A-La-Carte

A király visszatérése (2021/4)

A kékúszójú tonhal a világ egyik legnemesebb étkezési hala. Még néhány éve is veszélyeztetettnek számított az állománya a Földközi-tengerben. Most újra halásszák, és a helyi sztárséfek dolgozzák fel. Csak megfontoltan és kellő mértékletességgel szabad fogyasztani.


Szicíliai szülővárosukban, Cataniában a Testa család a város egyik legmegbecsültebb családja közé tartozik. A testák már legalább 200 éve űzik mesterségüket, sőt még egy utca is el van nevezve róluk. „Generációk óta hajózunk, hogy kékúszójú tonhalat fogjunk” – mondja Pippo Testa, Comandante és a jelenlegi családfő. „Családunkban minden férfi utód halász volt – és az is maradt a mai napig.” Pedig néhány éve nem sokon múlt, hogy véget érjen a hosszú családi hagyomány. Akkoriban, a 2000-es évek vége felé a kékúszójú tonhalat a kihalás fenyegette a Földközi-tengerben. Halászati tilalmakat vezettek be, a kutterek a kikötőkben maradtak. A testáké is. „A problémák persze már korábban kezdődtek” – emlékszik vissza Pippo Testa. „Akkoriban még nem voltak kvóták, mindenki annyit halászott, amennyit akart. Először az árak zuhantak a mélybe, aztán elmaradt a tonhal.”

Ma azonban – bizonygatja a kapitány sűrű napszemüvege mögül – a helyzet teljesen más. A többéves halászati tilalomnak köszönhetően az állományok regenerálódtak, újra szabad halászni. Bár csak rendkívül szigorú feltételek mellett. „A tonhalászat valószínűleg a legszigorúbban szabályozott és ellenőrzött halászati ágazat” – mondja a Comandante, miközben fiai, unokaöccsei és a legénység többi tagja szorgalmasan pakolja fel az élelmiszert és az italt a családi halászhajóra, az Atlantéra.

A megbecsült Testa család 200 éve halászik tonhalra Szicília partjainál. A jelenlegi családfő Pippo Testa (szélen jobbra).

Május vége van. Mint minden évben, egy-két hete már vonulnak az Atlanti-óceán felől érkező tonhalrajok Gibraltáron keresztül Szicília felé, hogy az ívásra a melegebb Földközi-tengerbe érjenek. Emberemlékezet óta sóvárogva várják és fogják őket Szicíliában, de Spanyolországban, Dél-Franciaországban és Szardínián is. „Őseink az évente megjelenő rajokban az ég ajándékát látták, amely számos családnak biztosított élelmet hónapokon át” – meséli Testa halász. A befogásukhoz a part menti lakók komplex csapda- és hálórendszereket fejlesztettek ki, amelyeket Olaszországban „mattanze”-nak, Spanyolországban „almadrabas”-nak, Franciaországban pedig „madragues”-nek neveznek.

Időközben a hagyományos rekeszes halászat nagyjából kiment a divatból. Ma már hajókkal és hálókkal halásszák a tonhalat, Olaszországban csak május közepétől június közepéig. Mindössze 21 olasz kutter kapott erre engedélyt, és mindegyikük kapott egy kvótát, amelyet nem léphet túl. „Ezenkívül minden egyes hajón utazik az ICCAT (Nemzetközi Bizottság az Atlanti-óceáni Tonhal Megőrzéséért) egyik ellenőre, aki figyelemmel kíséri az eseményeket” – mondja Pippo unokaöccse, Dino Testa. Hogy az Atlante meddig marad a tengeren, azt ekkor még senki sem tudja. „Amikor a kvóta megtelik, visszatérünk a partra” – mondja Dino, aki a családi vállalkozásban a technikai újításokért felel. Ebben a minőségében modernizálta a halászhajót, és tavaly elindított egy tonhal-nemesítési projektet is.

Ebben vesz részt Ciccio Sultano is, Szicília feltehetőleg legelismertebb sztárséfje. A ragusai kétcsillagos Duomo étterem (és a bécsi Ritz-Carltonban található Pastarama) üzemeltetője többek között arról ismert, hogy a napfényes, termékeny, Jón- és Tirrén-tenger által ölelt sziget legjobb alapanyagaival dolgozik. Ezek közé tartozik természetesen a kékúszójú tonhal is. „Szicíliában a neolitikum óta eszünk tonhalat, ezt a Levanzo-i barlangban található festmények is bizonyítják” – mondja a séf. „A halászati tilalom évei tehát abszolút kivételnek számítottak szigetünk történetében.”

Most a séf ismét feldolgozza az értékes halat. Éttermében például régi szicíliai recepteket ás elő és értelmez újra, mint a tonno abbuttunatu esetében. Ez a hal egy olyan szelete, amelyet sajttal és fűszerekkel tűzdel meg. Ahelyett, hogy a hagyományos módon párolná, csak rövid ideig süti meg. Az új exkluzív konzervkollekciójához is ősi helyi recepteket használ Sultano. Mint például a Buzzonaglia di tonno esetében, amely alatt a tonhalhús kevésbé dicsért, fekete-vörös színű részeit értik, amelyet a séf paradicsommal, édesköménnyel, olívabogyóval és kapribogyóval készít tésztaszósszá, és üvegekbe tölt. Az olyan nemesebb részeket, mint a hasalja, természetesen szintén konzerválják, kiváló minőségű szicíliai extra szűz olívaolajjal öntik fel, és csinos türkizkék csomagolásban, igencsak magas áron értékesítik.

Jóval nyugatabbra a Földközi-tenger mentén, az andalúziai Cádiz városában Ángel León ismét dolgozik a kékúszójú tonhallal, amelyet itt Atun rojo-nak neveznek. És pontosan úgy, mint a szicíliai Sultano, León is – akit El jefe del mar-ként, azaz a tenger séfjeként vagy „főnökeként” ismernek – együttműködik egy halászati vállalattal, amely egyrészt friss hallal látja el, másrészt konzervet készít. És végül León is a tonhalászat helyi hagyományaira hivatkozik. Az elkészítésnél azonban új utakon jár. „Hónapokig tartott, mire végre sikerült elkészíteni a Jamón del mar-t” – mondja a Cádiz melletti háromcsillagos Aponiente étterem üzemeltetője, miközben vékony szeleteket vág egy szárított tonhalhasaljából, amely egy sonkatartóban áll.

Jarrete, azaz csülök, egy farokrész, amely függőlegesen érkezik az asztalra.

A Jamón del mar, azaz a tenger sonkája, természetesen látványos csemege. A zsírosan márványozott szeletek elolvadnak a nyelven, az íze egyszerre komplex és hosszan tartó – és a legjobb bizonyítéka annak, hogy a jó halnak nem feltétlenül kell frissnek lennie. Szintén látványos a tonhal-„csülök”, amelyet az Aponiente-ben szolgálnak fel. A farok egy részéből áll, amely függőlegesen érkezik az asztalhoz egy szervírozókocsin, és szakértelemmel szeletelik. Annak ellenére, hogy a szóhasználat (sonka, csülök) a sertésre utal, Leónnál, csakúgy mint Sultanónál, távol állnak a „tenger sertésétől”, ahogy a tonhalat egykor a Földközi-tengeren nevezték.

Mert bár szívesen elhinnénk a halászoknak és a sztárséfeknek, hogy a faj ma már nem veszélyeztetett, csak fenntartható módon halásszák, és élelmiszerként amúgy is nagy hagyománya van ezeken a vidékeken, azért maradnak aggályok. Mivel a kékúszójú tonhal igazi természeti csoda, és az egyik leglenyűgözőbb állat, amely a világ óceánjaiban előfordul. Az evolúció által tökéletesre formált ragadozó, amely több mint négy méter hosszú és 600 kiló is lehet. Áramvonalas formájának köszönhetően akár 70 km/h sebességet is elér. Ezenkívül azon kevés halak közé tartozik, amelyek képesek a hőszabályozásra, ami lehetővé teszi számára, hogy hűvösebb vizekben is vadászhasson.

Ezenkívül a ragadozó hal (mint minden tonhalfaj) az élelmiszer-piramis csúcsán áll, tehát nagy mennyiségű kisebb halat eszik, például szardíniát és makrélát, amelyet az emberek ugyanúgy meg tudnának enni. A táplálékláncban elfoglalt csúcshelye gondoskodik arról is, hogy a húsa nagyobb mennyiségben tartalmazzon higanyt, mint a kisebb halaké. Mindezek jó okok arra, hogy a specialitást, ha egyáltalán fogyasztjuk, ne túl gyakran és csak a kellő tisztelettel együk. Amivel a tonhal az olyan exkluzív éttermekben, mint Leóné vagy Sultanóé, valószínűleg a legjobb helyen van. Ugyanúgy, mint az exkluzív konzervkollekcióikban, amelyek annyira drágák, hogy úgysem engedheti meg magának az ember túl gyakran.

Szigorú feltételek a tonhalhalászatban
A létező nyolc tonhalfaj közül a kékúszójú tonhal, más néven vörös tonhal az, amely a legnagyobbra nőhet, és amelynek sötétvörös húsa a legkeresettebb az összes közül. Főleg Japánban rajonganak érte annyira, hogy abszurd árakat is hajlandóak fizetni érte. Néhány éve még a faj a kihalás szélén állt a Földközi-tengerben. Egy többéves halászati tilalom után az állományok mára ismét regenerálódtak – legalábbis az ICCAT (Nemzetközi Bizottság az Atlanti-óceáni Tonhal Megőrzéséért) tagjai szerint, akik elkötelezték magukat a lehető legfenntarthatóbb halászat mellett. Időközben a Földközi-tengerben fogott kékúszójú tonhalaknak csak egy kis része kerül az európai piacra. A fogás nagy részét ketrecekben tartják, legfeljebb három hónapig hizlalják, majd Japánba exportálják. A ketreces tartás vitatott, a kritikusok szerint ez az állományok újabb fenyegetettségét jelenti, mert fogságban a tonhalak nem szaporodnak. Így a ketrecekben lévő példányok elvesznek a faj szaporodása és fenntartása szempontjából. A közkedvelt konzervekbe egyébként ma már csak nagyon ritkán kerül vörös tonhal. Ezek általában sárgaúszójú tonhal húsát tartalmazzák, amelyet gyakran az Indiai-óceánban fognak, vagy bonito húsát, más néven csíkoshasú tonhalét.

Duomo
Ciccio Sultano
www.cicciosultano.it

Aponiente
Ángel León
www.aponiente.com

Testa konzervek
Szicília
www.testaconserve.it

Petaca Chico
Almadraba-konzervek,
Andalúzia
www.petacachico.es

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!