Az építész hasa
Szöveg: Michaela Ernst Fotók: Manfred Klimek
Semmi sem zökkenti ki a nyugalmából. Sem az, hogy az üvegcsillárok túl közel lógnak az újonnan felállított ónixfalhoz. Sem az, hogy a régi, lyukas mennyezeti kazettákat még nem cserélték ki újakra. Sem az, hogy az evőeszközös fiókok ugyan már be vannak építve, de még nincsenek elburkolva. Sem az, hogy a „Korso” étterem étkezője még mindig így néz ki – csupa takarófólia, védőpapír és ragasztószalag –, holott két nap múlva lenne a nyitás.
De Paolo Piva nemcsak designer, hanem építész is. Így ebben a hajrában is megőrzi azt a nyugalmat, amire csak az építészek képesek. Miközben mindazok, akiknek semmi közük a szakmához, nagy kérdőjelekkel a szemükben járkálnak az építkezésen. Piva szivarozik, elégedetten nézelődik, váltja egymást a kézműveseivel, akik bárhol is dolgozik, mindig kísérik.
Először is a legfontosabb: a hagyományok őrzőinek most nem kell a barikádokra mászniuk. A „Korso” nem fosztatik meg bizonyos történelmi elemektől. A fával borított falak, amelyek az étteremnek azt a különleges, luxus kényelmet kölcsönzik, megmaradnak. A székek, amelyek már-már a ház védjegyének számítanak, szintén. Csupán a tér nehézkessége tűnik el. Főleg a fiatalabb közönség számára kelthetett poros benyomást. A régi mennyezeti csillárokat hamarosan ónixlapokra cserélik, amelyeken keresztül meleg fény dereng. A felújítás második szakaszában az asztalok közötti fa paravánokat márványozott kőből készült elválasztó elemek váltják fel.
A megújulást azonban egy gigantikus ónixfal, egy 20 méter hosszú fénytest vezeti be, amely az előtérben magasodik, és melegszívű közvetítőként működik a konyha és a vendégek között. Külön beépített vitrinekben sajtokat, borokat, pálinkákat és szivarokat mutatnak be. „Egyszer” – álmodozik Paolo Piva –, „a transzparenciának odáig kellene eljutnia, hogy a látogatók egy üvegnyíláson keresztül figyelhessék Gerer mestert munka közben.” Természetesen mindent lassan és kis lépésekben, egyik vendégnek sem szabad úgy éreznie, hogy a változás sértené az ízlését.
A barátságos átalakulás ötlete a karibi Mystique szigeten töltött nyaralás alatt született. „Reinharddal már sok éve barátság fűz össze minket, ezért nem szokatlan, hogy együtt töltjük a szabadságot. Nagyon intenzíven beszélgettünk a luxus, a klasszicitás és a változási folyamatok koncepciójáról. Reinhard ekkoriban sokat gondolkodott ezen a témán, mert valószínűleg érezte, hogy a konyhája megújítása előtt áll. Én mindenesetre úgy találtam, hogy nyitott a kritikára, ezért javasoltam neki a helyiség átalakítását” – foglalja össze gyorsan Piva az előzményeket.
Egy lényeges pontban a két férfi azonnal egyetértett: „A hivalkodó túlzásoknak vége, a luxus érettebb fogalma a szerénység, és ez az eredetihez, a saját gyökerekhez való visszatérésben nyilvánul meg.” Ezért javasolta Paolo Piva domináns anyagként az ónixot: „Ennek a kőnek Bécsben nagy hagyománya van. Adolf Loos szívesen használta. A belvárosi ’American Bar’-ja példáján a mai napig megcsodálható, milyen hatásokat lehet elérni ónixszal még a legkisebb térben is.” Majd hozzátette: „Van egy szint, amely Reinhard munkáját az enyémmel összeköti. Ez pedig az anyagok igazsága.”
Sok olaszhoz hasonlóan Paolo Piva is az anyatejjel szívta magába a hitelesség iránti igényt. Az ő esetében azonban inkább a nagynénjei tejéről kellene beszélni. A szülőknek – mindketten professzorok, az apa matematika, az anya nyelv és irodalom szakon – ugyanis nem sok idejük maradt a túlzó főzőcskézésre. Volt viszont két nagynéni, akik Paolóra vigyáztak, amikor hazaért az iskolából.
Szinte tudományos alapossággal állították össze a heti menüt, amelyet Paolo Piva a mai napig fejből idéz. „Vasárnap levest főztek főtt marhahússal vagy csirkével, és tortellinit készítettek mellé. Hétfőn a maradék húshoz két szelet szalámit kevertek, és az egészet húspogácsává dolgozták fel. Kedden zöldség volt a programban, amely évszakonként változott, és többnyire minestraként szolgálták fel. Szerdán volt először friss hal a piacon, így otthon is friss hal volt. Csütörtökön a halmaradékot rizottóban használták fel. Péntek újra halnap volt, szombaton pedig Maria nagynéni friss gnocchit formázott.”
Ezt a frissesség iránti szigort Paolo Piva akkor is megtartotta, miután elhagyta szülővárosát, Adriát, hogy Velencében tanuljon, és később is, amikor fiatal apaként megnyitotta első építészeti irodáját Padovában. „A 70-es évek eleje volt, gazdaságilag nehéz időszak. Ennek ellenére az árkádok alatt, a Piazza delle Erbén csodálatos élelmiszerboltok voltak. Az egyikben csak húst lehetett kapni, a másikban csak zöldséget, a következőben pedig csak sajtot, olívabogyót és szarvasgombát.” Ott vásárolt a legszívesebben, és gondolkodásmódjában mindig a nagynénjei koncepcióját alkalmazta: mit lehet beszerezni, ami másnap, más elkészítési módban is ugyanolyan finom?
Ebben az időszakban fejlesztette ki Paolo Piva a rizottó-tökéletességét. Először is, a rendkívül komplex rizses ételt sokféleképpen lehet elkészíteni. Másodszor, fel lehet használni a maradékokat, amelyek szakszerű hozzáadás mellett nem azonosíthatók maradékként.
Kivonat Piva (eddig kiadatlan) rizskönyvéből: A zöldséges rizottóknak nagyon lágyaknak és folyékonyaknak kell lenniük. Olívás rizottónál egy bizonyos olívafajtát kell használni, különben semmilyen íze nincs – „méghozzá azokat a kicsi, kerek olasz olívabogyókat, amelyek nálunk nőnek a fákon. Ha az oválisat veszed meg, azonnal más lesz az íze”. A hagymahasználat is legyen nagyon gondos. És természetesen a vargányás rizottóba soha nem szabad sajtot tenni!
Ezt a tudást, amelyről órákig tudna elmélkedni, Paolo Piva évekig tartó gyakorlással szerezte meg. „Természetesen túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy szakácsoktól kérjek tanácsot” – vigyorog. Ennek megfelelően érzelemdúsak voltak azok az étkezések, amelyeknél az építész működött közre: „Mindig nagyon csalódott voltam, ha a gyerekeim nem elég nagy tisztelettel fogadták a rizottót. Nekik természetesen a tészta jobban tetszett volna.” Ma Paolo Piva nevet ezen az emléken.
„Most olyan keveset beszéltünk az építészetről” – mondja Piva kissé szomorúan. Pedig az építészet az elmúlt években a gasztronómia egyik kedvenc témájává vált. „Ez egy kicsit szomorú: azt hiszik, hogy egyszerű építészettel közvetíthető egyfajta minőségfogalom. Biztosan nem kevés konyha próbálkozik ilyen módon felkapaszkodni.”
Pedig Piva szerint éppen a gasztronómiában könnyű definiálni az építészet szerepét: „Ez szilárdítja meg az értékek és a mércék közötti különbséget. Ezért logikus, hogy a „Korso” átalakításakor kicsit ünneplik a helyet. És kicsit sarkítva fogalmazva az is világos, hogy a bécsi Déli pályaudvarra ugyanúgy nem illik egy barokk étterem, mint a japán minimalizmus egy bécsi kocsmába.”
Ezt a túlzott kulturális keveredést Piva világkörüli útjai során tapasztalja, főleg a hazáján kívüli olasz éttermekben. „Ott az ’Italianità’ hamis értelmezése uralkodik. Ez olyan, mint amikor Jesolóban bemész egy birreriába, és egy jódlizással köszöntenek. Ilyet nem akar hallani egy osztrák sem! A bizonyos diszkréció is a minőség jele.”