A-La-Carte

A történelmi Purzelbaum (2021/5)

Úton két jelentős német városon keresztül, amelyeket a múlt túlsúlya és egy érdekes kulináris jövő jellemez: művészet és étkezés Lipcsében és Drezdában.


Amikor utoljára jártam Lipcsében, különös dolog történt velem. Éppen könyvvásár volt – és már az a tény, hogy magyarázkodom, miért voltam Lipcsében, sokat elárul a városhoz való viszonyunkról, hiszen aligha tudja valaki elképzelni, hogy Lipcsébe látogatásnak ne legyen egy elfogadható indoka.

A Lipcsei Könyvvásár köztudottan a Frankfurti Könyvvásár kishúga. Hagyományosan tavasszal tartják, tehát az év kevésbé fontos megjelenési ciklusában. Mivel azonban André Hellerről szóló életrajzi könyvem éppen márciusban, a születésnapja környékén jelent meg, Lipcse volt a helyszín, ahol a könyvet híres főszereplőjének jelenlétében a német nyilvánosság elé tárhattuk. Ehhez többek között egy nagy termet foglaltak le a lipcsei állatkertben – fogalmam sincs, kinek az ötlete volt –, a kiadó munkatársaitól pedig azt a megnyugtató választ kaptam, hogy a 600 férőhelyes terem az utolsó helyig elkelt.

A helyzet furcsasága az volt, hogy én tudtam valamit, amit az a 600 ember még nem: André Heller akut influenza miatt lemondta a lipcsei utat. Így tehát nekem kellett kiállnom a színpadra, hogy közöljem az emberekkel, egy estém velem egyedül legalább olyan szórakoztató lesz, mint a Feuerkopf (ez volt a könyv címe) társaságában.

Ez oda vezetett, hogy fellépésem előestéjén megismertem Peter Maria Schnurr Falco nevű éttermét. A Hotel Westin legfelső emeletén található, ahol a kiadó a fejedelmi lakosztályokat bérelte ki sztárvendége számára, és mivel a sztárvendég távol maradt, én költöztem be oda. Így hát egy hosszú bárpultnál ültem, kilátással az egész városra, és erős italokat ittam, hogy elfelejtsem a másnapi fellépést, de két tigris, akiknek a képe a csapos felett volt kifeszítve, folyton arra emlékeztetett, hogy a sorsom az állatkertben dől el, mégpedig holnap. Ésszerűségből ettem néhány falatot is, hogy ne üres gyomorral térjek vissza a fejedelmi lakosztályokba, és emlékszem a nagyon színes, finom tányérokra. A mélyebb érzékeléshez már nem maradt tartalékom.

Ez volt az utolsó előtti lipcsei utam. Az állatkerti fellépés egyébként viszonylag simán ment. A nézők beérték azzal, hogy legalább egy bécsi eljött, és nevettek, amint mondtam valamit. A végén udvariasan megtapsoltak. Ha a megkönnyebbülés szóra gondolok, gyorsan eszembe jut az a sajátos érzés, ahogy hosszú léptekkel és lobogó sállal elhagytam a lipcsei állatkertet, egy söröző felé tartva, ahová valaki magával vitt, aztán csitt, vége, ennyi.

Amikor legutóbb Lipcsében jártam, feltűnt, hogy akkoriban észre sem vettem a város szépségét. Egy szobát foglaltam az óvárosban, a minden szempontból ajánlható Fregehaus szállodában, ahonnan csak két-három lépést kellett tennem a város látnivalóihoz, a káprázatos piactérhez, a Régi Tőzsdéhez, a Tamás-templomhoz, ahol egy bizonyos Johann Sebastian Bach dolgozott kántorként, és ahol ma nyugszik. Ráadásul a Fregehaus-szal szemben található a Milchbar Pinguin, 1964 óta működő hagyomány, melynek nevét egy olyan szép fényreklám hirdeti, hogy nem tehettem mást, már reggelire megettem ott egy hatalmas almás pitét tejszínhabbal.

Van egy bizalmasom Lipcsében. A könyvkiadásban dolgozik, úgy szereti az antikvár könyveket, ahogy a fiatal apák a fiaikat, és másutt bizonyára különcnek tartanák. Például csak 19. századi Baedeker útikönyvekkel utazik, mert azon a véleményen van, hogy később már nem építettek semmi említésre méltót.

Amikor – a neve Oberst Eck, a Népi Hadseregben volt múltja – telefonon vacsorára hívtam, felsóhajtott.

A Falco-t már ismerem, ráadásul tériszonyos – nem érti a felhőkarcolók koncepcióját. Étkezni a szakadék szélén, micsoda tévút. A Gewandhausban lévő Stadtpfeiffer-ben az adagok nem kicsik, hanem nagyon kicsik, az ember pedig vacsora után mégiscsak szeretné azt érezni, hogy evett valamit, nem igaz? Nem marad más hátra, mint a Max Enk-ben étkezni.

Az egykori városi áruházban lévő étterem legalább a háború előtti építészet grandiózusságát árasztotta (ezzel a lipcsei népek csatája előtti időre gondolt, ahol Napóleon csapatai az Oroszországból, Poroszországból, Ausztriából és Svédországból álló koalícióval szemben húzták a rövidebbet). Az étterem ott van, ahol a 15. században a posztókereskedők Gewandhaus-a állt, és – hallottam az Oberstet belemelegedni – az is érdekes, hogy pontosan ezen a helyen volt az első mintavásár-épület, méghozzá világviszonylatban. A Lipcsei Vásár köztudottan mintegy 850 éve intézmény, különösen figyelemreméltó a modern mintavásár bevezetése – ellentétben a régi áruvásárral –, amely a modern vásári élet alapjának bizonyult, és 1895-ben zajlott le először a városban, méghozzá pontosan abban a házban, amelynek egyik udvarában a Max Enk étterme található, nagyon kellemes miliő...

Félbeszakítottam: „Milyen az étel?”

„Ó” – mondta az Oberst –, „számomra ez a legjobb a városban.”

„Miért nem ezt mondta rögtön?”

„Nem kérdezte...”

Kiderült, hogy a Max Enk nemcsak történelmi helyszínen található, hanem elkötelezetten ápolja Szászország kulináris örökségét is. Miután egy kis városnéző séta és történelmi kitérő után asztalhoz ültünk, az étlapon például Wermsdorfi tokhalat találtam. A Wermsdorf-i tógazdaságot az ország egyik legjobbjának tartják, és a tokhal kb. 15 éve a specialitásuk. A nőstény tokhalakat a kaviár érettségéig tartják, és természetesen ha valaki lipcsei regionalista, az innen származó kaviárt eszi. Az ember ilyen dolgokat tud meg, ha az Obersttel vacsorázik.

A halelőételt három etapban szolgálták fel. Egyrészt érkezett a „Stremel”, ahogy szász nyelven hívják, sütve krumplisalátával és vadon termő fűszernövényekkel, másrészt tatárként céklával. Engem viszont leginkább a „háziasszonyi mártással” (Hausfrauensauce) készített változat érdekelt, mert meglepődtem, hogy egy ilyen elnevezés még mindig megtalálható az étlapon: ott végül is bárki felfedezhetné, aki a háziasszony korszerűtlen szerepkörét olvassa ki belőle, hiszen nem lehetne-e akár egy háziúr vagy egy szülői szabadságon lévő hobbiszakács is felelős e szósz elkészítéséért? Bonyodalmak, vádaskodások, izgalmak, bocsánatkérések – a shitstorm forgatókönyve már előre meg lett volna írva.

Nem Lipcsében: a szósz esetében tejföl – enyhén savanyított tejszín –, tejföl, apróra vágott alma és újhagyma keverékéről volt szó, citrommal, sóval és borssal ízesítve. Kiválóan passzolt a halhoz – még akkor is, ha a szósz egy kicsit kívánta a matjest (ecetes heringet), ahogy én éreztem. Meglepő módon az Oberst is egyetértett velem.

Bemelegítésként egy üveg rizlinget rendelt a radebeuli Andreas Kretschko szász borásztól – és szigorúan megtiltotta, hogy bármilyen viccet mondjak, aminek a csattanója Radebeul leghíresebb lakója, Karl Május lenne. Indoklás: az ilyen vicceket inkább ő maga süti el.

A bor friss és határozottan elegáns volt. Az Oberst nagylelkű elégedettséggel nyugtázta ezzel kapcsolatos megjegyzésemet.

Nagyon jó paszternák-krémlevest ettem, amit a vegetáriánus menüből csíptem el, a főételnél pedig egyértelműen a „Lipcsei vegyes ízelítő (Leipziger Allerlei) új köntösben” mellett döntöttem.

Hagyományos (hogy ne mondjam: háziasszonyos) köntösében a Leipziger Allerlei egy zöldséges étel, amelyet különösen tavasszal szeretnek készíteni. Fiatal borsót, sárgarépát, spárgacsúcsokat, zöldbabot és kucsmagombát főznek meg külön-külön, a keveréket szükség esetén párolt karfiolrózsákkal és karalábéval egészítik ki, vagy – ha az íznek egy kis lendületre van szüksége – pirított hagymával. A legfontosabb azonban a rákvajból, folyami rákfarokból és kis grízgombócokból készült szósz.

A folyami rákok – magyarázta az Oberst a rá jellemző sürgető hangon – annak idején nem csemege, hanem a szegények étele volt. Mellékfogás, amit csak a nincstelenek akartak megenni.

A Max Enk-ben Torsten Hempel konyhafőnök cukorborsót, sárgarépát, zöld spárgát, karfiolt, szász csiperkegombát használt, a folyami rákok helyett pedig egy helyi szemes pisztrángot. Hozzá zsemlegombócot és egy rendkívül elegáns, ízletes szószt adtak, amely nemcsak halcsontokból készült, hanem látott egy pár borjúcsontot is.

Az Oberst egyidejűleg egy ropogós tőkehalat evett véres hurkával – felemelt mutatóujj: „a Hambel hentestől!”. Hozzá korianderrel és tejszínnel finomított savanyú káposztát és petrezselymes krumplit adtak, és amikor a sommelier egy átlagos Rioját ajánlott, mi egy második üveg Kretschko-féle rizling mellett döntöttünk, ami mindkettőnknek egyre nagyobb örömet okozott.

Beszéltünk vasutakról (az Oberst egyik kedvenc témája). Beszéltünk cseh fociról (az Oberst egyik kedvenc témája. Persze ő „csehországi focit” mond, és van bérlete a prágai Bohemianshoz; észreveszi az ember közben, hogy Prága nincs sokkal messzebb Lipcsétől, mint Berlin, és hogy azok számára, akik mondjuk 1970 előtt születtek, bizonyos preferenciák léteznek ebbe az irányba).

Végül a Lipcsei Pacsirtáról (Leipziger Lerche) beszéltünk, amely desszertként szerepelt az étlapon – a Pâtisserie Hart & Herzlich pralinéi és macaronjai mellett, melyeknek neve úgy cseng, mintha közvetlenül Berlinből importálták volna. A Lipcsei Pacsirta – itt is egy szaküzem szakértelmére támaszkodik a Max Enk, mégpedig a Kleinert kézműves pékségére – egy olyan finomsütemény, amely a vásárváros múltbeli hagyományára emlékeztet. 1876-ig a városban ünnepnapokon énekesmadarakat fogtak be és fogyasztottak el. E barbár hagyomány betiltása után – néhány mediterrán országbeli régiónak példát vehetne erről – megszületett e szokás édes parafrázisa, egy omlós tésztából készült tortácska, amelyet marcipánnal és lekvárral töltenek meg, és két keresztezett tésztafonattal díszítenek. Ezek – tudta az Oberst – azokat a szalagokat utánozzák, amelyekkel a töltött madarakat annak idején átkötötték.

Természetesen rendeltem belőle – és élveztem a ropogós, finom, kissé édes süteményt, amely tökéletesen lezárta volna az estémet, ha az Oberst, aki magának az asztalnál flambírozott Crêpe Suzette-et, rá nem kapott volna a narancslikőrre. Így támadt az az ötlete, hogy meghív egy kör szász pálinkára. Az este további részére a hallgatás sötét leplét borítom.

Másnap reggel a Milchbar Pinguin-ben tértem magamhoz, megnéztem a Képzőművészeti Múzeumban Andreas Gursky fotóművész fantasztikus kiállítását, ellátogattam a Tamás-templomba, és áhítattal álltam meg Johann Sebastian mester szobra előtt. A közeli, szász különlegességeket kínáló teaházat messziről elkerültem, és ehelyett körbejárni kezdtem a központot. A Gottschedstraßéban találtam a kis 60 seconds to Napoli pizzériát, ahol kiváló nápolyi stílusú pizzát készítenek, ott pihentem egy kicsit, majd tovább sétáltam. A Nikischplatz környéke élénknek és diákosnak bizonyult, rengeteg kávézóval és étkezdével, kínai, japán, török ételekkel.

Természetesen az NDK néhány maradványába is belebotlottam, például a „Runden Ecke” (Kerek sarok) emlékhely-múzeumnál, ahol egy egykori Stasi-bunkerben állítják ki a titkos államrendőrség „hatalmának és banalitásának” tanúbizonyságait. A „Hier wird ausgetrunken” (Itt ki kell inni) jelmondattal ellátott Vodkaria is kicsit ódivatúnak tűnt, legalábbis a tegnapra emlékeztetett. Irány tovább.

Auerbach pincéjében étkezett Faust és Mephisto, az étterem minden erejével erre emlékeztet.

Megtekintettem a városi kikötőt, majd visszatértem a városba, átküzdöttem magam a belvárosi vendéglőkön, amelyeknek a kerthelyiségei burjánzanak, és a piactér körüli sikátorokat nehezen járhatóvá teszik. Az Altes Rathaus-ban (Régi Városháza) kipróbáltam egy matjest, mert éppen szezonja volt – és hatalmas meglepetés ért: a hal omlós és elegáns volt, nem hasonlítható azokhoz a túlsózott példányokhoz, amiket másutt ismertem meg, és logikus módon „háziasszonyi mártással” érkezett. Lassan kezdtem hozzászokni.

Később tettem még egy látogatást az Auerbachs Keller-ben. Goethe-folklórral teli gagyira számítottam – köztudottan Mephisto csábítja Faustot az Auerbachs Keller-be, hogy megmutassa neki „előbb a kis, majd a nagy világot”, és megismertesse a tudóst a polgári élet örömeivel: ivás, éneklés, nevetés.

Amikor lementem a lépcsőn, egy csodálatos terem tárult fel színesre festett boltozatok alatt és pazar falburkolatokkal. A vendégek kis asztaloknál ültek, sört ittak, étkeztek és nevettek, már csak az éneklés hiányzott, én pedig nem tehettem mást, mint leültem egy szabad asztalhoz, rendeltem egy pohár rizlinget – ezúttal Robert Weiltől –, és tanulmányoztam az étlapot, amely egy kicsit kínosan „Gretchen csábításai” – egy jeges Lipcsei Pacsirta –, Faust kisétkezései – „Luther nyári salátája”, ott a szellemi nagyságok közvetlenül összeütköznek – és Goethe kedvenc ételei néven kínálja őket. A költőfejedelem állítólag szerette a párolt ételeket. Van vaddisznósült és ökörpofa.

Éppen éreztem, ahogy felszáll bennem az a boldogság, amit mindig érzek, amikor a hely, az idő és a jelenlét titokzatos módon összhangba kerül, amikor meghallottam az Oberst hangját, amely a hátam mögül szólt: „Miért rendelni egy pohár bort, ha egy egész üveggel is lehet?”

Ez is Goethe-idézet volt? Nem tudom. Félig az Oberst húzott, félig én süllyedtem el. Másnap a tervezettnél később utaztam tovább Drezdába.

Szerencsére senkit sem ismertem Drezdában. Bejelentkeztem a Hotel Gewandhaus-ba, amiről mások biztosan rengeteg dolgot tudtak volna mesélni, majd gyalog indultam el a városon keresztül, amelynek barokk szépsége közmondásos.

Az Elba menti teraszparton sétáltam, láttam a Képzőművészeti Főiskolát a lenyűgöző műteremablakaival, szemléltem a Rezidencia kastély építkezését, amely a drezdai belváros egyik meghatározó épülete volt, és az 1945 februári bombázás miatti teljes pusztulása után még mindig újraépítik. Számos építőcég specializálódott kizárólag erre a feladatra. Elmentem a pazar Semperopera mellett, azt is elpusztították a légitámadások, majd újraépítették. Az újranyitás 1985-ben volt.

Szereztem egy belépőt a Zwingerben lévő Régi Mesterek Képtárába, ahol aztán eltűntem néhány órára.

Ez egyrészt jó döntés volt, mert számos lenyűgöző, megindító képet láttam, például rengeteg gyönyörű Canalettót, amelyek Drezdát mutatták a maga idejében, Raffaello Sixtusi Madonnáját, Lucas Cranach alvó Herculesét és – szépen áttekinthetően egy falon elrendezve – Rosalba Carriera hihetetlen portréit. A látványosan restaurált Vermeer, amely a jelenleg zajló Vermeer-kiállítás központja, még a restaurátorok kezében volt.

De rossz döntés is volt, mert ugyanis nem számítottam arra, mennyi ideig tart majd, mire megfelelő létesítményt találok a vacsorámhoz. Vagy, hogy a drezdai belvárosi valóságot kendőzetlenül írjam le: milyen korán nem fogadnak már vendégeket a legtöbb étterem és vendéglő. Alig volt 20 óra 15 perc, és semmi mást nem láttam, csak elszántan rázott fejeket, ahogy házról házra jártam, hogy valami meleget kapjak vacsorára.

Különösen fájt az elutasítás a választott helyszíneim közül a másodikon, az Alte Meister étteremben. Az első számú a Genuss-Atelier lett volna, Drezda feltehetőleg legjobb címe, ahová spontán betelefonáltam, és rekedt nevetést arattam; túl kevés ember a konyhán, nincsenek kapacitások. Ezt hallottam az Alte Meister-nél is, de a kiegészítéssel: foglaljon inkább holnapra. Oké, köszönöm, ezzel el is van intézve.

Még vagy hat vendéglő küszöbén végeztem, amíg a Kempinski által üzemeltetett Taschenbergpalais bisztrójának maître-je meg nem könyörült rajtam, és kijelölt egy helyet kilátással a Schlossstraßéra. Mivel a bisztró egy francia étterem,
csigákon és lepényhalon éltem, mindkettő elég jó volt, és figyeltem az éjjeliőrnek öltözött idegenvezetőket, akik alabárddal és lámpással városnéző sétákat vezettek, turisták seregét vontatva maguk után, akik jól lakottak és elégedettek voltak, fogalmam sincs, ők hol étkeztek.

Másnap meglátogattam a Frauenkirche-t és a Köztársaság Palotáját, Drezda két kulturális pólusát. A Frauenkirche, ez a gyönyörű barokk monumentális épület, az 1945-ös légitámadások után romként maradt meg, és csak a rendszerváltás után építették újjá. Amikor a hetvenes években először jártam Drezdában, a rom a törmelékeivel egy parlagon állt, mert a környező összes házat is a földdel tették egyenlővé. Időközben az akkori hézagok újra beteltek, egy színes, historizáló módon, mintha sosem létezett volna a tarra vágás.

A Kulturpalast-ba, az NDK-korszak meghatározó modernista központi épületébe beköltözött a Filharmónia és a Városi Könyvtár. Az oldalsó homlokzatán díszeleg a Der Weg der Roten Fahne (A Vörös Zászló Útja) monumentális falfestmény. Aligha képzelhető el ennél élesebb kontraszt a barokk múltidézéssel: „A munkásosztály felszabadítása csak a munkásosztály saját műve lehet.” Hát igen.

Az Alte Meister étterem végül is éppolyan jó volt, mint amilyennek számítottam. Bár Robert Rettig konyhafőnök kínálata inkább a nemzetközi konyhák felé hajlik, mint a hamisítatlan szász ételek felé, 18 óra 15 perckor a legnagyobb örömömet leltem a cékla lében pácolt, ázsiai fűszerezésű lazacban és a tökéletesen párolt, olívabogyóval, babbal és csicseriborsóval tálalt bárány lapockában – különösen a brit mentagolyók nyűgöztek le.

A drezdai Schiller-Garten kirándulóhely közvetlenül az Elba partján, a „Blaues Wunder” (Kék Csoda) nevű híd mellett található.

 

Másnap az Elba partján, a Käthe-Kollwitz-Ufer mentén sétáltam. Láttam a blasewitzi impresszív villanegyedet és a szemközti parton, szőlőültetvények közepén fekvő Eckberg-kastélyt; egy olyan együttes ez, amelyet akár maga a királynő is kitalálhatott volna. Loschwitzban a „Blaues Wunder” nevű híd ívelt át az Elbán. A Schiller Garten vendéglőben, a drezdai Schweizerhaus egyfajta megfelelőjében, egy sörrel és egy szász krumplilevessel erősítettem meg magam, majd átkeltem a „Blaues Wunder” hídon, és átsétáltam a függővasúthoz, egy olyan ferdepályás felvonóhoz, amely felvitt egy kilátóhoz, a város legmagasabb pontjára.

A város tornyai és kupolái, amelyet olyan szívesen hasonlítanak Firenzéhez, sötéten és költőien feküdtek a lassan lebukó nap ellenfényében. Nem tudtam betelni a látvánnyal – micsoda hívószó. Abbahagytam az ábrándozást, amint rájöttem, hogy a délután már jócskán előrehaladt. Gondoskodnom kellett arról, hogy időben odaérjek a vacsorához.

Falco
www.falco-leipzig.de

Milchbar Pinguin
www.milch-bar-pinguin.de

Max Enk
www.max-enk.de

60 seconds to Napoli
www.60secondstonapoli.de

Altes Rathaus
www.dasalterathaus-leipzig.de

Auerbachs Keller
www.auerbachs-keller-leipzig.de

Alte Meiste
www.altemeister.net

Taschenbergpalais
www.kempinski.com/de/dresden/hotel-taschenbergpalais

Schiller-Garten
www.schillergarten.de

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!