A-La-Carte

Az úttörő (2016/2)

Heinz Reitbauer minden oka meglenne az ünneplésre. Felépítette az ország feltehetően legfontosabb éttermét, létrehozott egy kisebb birodalmat, és pontosan húsz éve nyitotta meg vendéglőjét a Poguschon. De ő inkább dolgozik, mintsem ünnepeljen vagy sokat beszéljen magáról. Ezért elkísértük oda, ahol a legszívesebben tartózkodik: a…


Heinz Reitbauer minden oka meglenne az ünneplésre. Felépítette az ország feltehetően legfontosabb éttermét, létrehozott egy kisebb birodalmat, és pontosan húsz éve nyitotta meg vendéglőjét a Poguschon. De ő inkább dolgozik, mintsem ünnepeljen vagy sokat beszéljen magáról. Ezért elkísértük oda, ahol a legszívesebben tartózkodik: az istállóba.

Szöveg: Petra Schenk · Fotók: Wolfgang Hummer

Heinz Reitbauer nagyon koncentrált. Kivesz egy cumit egy új csomagból, ujjbegyével ellenőrzi a nyílás méretét, bólint, és elindul az istálló felé. Néhány újszülött bárányt kell megetetnie. Szombat dél van, a poguschi Steirereck vendéglőt elözönlik a kirándulók, az éhes vendégek és a születésnapi társaságok. A jókedvű vendégek, köztük sokan népviseletben, a tulajdonos figyelmét keresik. De most kivételesen másoknak szenteli az idejét, az állatoknak. Reitbauer a VW busszal csak néhány métert megy lefelé a dombon a nagy istállóig, a felszerelése nála van. És mesél a gazdálkodásáról és a küldetéséről.

Például, hogy miért építette ezt az istállót 2008-ban. „Januárban a Paula viharciklón nagyon sok fát döntött ki nálunk“ – magyarázza Heinz Reitbauer. „A fával kezdeni kellett valamit, így jött létre az új istálló.“ Ott a birkák hangos bégetése és a szomszédos sertések röfögése fogadja. Néhány barátságos szót intéz az állatokhoz, és elmagyarázza nekik, miért van most ott. Egy kis istállónapi prédikáció? Az állatoknak nagy figyelemre van szükségük, mondja. „Amikor egy anyabirka két kicsinek ad életet, az elsőszülöttet sokszor elutasítja. Éhen halna. Jelenleg három ilyen bárányunk van. Őket négyóránként cumisüvegből etetjük“ – meséli Reitbauer, mielőtt a legkisebbhez megy, amely reszketve áll az istállóban az anyja és a majdnem kétszer akkora testvére mellett. Heinz Reitbauer megmutatja, hogyan kell tartani, pont mint egy kisbabát. Aztán az éhes jószág megkapja a cumisüveget. „Amikor aztán visszamegyek a vendéglőbe, néha át kell öltöznöm, mert annyira istállószagú vagyok“ – mondja vidáman Reitbauer. Ő ezt szereti.

Reitbauer mindig is maga akart tenyészteni és saját húst feldolgozni. „Olyan hús, amelyről az ember tudja, milyen egészségesen nőttek fel az állatok“ – mondja Reitbauer, aki a kilencvenes évek elején kezdett el megfelelő területet keresni Stájerországban nagy álma megvalósításához. 1992-ben találta meg a mai Steirereck vendéglő körüli dombokat, egy 1616-ból származó kőházzal, amelyben egy kis étkező (Jausenstation) működött. Ezt eleinte továbbadták bérbe. „Nem terveztük, hogy még egy vendéglőt nyissunk, csak a legelőket akartuk a saját állatainknak.“ A mezőgazdasági tervezés ideje alatt a ház előtti tér az erdei munkások, vadászok és gazdák találkozóhelye lett, akik nyulakat, vadat, borjakat és szarvasmarhákat hoztak. Mindent a bécsi Steirerecknek, amely már régóta luxusétteremként volt ismert. 1993-ban mégis megváltak a bérlőtől, és hozzáláttak az építészeti ékkő felújításához. Alig 25 vendég fért el a kőházban, határozottan túl kevés, vélte Heinz Reitbauer, különben az átalakítás sosem térül meg. Az egyik kártyaparti-törzsvendég esten történt, amelyeket Heinz Reitbauer a Bécsbe költözése után is folytatott, amikor megkérdezte a vendéglőst, eladná-e neki egy üresen álló faház régi mennyezetét. A vendéglős azt felelte, viheti az egész házat. „Még azon az estén megegyeztünk az árban“ – meséli Reitbauer. „A régi faházat aztán darabról darabra lebontották Turnauban, és újra felépítették a Poguschon.“ Ott álltak aztán: a régi kőház és az újonnan felépített régi faház. „Mindkettő 1616-ban épült, micsoda hatalmas véletlen, igaz?“ – csodálkozik ma is Heinz Reitbauer. Most már csak a mezőgazdaság hiányzott, de 1 millió schilling (kb. 68 000 euró) alatti beruházásból traktorokra és egyéb mezőgazdasági eszközökre ez nem jött össze. Bárhogy is forgatták a Reitbauerek, a számla sosem jött ki. Egészen addig, amíg egy családi vacsora során a nevelőapja szótlanul át nem csúsztatott egy csekket az asztalon. „Onnantól nem volt kifogásunk“ – mondja nevetve Heinz Reitbauer –, „és befektettünk.“ 1996-ban keresztelték meg a Steirereck vendéglőt a Poguschon. Valahol egy alpesi hágón Felső-Stájerországban, amelyet előtte a régión kívül senki sem ismert. De Heinz Reitbauer szereti az eldugott, sőt hátrányos helyzetű helyszíneket. „A bécsi Steirereck a harmadik kerületben 46 évvel ezelőtt sem volt éppen egy jól látogatott hely“ – mondja és vigyorog. A Pogusch is az elmúlt húsz évben ismeretlen dombból vált minden térkép fix pontjává, és mára minden navigációs eszköz megtalálja. Ezért Heinz Reitbauer tanácsa a fiatal vendéglősöknek: „Felejtsd el a drága, forgalmas helyet, keress magadnak egy olcsó, névtelen zugot és főzz jól! Az emberek beszélni fognak róla, és eljönnek. A vendégek hétszer is eltévednek, mert hallották vagy olvasták, hogy ott jó konyha van.“

Itt, Felső-Stájerországban vannak Heinz Reitbauer gyökerei, aki 1941-ben született. És pontosan ide tért vissza több évtizednyi bécsi, Rasumofskygasse-beli tartózkodás után. De valójában sosem ment el igazán. A bécsi Steirereck 1970-es megnyitása óta Heinz Reitbauer a húst hazai régiójából, a Turnau környéki gazdáktól és vadászatokról hozza. „Egy őzgerinc annak idején Bécsben annyiba került, mint itt egy egész őz. Én ezt három perc alatt lenyúztam, és aztán sok jó részem volt“ – emlékszik vissza ma is szívesen a képzett hentes. Hogy Heinz Reitbauer hentestanuló legyen-e, fiatal korában még csak kérdés sem volt – ezt a nagymama döntötte el, akinél felnőtt. „Nagymamámnak Turnauban gazdasága, hentesüzlete és fogadója volt. Ott nem kérdezték meg, ki mit akar csinálni.“ Gyerekkorától kezdve Heinz Reitbauer így mindenhol ott van – a vendégszobától az istállón át a vágásig. Egy igazi vendéglős-hentes-gazdálkodó gyerek tehát. A mára trendivé vált „nose to tail“ fogalom teljesen természetes volt. „Természetesen az állat minden részét felhasználtuk, semmi nem ment veszendőbe. Véres hurka, májas hurka, köröm és pacal. A nem nemes részek valójában a valódi nemes részek. Ez nagyon kezd divatba jönni. Vagy tulajdonképpen már itt is van“ – mondja a régi-új fejleményről Heinz Reitbauer, a hentes.

A legjobb hús iránti vágy mindenesetre gyorsan a juhokhoz vezette Heinz Reitbauert. Szarvasmarháknak a meredek lejtő nem volt alkalmas, túl nehezek. A juhok mérete és súlya tökéletes. „A báránynak úgynevezett arany lépte van“ – magyarázza Heinz Reitbauer. „Olyan könnyű, hogy a növények magjait csak egy kicsit nyomkodja le, ami elősegíti a növények növekedését. Heinz Reitbauer, a gazda hitvallása: tenyészteni, vágni, nemesíteni. A nemesítés hangsúlyával, mert ez minden területre érvényes. „Nem adhatjuk el olcsón az értékes fatörzseinket Olaszországba, hogy aztán asztalokat csináljanak belőle, és drágán továbbadják. Ugyanígy van ez az élelmiszereknél is. Nekünk nemesítenünk kell.“ Nagy példaképei számára a vorarlbergiak, akik tejüket a legjobb sajtokká dolgozzák fel. Ő maga a húst májas hurkává, véres hurkává, szalámivá nemesíti, hogy csak néhány terméket említsek. A birkái gyapjához is nemrég indult egy nemesítési projekt. Mürzhofenben talált egy elkötelezett hölgyet, aki a nyírás után gondosan megmossa és tovább szeretné dolgozni a gyapjút. „Talán hamarosan lesznek pulóverek is!“

És azonnal újra a gazda: „A kecskéknek menniük kell a legelőre!“ Az út a parkolón keresztül vezet – odáig még néhány kézfogás, a beszélgetésre majd később lesz idő. Heinz Reitbauer hívja az állatokat, kinyitja az istállóajtót, és biztos kézmozdulatokkal a Porsche és a családi egyterűek között a zöld legelőig tereli őket. Az állatok ismerik az utat, de az egyik lemarad, és az ő irányításával a vendégek hozzák vissza.

Amikor Heinz Reitbauer az állatairól beszél, a két különböző színű – barna és kék – szeme csillog. Azt hihetné az ember, egész életében nem csinált mást, ami legalábbis ifjúkori éveire igaz is. Jelenleg Heinz Reitbauernek háromszáz báránya, negyven sertése, negyven kecskéje és két csirkéje van. „A csirkék nehéz téma“ – mondja és sóhajt. „Volt már húszunk is. De a róka egy éjszaka majdnem mindet elvitte.“ A két megmaradt csirke jelenleg a kecskékkel alszik – ott biztonságban vannak a rókától. „De ki kell találnunk valamit, ha újra többen lesznek“ – állapítja meg aggódva.

A Reitbauer család mindkét éttermének a legjobb hússal való ellátása érdekében hetente egyszer vágnak. „Hat bárány, egy-két sertés, két-négy borjú és egy marha“ – sorolja Reitbauer. A borjakat és a marhát a környékbeli gazdáktól vásárolják. Két alkalmazott mezőgazdász támogatja immár Heinz Reitbauert a munkában, de a vágásnál mindig ott van. „A T-bone steaket, a szeletet és a borjúvesét magam vágom ki. A finomhangolás, ugye“ – mondja a képzett hentes egy tréfás hangsúllyal. Ha az állat kizsigerelt, kezdődik az érlelési idő az istálló melletti érlelőkamrákban. A marhahús itt 32 napig érik. „Próbáltam már hosszabb ideig is, de úgy találom, így a legfinomabb.“ Jelenleg az örök kísérletező és fejlesztő ezt az érlelési időt sertéshússal is megpróbálja. „Erről még nincs olyan sok tapasztalat, de 32 nap itt is jót tenne a húsnak. Szárazon érlelt (dry-aged) sertéshús“ – véli Reitbauer, és egyúttal elmagyarázza, miért kerül egy euróval többe az ő rántott húsa. „A mi sváb-halli sertéseink az erdőben nőnek fel antibiotikumok nélkül, és sokat mozognak. Emiatt a zsír eloszlik, és a hús finoman márványozott. Csak akkor vágják le őket, amikor egyévesek, és 140-160 kilogrammot nyomnak. A hagyományos sertések gyakran csak négy hónaposak“ – bosszankodik Heinz Reitbauer, a minőségi nagykövet. Fáradhatatlanul gondolkodik azon, hogyan lehet a minőségtudatot az emberek közé vinni, és tovább is gondol. „Csak a fogyasztó mentheti meg a gazdát. Nem az EU vagy bárki más.“ A szupermarketben való vásárláskor érdemes a minőségre figyelni az alacsony ár helyett. „Három karaj 3,90 euróért. Az nem létezhet. A címkéken aztán tiroli szalonna áll, pedig az Tirolban csak a csomagolást látta“ – mondja Heinz Reitbauer, és hogy a fogyasztókat sokkal jobban kellene tájékoztatni. „A borjúhúsnak világos rózsaszínnek kell lennie – minden, ami sötét, idősebb állatoktól származik. Négy hetes és nem nehezebb 100 kilogrammnál – ezt a húsunkon látni és ízlelni is lehet.“ És jó néhány gazdának azt tanácsolná, ne adja el a tejet pár centért, inkább etesse meg a borjakkal, és így lényegesen értékesebb húst kapjon.

Az etetésről jut eszembe. Egy pillantás az órára elárulja, hogy négy óra eltelt. A legfiatalabb bárányoknak inniuk kell. Heinz Reitbauer rendíthetetlenül utat tör magának a vendégek között a konyhába, hogy tejet melegítsen. Aztán irány vissza az istállóba, és a röfögés és bégetés közepette kezdődik az etetés elölről. És négy óra múlva újra. Közben ajánl egy burgundit. Akkor úgy csillog a szeme, mint az istállóban.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!