A-La-Carte

A gyermekkor íze (2007/4)

A gyermekkor íze visszahozhatatlan, tudja ezt Agnes Husslein-Arco. Ezt


A gyermekkor íze

Kaporleves, sonkás kockatészta, bukta és morzsasütemény! Aurelia szakácsnő segítségével az Osztrák Galéria igazgatónője a Belvedere-ben megpróbálja legalább rekonstruálni azokat. Hussleinéknál a régi Ausztria illata terjeng.
Szöveg: Ro Raftl Fotók: Helene Waldner
Az évek során Agnes Husslein egyre inkább a családi hagyományokra támaszkodik. A Belvedere-beli igazgatói íróasztala mögött híres festő nagyapja, Herbert Boeckl egyik élénkkék tájképe lóg. Műterme egészen közel volt a múzeumhoz. Ezért hagyja el az unoka olykor hétköznapokon a Savoyai Jenő herceg jelentős barokk nyári palotáját a csodálatos parkkal együtt, és zarándokol el a Karolinengasséba. A cseh-osztrák finomságokért a „Sperl” vendéglőbe. Ebben a zöld futónövényekkel befuttatott belső udvarú, óbécsi kisvendéglőben már a nagypapa is törzsvendég volt. Ott ízleli meg bodzaszörppel és palacsintával a gyermekkori élvezeteket.
Agnes Husslein főzni is tud, de nagy szenvedély nélkül teszi, és ha száz barátja próbálná is meggyőzni arról, hogy a főzés pihentető, nem tud ezzel azonosulni. Ez azért van, mert „Madame Belvedere” maximalista alkat. „Napjaim sok munkaórából állnak, és kevés idő jut a szórakozásra és az alvásra” – hangzik Husslein szokásos kijelentése, mióta 2007. január 1-jén átvette az Osztrák Galéria igazgatói tisztségét a Belvedere-ben a különböző kirendeltségekkel együtt – egy mondat, amely azonban élete hosszú szakaszain aktuális volt: az 1970-es években, amikor Agnes Arco műkorcsolyázóként és művészettörténet-hallgatóként egyensúlyozott, később feleségként és kétgyermekes anyaként a karrierépítés közepette.
Bár házigazdaként mindig is híres volt. Legyen szó a Sotheby’s aukciósház vezetéséről, jótékonysági hölgyként vagy a Salzburgi Modern Művészeti Múzeum vezetőjeként. Ha a Belvedere gasztronómiai struktúráit elképzeléseinek megfelelően sikerül majd felfejleszteni – ami még eltarthat egy darabig –, ott is lesznek majd finom ünnepségek. De ennek inkább a tökéletes szervezéshez van köze, mint az otthoni főzéshez. Tehát a privát étkezési problémákat éppoly profin, mint elegánsan oldja meg: van egy szakácsnője. Aurelia. Akinek segítségével megpróbálja a Husslein család és saját felmenői, az Arcos család hagyományait fenntartani és továbbadni gyermekei, Heinrich és Katharina számára: „Az ép családi élet elképesztően fontos számomra” – mondja Agnes igazgatónő, és hogy nagy súlyt fektet a jó ételekre és a szépen megterített asztalra. Amit nyilvánosan több dekorációs akciója során is bizonyított távoli rokonánál, Evamaria Schmertzing-Thonet bútorüzletében, de a meghitt otthonában is megvalósít: „Nagyon sok energiát fektetek a változatos asztaldíszekbe, a megfelelő poharakba, az evőeszközökbe. Illeszkedniük kell az ételhez és az évszakhoz. Vizuális ember vagyok. Szépnek kell lennie! Számomra nincs szörnyűbb egy elhanyagolt asztalnál.”
Ehhez két különböző helyszínt kell elképzelni: a bécsi háztartást és a Wörthi-tó menti nyaralót, ahol az 53 éves karrierista nő Martha kaporlevesének, sonkás kockatésztájának, buktájának és morzsasüteményének gyermekkori ízét még erősebben érzi a nyelvén, mint Bécsben. Egy íz, amely „visszahozhatatlan”. Talán azért, mert manapság már nincs olyan aromás kapor, mert a tojás és a liszt már régen egészen más ízű, mert régen minden közvetlenül a gazdától jött, mert a víz, a levegő, az eső kevésbé volt szennyezett. Talán azért is, mert felnőttként az ember már sosem érez olyan farkaséhséget, mint tizenkét évesen – amikor egész nap úgy szelte a vizet, mint egy kis nyíl a Wörthi-tóban, és dideregve, vizes patkányként gyorsan egy rendes ruhácskát dobott a hidegtől bizsergő bőrére, hogy az ebédnél és az uzsonnánál melegen és biztonságban táplálkozzon az ételekkel és a nagycsaládi szeretettel.
„Martha 15 évesen került komornak dédanyámhoz, Zierotinhoz, a legősibb cseh nemesi családhoz; a családdal együtt emigrált Ausztriába, és nagyszüleimnél maradt egészen 95 éves koráig” – mondja Husslein. „Tudta még sütni a híres Zierotin-tortát, elképesztően bonyolult volt, csupa mandula és kávékrém. Martha cipelte magával a dédanyám kézzel írott szakácskönyveit – szent ereklyék, amiket le kellene fordítani és le kellene gépelni. Kari Schwarzenberg már el is akarta venni tőlem. A családban minket, lányokat mindig intettek: ,Menjetek Marthához és tanuljatok tőle valamit!‘ Sajnos bennem nem sok maradt meg.”
Annak ellenére, hogy az ebédek, szombaton, vasárnap központi családi téma Hussleinéknál: „Jönnek a gyerekek, a barátaik, a mi barátaink. Gyakran vagyunk tízen, tizenketten, tizennégyen. Ha csak nyolcan vagyunk, már felmerül a kérdés: Mi történt? Ma senki sincs itt. És pontosan meg van tervezve, mi lesz a főzés. Főleg osztrák ételek.”
A smink nélkül is vonzó szőkeség tudja, mi melengeti a gyomrot és a lelket: „Mi leveses háztartás vagyunk. Naponta van leves, marhahúsleves bevert tojással, galuskával és frittatával, bécsi levesestál friss zöldségekkel, jó csirkével és tésztával. Ezek a teljesen kiment divatú gríz- és tejszínes levesek is!”
Húst viszonylag gyakran szolgálnak fel, mert a férfiak természetesen szeretik. De Schober úrtól kell lennie a Währinger Straßén. Ő szállítja a legjobb minőséget. Onnan már az apósék is vásároltak. Ezért kerül a férje, Peter Husslein sonkás szendvicse olykor 500 euróba: amikor az AKH Nőgyógyászati Klinikájának igazgatója belép a hentesüzletbe, ünnepélyesen megkapja az elmúlt két hónap teljes családi számláját. „De imádja Schober friss sonkáját. És egy jó reggelit” – jegyzi meg a felesége. Bár a kiadós reggeliket főleg Karintiában ünneplik meg igazán. Ott van viszont a Wienerroither pékség Pörtschachban. „Minden kézzel készült!” – lelkendezik a Belvedere-főnök, és Wienerroither „cukros kiflijeire” gondolva megnyalja a szája szélét. „Kelt tészta, nagy, kerek, fahéjas és cukros kéreggel, de dió nélkül” – magyarázza Husslein a nem karintiaiaknak, és hogy Harry, a törpesnauzer osztja a preferenciáját, következésképpen minden kiflin osztozik vele! Szereti a tésztaféléket, ami miatt már az apja is mindig a fejét csóválta: „Olyan vagy, mint a nagymamád! Málnaszörp és édességek!” Ami arra emlékezteti, hogy az idős hölgy egyetlen alkoholos szenvedélye egy ünnepélyesen elfogyasztott tojáslikőrből és egy pohár erdei gyümölcsös bóléból állt: „A nagy, átlátszó edények a beleáztatott gyümölcsökkel mindig a napfényes konyhaablakban álltak.”
Agnes maga is olyan rendes volt, vagy műkorcsolyázóként Adrian Percóval a páros táncban olyan sportos, hogy 27 éves koráig egy csepp alkoholt sem ivott. Csak később szokott rá a vörösborra. A jóra, természetesen. Nagyon szerette. Különleges finomságokat is gyűjtött. Egészen az utolsó nagyböjti időszakig, amelyet évről évre 40 napon át szigorúan betart – alkohol, kenyér és édesség nélkül. „Ezúttal” – mondja –, „valami furcsa dolog történt: már annyira vártam az első korty bort, de nem ízlett. Vége, ennyi volt! Most már csak néha iszom egy fröccsöt. A legrosszabb esetben egy pohár Proseccót. Tiszta fehérbort sosem szerettem.” Vannak ennél rosszabb dolgok is. Főleg, mivel a férje szinte sosem iszik alkoholt.
Ha időnként felkiált, hogy „túl kövérek leszünk”, egyszerűen óriási zöldségtálakat hozat Aurelia szakácsnővel. Hogy friss, paraszti eredetű zöldség, azt nem kell külön hangsúlyozni. Az alapvető élelmiszerek legjobb minősége a mottója Husslein háziasszonynak, aki képes levadászni az egyszerű ostyalapokat – azokat, amelyekben nincs cukros töltelék, és már csak néhány boltban kaphatók –, hogy egy régimódi ostyatortát készítsen csokoládés vajkrémmel. Ezt szívesen teszi, ahogy az olyan desszerteknél is, mint az almás rétes, a szilvás- és sárgabarackos gombóc (természetesen régi receptek alapján), Aureliával méri össze a tudását. A karácsonyi sütésnél meg pláne: „Ezt hoztam otthonról. Nyolc fajta, és évtizedek óta ugyanazok.” Hogy mindennek olyan egyenletesen formázottnak és díszítettnek kell lennie, mint a Heinernél vagy a Demelnél, az az ő esztétikai érzéke mellett magától értetődik.
De igen, természetesen a Hussleinék is járnak közösen étterembe. Gyakran a Do & Co-ba. Ott aztán kerülnek az asztalra wokok és sushik: „A gyerekek 25 és 23 évesek. Természetesen már régóta a sushi-generációhoz tartoznak.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!