Az evés íratlan szabályai
Szöveg: Martin Hablesreiter & Sonja Stummerer Fotók: Getty Images
Életünk során közel 79 000 étkezésben van részünk, és összesen legalább hat évet töltünk csak evéssel! A baráti társaságban való jóllakás és egy szórakoztató beszélgetés folytatása örömet okoz és minden érzékszervünket megérinti. Az étkezés tehát nem más, mint tiszta élvezet?
Ülj egyenesen! Vedd le a könyököd az asztalról! Ne csámcsogj!
Amint asztalhoz ülünk, számtalan szabálynak és rituálénak engedelmeskedünk – tudatosan vagy öntudatlanul. Több-kevesebb ügyességgel forgatjuk a kést és a villát, miközben civilizált lényeknek tartjuk magunkat, akik nem úgy zabálnak, mint az állatok. Egyetlen más életteret sem határoznak meg annyira az ideálok, szabályok és konvenciók, mint az evést. Az asztalnál nem szabad szürcsölni, nem szabad tespedni és nem szabad olvasni. Nem szabad sem a kést, sem a tányért lenyalogatni, és pláne nem szabad az ujjunkat a mártásba mártani. Rosszallással tekintenek arra, ha valaki közvetlenül a lábasból vagy a tálból eszik, vagy éppen az asztalszomszédja tányérjából csemegézik. Számtalan viselkedési előírás formálja az evés érzéki élvezetét kulturális rítussá, és segít elhatárolódni más társadalmi rétegektől és idegen kultúráktól.
Gyermekkorunktól kezdve küszködünk a nehézkes fém evőeszközök használatával, és fáradságosan gyakoroljuk, hogy ne beszéljünk rágás közben, és ne fészkelődjünk a széken. De akár akarjuk, akár nem, amint egyszer elsajátítottuk ezeket a kulináris normákat, életünk végéig betartjuk azokat, és ezzel egy bizonyos csoport tagjaiként azonosítjuk magunkat. Épphogy kinőttünk a gyermekkori maszatolásból, máris felháborodunk az amerikaiakon, akik az első falattól az utolsóig előre felszeletelik a steakjüket, majd a villát a jobb kezükbe veszik, a balt pedig a combjukon pihentetik. Ám ugyanúgy, ahogy mi lenézzük más kultúrák képviselőit, például mert kézzel esznek, mások is irritáltan reagálnak a mi szokásainkra. Ibrahim Hakim-Ali, bécsi étteremtulajdonos például nem érti, miért ülnek az európaiak evés közben kemény székeken, ugyanolyan kemény asztaloknál. „Szudánban a jó modor követelménye, hogy minél kötetlenebbül elnyúlva üljünk a párnákon. Mi nem ülünk olyan mereven, mint ti, osztrákok.” Ott a pihenést az étkezés élvezetének feltétlen előfeltételeként tekintik, ami akkor a legnagyobb, ha minden oldalról kiszolgálnak minket: „Etiópiában még az is szokás, hogy a fontos vendégeket a háziasszony kézzel eteti” – meséli.
A gyökerek
Az asztali etikett nem logika kérdése, hanem történelmileg kialakult, hagyományok és világnézetek által formált dolog. Már Krisztus előtt évszázadokkal léteztek Arábiában és Kínában illemtankönyvek, amelyeknek az volt a célja, hogy elkerüljék a kínos helyzeteket az asztalnál. Az európai asztali etikett előfutárai a középkori asztali illemszabályok, amelyeket szórólapokon vagy nevelési könyvekben tettek közzé. A 13. századi Tannhäuser asztali etikettje például lebeszél arról, hogy disznó módjára hajoljunk a tál fölé, vagy olyan mohón együnk, hogy közben beleharapjunk az ujjunkba. Továbbá nem szabad az abroszba vagy a kezünkbe fújni az orrunkat, mosdatlanul asztalhoz ülni, és kerülni kell a telt, zsíros szájjal való ivást. Olyan tanácsok ezek, amelyek még nagyobb jelentőséget kapnak, ha figyelembe vesszük, hogy a középkorban kézzel ettek egy közös tálból és közös kupából ittak.
Csak a reneszánsz kortól vált szokássá, hogy minden evő számára külön tányért vagy deszkát készítsenek elő. Az egyéni teríték nemcsak a higiéniát javította, hanem az asztalszomszéttól való fizikai elhatárolódáshoz is vezetett. Ugyanis a saját tányér révén minden étkező az asztal egy bizonyos szakaszát kapta meg, amelynek átlépését a mai napig rendkívül udvariatlannak tartják! A szabály az, hogy ne érintsük meg a többi étkezőt, hanem a könyökünket lehetőleg szorosan a törzsünkhöz zárjuk, és senkit se zavarjunk a saját fizikalitásunkkal – legyen szó optikai vagy szaglási értelemben vett zavarról. Átnyúlni az asztalon a karunkkal, hogy elérjünk valamilyen tálat vagy italt, vagy beszélgetés közben heves kézmozdulatokkal hadonászni a szomszédunk orra előtt, a mai napig abszolút tabunak számít.
Viselkedem – tehát elhatárolódom!
Az asztali magatartási kódexből következtetni lehet egy csoport kultúrájára és gondolkodásmódjára. És: minél fejlettebb egy civilizáció, az étkezési rituálék annál kevésbé szólnak valójában a jóllakásról. Előkelő körökben például a mai napig rosszallják, ha evés előtt „Jó étvágyat!” kívánnak egymásnak – ahogy Gloria von Thurn und Taxis hercegné írja 2000-ből származó illemtanában –, mert az ember nem azért eszik, hogy jóllakjon. Az elittársadalmak mindig is megpróbáltak az evésre vonatkozó viselkedési szabályok segítségével elhatárolódni az „alacsonyabb rétegektől”.
Azonban nem minden kulináris előírást és szabályt kell bizonyos gondolkodásmódok lenyomataként értelmezni. Sok szokás és hagyomány egyszerűen a véletlennek vagy a szükségnek köszönhető, amelyet gátlástalanul erénnyé kovácsoltak. Így keletkezett a spanyol udvari ceremoniál néhány előírása a személyzethiány miatt: mivel sok nemesi háztartás nem rendelkezett elegendő pincérrel a nagy, privát ünnepségeken, ezért erdészeket, istállómestereket vagy kertészeket is bevontak a kiszolgálásba. Hogy leplezzék a csalást, a durva, dolgozott kezeiket fehér kesztyű alá rejtették. Egy olyan szokás, amely a mai napig fennmaradt. Ráadásul egy istállófiútól természetesen nem lehetett elvárni, hogy öt tányért vigyen egyszerre. Ezért a spanyol ceremoniál szerint a pincér mindig csak egy friss tányért visz az asztalhoz, és egy piszkosat szed el.
Ezzel a házigazdák egyúttal a hatalmukat is bizonyították, hiszen amint letették az evőeszközüket, senki más nem ehetett tovább. Az asztalfőknél ülő vendégek ezért gyakran éhesen álltak fel az asztaltól, mert mire felszolgálták a tányérjukat, a fejedelem vagy a király már le is zárta az étkezést. Ezt a kedves szokást egyes bécsi vezérigazgatók állítólag még a 20. század végéig is gyakorolták, hogy az ünnepi vacsorákon a szakszervezeti bizottságokat a társadalmi helyükre utalják. A személyzet mindenesetre örülhetett, mert a konyhában rávethette magát a maradékra.
Az evés tehát nemcsak az élvezet kérdése, hanem a társadalmi szerveződés és rend eszköze is. Az asztali illemszabályok nem utolsósorban arra szolgálnak, hogy elhatárolják egymástól a társadalmi csoportokat, és megjelöljék az osztályspecifikus pozíciókat. A tisztességes magatartás és a jó modor a társadalom alappillérei, amelyek alapjait mindenki kapargatja, aki nem veti alá magát azoknak. (Többek között ezért utasítják el olyan hevesen a polgári körök a gyorséttermi ételeket.) És még ha a 18. század közepe óta minden társadalmi réteg többé-kevésbé egyformán eszik is késsel és villával porcelántányérból, az evés finom különbségei az elitek hatalmának fenntartását szolgálják. És mellékesen a jó modor bebetonozza a férfi, nő és gyerekek közötti klasszikus szereposztást.
Már zsenge gyermekkorunkban kénytelenek vagyunk például az asztalnál maradni, hiába laktunk már jól, és elfogadni az apát ceremóniamesterként: neki szolgálják fel először a nagyobbat és a jobbat, ő uralja az asztali beszélgetést, és ő határozza meg, hogyan kell a család többi tagjának viselkednie. Még az emancipáció kezdeteinek idején sem kérdőjelezi meg senki a több fogásból álló menüket, mert kevesen tudják, hogy ezek többek között azért jöttek létre, hogy a háziasszonyt a konyhába száműzzék és kizárják az asztali beszélgetésből. Jean-Claude Kaufmann francia szociológus szerint ma éppen ezért nyúl olyan sok nő félkész ételekhez, hogy pontosan elkerülje ezt a szereposztást.
Az erkölcs kérdése
Nemcsak az, hogy mit eszünk, hanem mindenekelőtt az, hogy hogyan tesszük azt, rengeteget elárul a személyiségünkről. A viselkedés minden aspektusa megmutatja, kik vagyunk – vagy kik akarunk lenni. Az evés tehát nemcsak ízlés kérdése, hanem mindenekelőtt erkölcsé is. Az egészség, a tisztaság és az önuralom hátterében az asztali illemszabályok továbbra is arra törekszenek, hogy megzabolázzák az érzékeket, és megakadályozzák a gátlástalan habzsolást. Még ma is el kell nyomni az olyan ösztönös vágyakat, mint az éhség és a mohóság, és a testi szükségleteket a lehető legnagyobb mértékben ellenőrzés alatt kell tartani. Maga az élvezet csak szűk, szigorúan meghatározott kereteken belül kívánatos, és inkább a legkülönbözőbb ízárnyalatok szellemi megbecsülésében kellene megnyilvánulnia, és semmiképpen sem egy nyíltan bevallott testi gyönyörszerzésben.
Hogy biztosak legyünk benne, hogy egyik végletből a másikba sem esünk, a „jó modor” iskolája például olyan tudatosan kényelmetlen, természetellenes testtartást kényszerít ránk, vagy az ösztönök késleltetését követeli meg tőlünk, amikor az illatos étel már előttünk van, de a bekanalazással várnunk kell, amíg mindenkinek van valami a tányérján. Ennek ellenére a nevelés és a tapasztalat révén megtanultuk, hogy az asztali illemszabályok által ránk kényszerített korlátozásokat életünk során elfogadjuk, sőt, megszeressük és élvezzük is.
A szülők azonban tudnának mesélni arról, milyen fáradságos és nehéz folyamat ez néha!