka, tök és cukkini meggyőző kombinációjával, tengeri édesköménnyel és pisztáciadarabos hollandi mártással kísérve. És a főfogás is tartotta a színvonalat: két darab bárányborda, amelynek selymességét egy szardínia- és egy cukkini-jalapeño krém színpadra állította. Még a zöldbabnak is osztályon felüli minősége volt. Mivel kérdezi: ez a menü is 55 euróba került, és annyira boldog voltam, hogy végre megint találtam olyan helyeket, amelyek messze felülmúlják az elvárásaimat, amelyek az ár-érték arány egy megnyugtató módját ünneplik, hogy elfelejtettem az elmúlt hónapok számtalan élményét, amikor fordítva történt: mindazokat az étkezéseket, amelyeknél csak a számla játszott a Bajnokok Ligájában.
Hogy ez éppen Franciaországban történt velem, érdekes véletlen volt, de talán nem is. Mivel a fine dining fokozatosan távolodik a középosztály lehetőségeitől, és olyan ágazattá válik, amelyet már csak ingatlanfejlesztők, hedge fund menedzserek és informatikai zsenik engedhetnek meg maguknak (az éhes örökösökön kívül), szükség van erre a fejlődésre, mint egy falat kenyérre. Mindenesetre fülig boldog voltam, amikor elfogyasztottam a desszertemet – cseresznye zsályalében, kombuval, sóval és zsályás millefeuille-lel –, és az ünnep alkalmából rendeltem még egy pohár vörösbort, hogy a melegen megvilágított Rue des Arènes-ben élvezzem a fényt, amely minden alagút végén megjelenik. —

© Benoît Millot


© Victor & Simon / Joana Luz

© Adrian Deweerdt


© Ilya Foodstories



© Adrian Deweerdt


© Adrian Bautista

Címek
La Chassagnette
chassagnette.fr
Le Cloître & Épicerie
lecloitre.com
Le Nord-Pinus
nord-pinus.com
Le Galoubet
18 Rue du Dr Fanton 13200 Arles
T +33 4 90 93 18 11
L'Arlatan
arlatan.com
Inari
inari-arles.com
Chardon
hellochardon.com