A-La-Carte

A kapus félelme (2016/2)

Miért merülhet fel a félelem a konyha, a vendég és a kiszolgálás összjátékában a tökéletes mise en place ellenére is közvetlenül a kezdés előtt – tulajdonképpen szinte mindig. Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: André SanchezEzt Handke aligha gondolta volna, amikor megírta a regényét. Azt, hogy A kapus félelme tizenegyesnél című műből szálló… igévé válik.


Miért merülhet fel a félelem a konyha, a vendég és a kiszolgálás összjátékában a tökéletes mise en place ellenére is közvetlenül a kezdés előtt – tulajdonképpen szinte mindig.

Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: André Sanchez
<\/i>
Ezt Handke aligha gondolta volna, amikor megírta a regényét. Hogy a A kapus félelme tizenegyesnél című műből szállóige lesz. Többek között nálunk a konyhában is. Akkor, amikor több a foglalás, mint a férőhely. Akkor, amikor egyszerre esik ki valaki a kiszolgálásból és valaki a konyháról, nekem egy felolvasásra kellene mennem, Buchinger pedig megbeszélte, hogy egyezteti a nagy esküvőt. Akkor, amikor a két nagy asztal, amely feltétlenül à la carte szeretett volna enni, óránkénti váltás helyett egyszerre érkezik meg. És Karelnek és Mariának sürgősen több étlapra van szüksége, a nyomtató pedig megint szórakozik.

Mindenekelőtt azonban ott van ez a pillanat. Ez a furcsa nyugalom, mielőtt minden elkezdődik. Előkészületeket tettünk. Olyan jól és olyan gyorsan, ahogy csak lehetett. Mise en place, a varázsszó, amely a habocskák és textúrák idejében sem változott meg alapvetően, amely ugyanúgy érvényes a rántott húsos vendéglősre, mint a háromsapkás csúcsétteremre. A zöldségalaplé forró, a marhahúsleves tisztítva és ízesítve. A hagyma felaprítva, a velouté készen áll, hogy a mártást à la minute sűrítse. Az alacsony hőmérsékletű sütőben a kacsacellák a sorsukra várnak, a Krexner-féle szupermarha steakjei krétai olívaolajban pihennek. A grill forró. Jenny hozza a kék burgonyachipset a tálaláshoz. Julia előkészítette a zöldfűszereket, egy nedves papírtörlő alattuk, egy felettük. Tárkony és oregánó, rozmaring és borsikafű. Mind a kertből. Fél óra múlva mindegyik összevissza hever majd, káoszmező lesz. Tudom. Már eleget láttam. Mégis. Most a rend megnyugtat. A vihar előtt.

Vasárnap dél van. Vagy péntek este. Az egyik oldalon mindig nagy a különbség: ott vannak a családok, akik együtt esznek, de nem mindig egységesek. Az apa Buchingernél akart enni, az anya csak nem akar magának főzni, a lánya szívesebben ment volna a városi vendéglőbe, a fiú meg amúgy is morcos, mert találkozója lett volna a barátaival. A nagyi szerint itt túl drága minden, a nagynéni meg mesél egy ismerősről, aki hallotta, hogy itt apróak az adagok. Az az ellenérv, hogy ez az ismerős jó száz kilót nyom, elutasításra kerül. És akkor Karel az almalevet langyos vízzel hozza a hideg helyett – ilyen helyre talán ezért nem kell menni? Az, hogy zavarban volt, mert a családi hasonlóság kreatív rendelésmódosításokban nyilvánult meg, nekik nem számít mentségnek. Az pedig, hogy a vendéglő csordultig tele van, pláne nem. Az ember csak tud felkészülni, nemde? Csak sajnos a kiszolgáló személyzetet nem lehet klónozni vagy sokszorosítani. Ezzel szemben péntek este: Többnyire olyan emberek, akiknek több idejük van, és szeretnek jókat enni. Ezért viszont valami különlegeset várnak. És a doktor már mindenhol evett, most hasonlítani akar, és meg is teszi. Alaposabban, mint ahogy azt a többiek az asztalnál igénylik. Mariát csinosnak és kedvesnek minősítik, de az, hogy nincs borlap, hanem fel kell állni, hogy megnézzék az üvegeket, kevésbé tetszik nekik. Mindig ez a Buchinger a hóbortjaival. „Bejárható borlap”. Na ne már. A felszolgálónak fejben kellene tartania a borokat, ez talán nem túl nagy elvárás. A mi Rudi bácsink azt mondta volna neki: „Amit nem tartok fejben, azt tartsd te a lábadban”, és előadta volna az egyszemélyes Dinner for One-t. De Rudi bácsi már nyugdíjas egy ideje, csak néha jön be délután petrezselymet tépkedni („Ez megnyugtat! Még mindig ideges vagyok!”) és régi történeteket mesélni.

Ami a vasárnapi ebédet és a péntek estét összeköti, az a bizonyosság és a bizonytalanság. Tudjuk, hogy tele vagyunk. Tulajdonképpen több mint tele. Csak reménykedni tudunk abban, hogy a két korán érkezett asztalnál időben végeznek, hogy a két későn érkezettnek azonnal legyen helye. Különben csak imádkozhatunk, hogy a második foglalás emlékszik arra, hogy a foglaláskor azt mondták, nem gond néhány percet várni. Amit nem tudunk: Úgy érkeznek-e a vendégek, ahogy beírtuk őket? Gondot hoznak-e vagy örömet? Vannak-e kutyáik, és mellettük ülnek-e kutyabarátok? Allergiások? Bárányt esznek-e, vagy hirtelen mindannyian a Surschnitzelt akarják, ami nincs is az étlapon? Mit jelent az odavetett „3 veg” a tíz ember mellett, akik a „Running Weinviertel” menünket rendelték? Vegetáriánus? Vegán? Senki sem emlékszik, hogy ő írta volna fel. Nincs idő fél-tudományos kézíráselemzésre. Mindenesetre nem vagyunk túl sokan. Mert a sok munkanélküli ellenére kevesen akarnak a vendéglátásban gőzerővel dolgozni. Tíz fogás három embernek a tízből vegán vagy vegetáriánus. Vannak dolgok, amiket csak sodortatni lehet. SEMMIRE sem lehet az ember mindenre felkészülve.

Húsz perc múlva kezdődik a konyhai műszak. Ez, ha egy kevésbé irodalmi sporthasonlattal élünk, olyan, mint a Forma-1 rajtja. Nulláról százra. Legalábbis, ha hihetünk a foglalási könyvnek. Yolanda megpucolta a krumplit, odaviszi Jennynek. Julia előkészíti a salátaönteteket, ellenőrzi a sajttálat.

„Az elsők már itt is vannak!” – kiáltja be Maria, és hat amuse-gueule-t tesz egy kis tálcára. Most csak semmit ne mondj, parancsolom meg magamnak. Tudom, hogyan reagál Buchinger, ha azt kiáltom: „Mit keresnek már itt?”. Vagy egyszerűen csak: „A fene egye meg!”. Mert a kucsmagombák még nincsenek készre blansírozva. Mert a süllő még nincs porciózva. Mert ő akarta mindenáron saját maga elkészíteni hozzá a Veltelini-beurre-blanc-t, de semmi nyoma. Mert… Mindenesetre nem szereti, és az is lehet, hogy egy „Idegesíteni akarsz mindenkit, csak mert félsz?” visszakérdezéssel reagál. „Félek?”, válaszolnám felháborodva. „Nem félek! Előkészületeket teszek! És az idióták csak fél óra múlva vannak beírva!” És… lehetne még mondani valamit, mert ő… Mert talán ő is kicsit ideges. Nem muszáj félelemnek neveznünk. És mielőtt pontosan ez megtörténne, befogom a szám. Senki ne mondja, hogy nem tanultam semmit a konyhában töltött éveim alatt – még ha nem is mindig működik. És: van előnye is, ha hamarabb jönnek. Eggyel kevesebb asztalt kell ellátnunk, amikor jön a nagy roham. HA jön.

A kapus félelme tizenegyesnél. Maradj teljesen nyugodt. Csak akkor vagy kész. Csak akkor megy a labda a kapus kezébe. Handke leírta, az irodalomban ritkán látott ágazatokon átívelő módon. Birgit letörli a felületet a szalamander alatt. Miért? Nincs jobb dolga, mint az orrom előtt matatni? Mielőtt elfelejthetném a Handke-féle felismeréseket, már megint a mosogatónál van. A bennem nyilvánvalóan meglévő, látens agressziónak jobb szelepet kellene keresnie. De nálunk a schnitzelt à la minute klopfolják. Az első rendelés. Buchinger jelzi. Nem gond. Most már tudom, hová tegyem a kezem, és hogyan engedjem ki a felgyülemlett gőzt, érzem, milyen jót tesz a stressz, ha mozgásba lendül. Sauté-serpenyő a tűzhelyre, serpenyő a tűzhelyre, wok a tűzhelyre. Pillantás Jennyre, aki a panírozott rozskenyeret a zsírba meríti, a krumpliszeleteket a grillre teszi. Minden rendben. Kezdődik. – Minden rendben??? Miért rendelt őzragutat? Nincs már őzragunk. Biztos vagyok benne, hogy kihúztam! Hektikusan olvasom. Most szinte naponta cseréljük az étlapot, és erre ez. Nem találom a sort.

Vegyél egy nagy levegőt. A leves fő nélküled is, a wokban lévő krumplikockák nem igényelnek törődést. A májat amúgy is sütni kell. Ott: Őzragu szalvétagombóccal és pikáns vörös áfonyával. Elfelejtettem kihúzni. Vagy talán Buchinger… Ő nincs itt. Eltűnt a nagy salátával. A fene vigye. Pedig még két előétel hiányzik. Biztos egyszerre akarnak enni! Nálunk egyszerre kell tudniuk enni! Mi nem vagyunk akármilyen kókler hely! Megfordítani a májat, rá a softstepet. A tiszta spárgaleves borvierteli sáfránnyal forr. Senki nem tálal. Akkor megteszem én, valahogy csak sikerülnie kell. Birgit kitette a tányért a leveshez. Tiszta spárgaleves… Szuper! Elfelejtettem a sáfrányszálakat, nem csoda, ha már így kezdődik minden!!! Leves vissza a tűzhelyre, sáfrányszálak bele. A máj kész, egy korty titkos összetevő rá, a karibi rumunk a pont megfelelő édességgel, sokkal jobb, mint a konyak. Egy lángcsóva. Imádom! Még ha mások meg is ijednek tőle. Én nem, én vagyok a tűz hősnője! – egy pillanatra. Aztán vörösboros jus-vel felöntjük. Egy mozdulat, és a serpenyő már a szalamander alatt van. Mi mindenre jók a túl hosszú karok. Odaállítom a levest Birgitnek. Tálalja ő. „A munka osztható”, mondja mindig Buchinger. – Hová lett a fene egye meg? Kinézek a kiszolgáló részleghez. Nem tudom elég gyorsan számolni az amuse-tálcákat, annyi van. Úgy tűnik, az utolsó percekben a legtöbb vendég egyszerre esett be. Biztos megvárták egymást a Wolkersdorfi-hegy tetején, aztán teljes gázzal egyszerre hozzánk.

Csak ketten vagyunk a kiszolgálásban. Karel és Maria. Mindketten szuperek, de vannak határok. Csengetek: Spárgaleves és máj a 18-asra! Maria szinte repülve viszi a két tányért. Őzragu. Hogy maradhatott rajta az a hülyeség? Odamenjek az asztalhoz magyarázkodni? Őzragut varázsolni? Őz van a Hold-o-Matban. Gyökérzöldséget Jenny már elővágta. Jus és velouté van. Adrenalin amúgy is. Minden megy! Aztán a tíz „Running Weinviertel”. Aztán négy fogásos meglepetésmenü, az egyik belsőség nélkül, a másik minden hagyma nélkül. A nyugtanyomtató pedig kattog tovább. És tovább. És a halak, amiknek az utolsó pillanatban a zöldségwokba kell kerülniük. – Nem bírom! Jenny különben a nyugalom mintaképe! Most leesett neki a Galloway-burger! Kedves főnökünknek köszönhetően csak húsból van, nincs kötőanyaga, máshol kiugrana a tálalóról, nálunk villámgyorsan meghatározhatatlan marhahúshalommá dematerializálódott! És Buchinger, aki megint elöl áll. „Vegán? Vegetáriánus?”, kiáltom. – „Mi?” – „A Runningnál.” – „Nincs odaírva semmi.” – „Nem voltál ott?” – „Hová máshová menjek még? Nem látod, mi van kint?” – „Az őzragu valójában el fogyott!” – „Egy régi étlapot tettek az asztalra! Már mondtam nekik, az őz nélkül kérik.” – „De az őzragu az megvan!” – „Szóval mi legyen???” És könyörgöm, ilyen percekben senki, de senki ne mondjon nekem semmit a kommunikáció alapelveiről. Vagy arról, amit Buchinger amúgy annyira szeret hirdetni: Mégpedig, hogy ne idegeskedjek, mert mi csak egyszerűen rántott húst sütünk. Még akkor is, ha a rózsaszín kacsamellet töltött kucsmagombával díszítem. Vannak fontosabb dolgok is a világon. Vannak valódi félelmek és valódi okok a félelemre. De most ez van. A mi játékunk.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!