Tudta? Ausztria egy szójatermesztő ország! Tényleg. A nagy erejű kis bab nemcsak másfél évszázada honos itt, hanem mi vagyunk az EU éllovasai a (bio)termesztésben is, és a szóját nálunk is egyre szívesebben fogyasztják…
Elisabeth Ruckser írása
Május 1-je idén először nemcsak a politikának szólt. A történelmi ünnep mostantól a szójabab napja is. Éppen ezen a napon, 144 évvel ezelőtt történt ugyanis, hogy Friedrich Haberlandt, a császári és királyi Talajművelési Főiskola rektora a bécsi világkiállítás megnyitója alkalmából egy maroknyi szójababot kapott egy japán küldöttségtől. A nagyra becsült agrártudós és növénytermesztési szakértő lelkesedett az ajándékért, munkához látott, és az elkövetkező években intenzíven próbált hozzájárulni ennek a – szerinte – rendkívül értékes terménynek az ausztriai elterjesztéséhez. Haberlandt ezzel valószínűleg az elsők között volt az európaiak közül, aki felismerte a növényben rejlő nagy lehetőségeket. Ezzel lerakta egy olyan sikertörténet alapjait, amely a mai napig tart. Hosszú ideig a növény egyébként „Haberlandt-babként” is ismert volt.
„A szója hazánkban közel 68 000 hektárral a búza, a kukorica és az árpa után már a negyedik helyen áll a hivatalos területstatisztikában, ezzel megelőzve az olyan hagyományos szántóföldi növényeket, mint a rozs” – magyarázza Karl Fischer, a Soja aus Österreich egyesület elnöke. Az egyesület csaknem tíz éve azon dolgozik, hogy a szóját egyre inkább beemelje az osztrák társadalom köztudatába. Különösen idén indultak új ötletekkel, és általánosságban is az a benyomása támadhat az embernek, hogy valami nagyon mozgolódik a hazai „szója-szcénában”. Egyre több mezőgazdasági üzem termeli a kiváló minőségű babot – ami egyébként csaknem egyharmad arányban bio-tanúsítvánnyal rendelkezik, és ez a tendencia növekvőben van –, ezzel az ötödik helyre juttatva minket az EU szójatermelői között. És egyre több fogyasztó is szereti a szójából készült termékeket. Nem utolsósorban az étrendünkben javasolt állati fehérje arányának csökkentése szempontjából is.
Friss, mint a zsenge tofu, a „Szója-nagykövetek” kezdeményezés, amelyet az egyesület idén hívott életre. Mára számos olyan főszereplő
tartozik közéjük, a biogazdáktól és vetőmag-szakértőktől kezdve a kulináris szakértőkön át az egyetemi tanárokig. Állásfoglalásaikkal szeretnének hozzájárulni ahhoz, hogy a szója megkapja az őt megillető helyet. Ami gyakran azt jelenti, hogy a növényt egyáltalán megfelelő megvilágításba kell helyezni. „A szóját értékes osztrák kultúrnövényként kellene érzékelni.” Mert hiába terem jól a bab a földjeinken – még mindig nem eléggé ismert.
„A szóját valóban gyakran hozzák összefüggésbe a szójaellenes cikkekkel, az esőerdők irtásával, a géntechnológiával és más kevéssé örömteli fejleményekkel” – vallja Angela Mörixbauer táplálkozástudományi szakember. (És ha már az előítéleteknél tartunk: az EU-n belül nincs engedély a génmódosított szójára, minden hazai szójabab és az abból készült termék ezért garantáltan génmentes. Az osztrák szójatermelés túlnyomó része pedig nem állati takarmányba kerül, hanem kiváló minőségű élelmiszerek, például tofu, szójaital vagy joghurtalternatívák előállításához használják fel.)
Angela Mörixbauer különösen a hüvelyesek táplálkozásélettani oldalával foglalkozott. Éppen ebben a szója igazi mindentudó. A szójabab olyan széles tápanyagspektrummal rendelkezik, mint alig valamely más növény: magas fehérjetartalom, nagy arányban tartalmaz egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírsavakat, valamint magas a rosttartalma. Ezen túlmenően nemcsak valamilyen fehérjével rendelkezik, hanem a növényi fehérjék közül az emberi szervezet számára legmagasabb fehérjeminőséggel. Ami pedig a megelőzést illeti: számos tanulmány igazolja már a szója megelőző, védő hatását például az emlő- és prosztatarák ellen.
És mi készíthető belőle, az értékes összetevőkön kívül? Vagy másképpen feltéve a kérdést: milyen az íze? A válaszok erre valószínűleg ugyanolyan változatosak, mint ahogy a kreativitásnak is alig vannak határai. Az ázsiai konyhában már évezredek óta nélkülözhetetlen alapélelmiszer a tofu, amelyet a legkülönbözőbb ételekben, a levestől a desszertig használnak fel. Hasonló a helyzet a szójaszószokkal és -italokkal is. De nálunk is egyre több szakács kezdi el behatóan tanulmányozni a tofut és társait, nem utolsósorban azért, mert a hazai üzemek kiváló minőségben szállítják a terméket. (Lásd ehhez a „Tofu? Merd meg!” című történetet a 12. oldalon, a slow kocht főzőműhelyünkről.)
A sokféleség már az előállításnál kezdődik: a tofu esetében a szilárdságtól függően megkülönböztetjük a nagyon puha selyemtofut, a valamivel szilárdabb gyapottofut és a szeletelhető kemény tofut. És a konyhai felhasználástól függően az egyik vagy a másik termék jobban megfelel. A szilárdabb tofu például ideális burgerpogácsák vagy golyók készítéséhez.
A puha gyapottofu viszont nagyon jól átveszi az ízeket, például ha fűszeres mártásban pároljuk. Általánosságban pedig, mint minden élvezetes kísérletezésnél, az érvényes: „Próbáld ki és nézd meg, mi az, ami örömöt okoz” – mondja Elisabeth Fischer szakácskönyvíró, aki évtizedek óta foglalkozik vegetáriánus és vegán konyhával, és szintén elnökségi tagja a Soja aus Österreich egyesületnek.
A minőség természetesen, mint minden jó konyha alapanyaga esetében, döntő fontosságú. És miről ismerem fel? „Mint mindig, az alaptermék fontos” – mondja Elisabeth Fischer –, „és ha a tofu jó hazai bio-szójababból készült, akkor tulajdonképpen sok minden nem mehet rosszul!”