Szöveg: Anna Burghardt · Illusztráció: Andrea Krizmanich
Cseréld a fehér szakácskabátot fekete garbóra. Ritkán beszéltek a szakácsok ilyen átgondoltan egy módszerről, ilyen filozófiai felépítményt létrehozva. Az emberi befolyás korlátairól van szó, olyan összetevőkről, amelyeknek joguk van ellenállni a gyámkodásnak, az ember, a növények és a mikroorganizmusok együttéléséről, az élet és a bomlás közötti alkotói tartományról. Szinte azt hihetnénk, ez a konyha új vallása: a fermentáció.
Az olyan észak-európai úttörők által inspirálva, mint Magnus Nilsson, Jonnie Boer vagy René Redzepi, úgy tűnik, a fermentálás nálunk is az új kedvenc hobbivá válik. Erjesztőkádakat szereznek be, elolvassák Sandor Katz jelenlegi bibliáját, a „The Art of Fermentation”-t, kísérleteznek lila répával, zöld ringlóval, ananásszal és édesköménnyel. Úgynevezett referencia-mintákat csomagolnak, aprólékosan dátumozzák őket, bizonyos időközönként kóstolják, jegyzeteket készítenek. Bár az eredmények a hazai étlapokon még ritkák, túl sok minden van még kísérleti stádiumban. De, ahogy például Heinz Reitbauer véli, aki maga is körülbelül négy éve szentelte magát a fermentálásnak: „Ez a jövő. Az ízlés ebbe az irányba változik.” A savanyú káposzta messze nem minden. A Steirereck séfje szerint a fermentált élelmiszerek még mindig megosztóak. „De a fermentálás egyre inkább elterjed majd.” Pusztán a terméken belüli variációs lehetőségek hihetetlen száma miatt. Egy répát például lehet nyersen felhasználni, a legkülönfélébb módokon megfőzni – vagy fermentálni. Tehát tejsavas erjesztéssel, ahogy Reitbauer legalábbis nyelvi szinten definiálná a saját eljárását. Az így átalakított répa ráadásul egy új ízdimenzióval rendelkező levet is ad. Ha pedig a fermentálás eredményeit megfőzzük, újabb aromákat kapunk.
Hogy pontosan mi számít fermentációnak, a köznyelvben nem egyértelmű. Néha az alkoholos erjesztést, az érlelést vagy az oxidációt is hozzáveszik, amelyek azonban nem felelnek meg a fermentáció eredeti definíciójának: egy anaerob mikrobiális folyamatnak. „A fermentáció az élet levegő nélkül” – mondta Louis Pasteur. A levegőn érlelt sajt e meghatározás szerint tehát nem tartozik a fermentált termékek közé, akárcsak a fekete tea. Amit azonban minden fermentált dolog közösen birtokol: a bomlás folyamata mikroorganizmusok hatására – legyenek azok sajátok vagy hozzáadottak. És, ha Michael Pollan élelmiszerfilozófusra vagy a fermentáció nagymesterére, Sandor Katzra hallgatunk: a fermentációnak bombasztikus hatása van az emberi életre. „Ha létezne olyan kultúra, amely nem fermentál valamilyen módon ételt vagy italt, azt az antropológusok még nem fedezték fel” – írja például Pollan a „Cooked: A Natural History of Transformation” című könyvében. Katz pedig úgy véli, nem véletlenül szerepel a starterkultúra szóban a „kultúra”. A szőlőből tudatmódosító bor lesz, amelyre egész vallások építik rituáléikat, vagy éppen amellyel szemben tudatosan elzárkóznak. Mikroorganizmusok segítségével a tiszta mezőgazdasági termékek élelmiszerekké válnak, némelyikük a legdrágább csemege: a búzaszemekből puha briós, a szőlőből bordói bor, a rizsből szaké. És a mikroorganizmusok azok, amelyek tartósítják a nyersanyagokat, és más tápértéket adnak nekik: a tej gyorsan megromlik, a parmezán viszont eltartható és az intoleranciával küzdők számára jobban tolerálható. A káposztalevelek elrothadnak, míg a savanyú káposzta, amely Európában valószínűleg a legszélesebb körben elterjedt fermentált termék, tárolható és igazi vitaminbomba. Sandor Katz számára a fermentációval kapcsolatos tradicionális tudás legújabb újrafelfedezése egyben lázadást is jelent az élelmiszeripar ellen az üres, halott termékeivel. Egy nyilatkozat a baktériumoktól való elharapózott félelem ellen. Ez egyenesen abszurd, ha arra gondolunk, hogy éppen a gonosznak kikiáltott baktériumok által tették el évszázadokon át tartósíthatóvá az élelmiszereket – példaként a savanyú káposztát, a sós uborkát, a szalámit. A fermentálás, véli Katz, ráadásul energiát is megtakarít, és nemcsak azért, mert nem igényel hőbevitelt. Hanem azért is, mert a tejsavas zöldségekkel, fermentált halakkal vagy keménysajtokkal teli üvegek szükség esetén hűtőszekrény nélküli ellátást tesznek lehetővé.
A válságforgatókönyvek azonban nem okai annak, hogy a sztárszakácsok manapság olyan buzgón foglalkoznak a fermentálással. Sokkal inkább azért, mert ezzel alaposan kibővíthetik az ízspektrumot, vagy még tovább feszegethetik a regionalitás ötletét. A fermentáció ugyanis – éppen a radikálisan regionális konyhai koncepcióknál – egyfajta kreatív implóziót tesz lehetővé: miközben a termékkört egyre szűkebbre vonhatják, a kiegészítő feldolgozási módszerrel egyidejűleg bővítik lehetőségeiket is. „Egy terméket nagyon messzire el lehet vinni” – mondja Reitbauer. A konyhateoretikusok ezt az elvet szívesen nevezik deklinációnak: egy répát deklinálnak, vagyis a legkülönfélébb formákba alakítanak át. Heinz Reitbauernél ez már régóta standard: „Egy termék különböző aromákban, ez a mi irányvonalunk. Így könnyebb harmóniát találni, mint nagyon sok különböző termékkel, mert mindig kiegészítik egymást.” A Steirereck gyakorlatában ez így néz ki: egy friss uborkát, ropogósan és zölden, fermentált uborka levébe tesznek. „Az uborkának a fermentálásnál színileg problémája van, senki sem szereti szívesen megenni a barna uborkát. De a levét fel lehet használni.” A hollandiai Zwolle-ból származó Jonnie Boer számára is, aki már régóta fermentál, a lé mint sok étel alapja nagy jelentőséggel bír. Boer, sok más szakácstól eltérően, a zöldségeket nemcsak sós lébe helyezi, hogy így légmentesen elzárva enzimatikus változást provokáljon és a sóval elpusztítsa a nemkívánatos baktériumokat. Hanem retekféléket, karfiolt és más zöldségeket sós káposztalébe tesz, amelyhez friss osztrigát ad, hogy felgyorsítsa a bomlási folyamatot.
A legtöbb hazai konyhában viszont az egyszerű sós-vizes módszerrel járnak el, amelyet Sandor Katz is részletesen leír fermentációs útmutatójában. És jelenleg szinte kizárólag zöldségeket fermentálnak (a Saziani Stub’n-beli Harald Irka a feröeri-szigeteki ihletésű húsos kísérleteivel kivételt képez). Kristijan Bacvanin például, a bécsi Lugeck-beli Labstelle konyhafőnöke, a zöldségkonzervjeit a "Brettljause" (fatál) mellé tálalja. A fermentálás jól illik a koncepciójába – vissza a gyökerekhez, ahogy a Labstelle-ben mondják, de azért modern módon. Bacvanin ebben a tartósítási módban családi vonatkozást is talál: a horvát-magyar-szerb hármashatárnál felnőve az első tapasztalatait már a nagyszüleivel szerezte, akik káposztát és répát tettek el. „Fahordókban, amelyeket kendővel kötöttek le és sötét helyen tároltak.” Számára a zöldségek tejsavas erjesztésénél az egészségügyi szempont is fontos: „A fermentálás a tartósítás egy hideg módszere, tehát a fontos hatóanyagok nem pusztulnak el a főzés során. A tejsav, amely a zöldségekben légmentes elzárással keletkezik, többek között a bélrendszer számára is jó. Hosszú távon pedig csillapítja az édesség iránti vágyat. Ami persze most nem azt jelenti: ha Malakoff-szeletre vágysz, egyél savanyú káposztát. De hosszú távon igen.” Nem sokkal azután, hogy a Labstelle 2013 őszén megnyitott, a szakácsok valóságos versenyeket rendeztek a fermentálásban, meséli Kristijan Bacvanin, „és minden szakács azt kiabálta, vegyünk egy agyagedényt! Vegyünk egy agyagedényt!” Ő azonban úgy gondolja, hogy a szokásos konyhai eszközökkel is boldogulni lehet. Bacvanin a legkülönfélébb zöldségeket, mint a fehérrépát, Purple Haze répát, tököt, salottahagymát vagy zellert vágja apróra, fűszereket ad hozzá és Maldon tengeri sót kever bele. Aztán mindent egy Gastronorm-edénybe rétegez, 6%-os sós lével felönti és egy másik, vízzel teli edénnyel lenyomatja. „A zöldségnek mindig víz alatt kell lennie.” Tehát anaerob, oxigénellátás nélkül – alapvető a fermentáció sikeréhez, ahogy Sandor Katz is fáradhatatlanul hangsúlyozza könyveiben. Bacvanin a keveréket csak egy hétig hagyja állni 18 és 22 fok között. „Minél hosszabb ideig, annál intenzívebb.” Zöldsége gyengéden bizsergően savanyú káposzta ízű – ettől az asszociációtól általában nem lehet olyan könnyen megszabadulni. Kísérletezett már a bécsi Feigenhof fügéivel is, azokat a sós lében való fermentálás után olajba tette. „De ez balul sült el. Azt hittem, a héja kemény lesz és a belseje jól fejlődik, de szó sem volt róla. A séf bejött és csak annyit mondott, figyelj, a fügés üveged felrobbant.”
A kudarcok a próbálkozások részei, ezt a tapasztalatot Philipp Vogelnek is meg kellett élnie a bécsi Kempinski Edvardjában. A német pár hónapja kezdett el vörös káposztát, cékla- és más zöldségféléket erjeszteni. „A savanyú káposzta nem sikerült, azt meg fogjuk próbálni még egyszer.” Reitbauerhez hasonlóan Vogel is azokat az ételeket erőlteti, amelyeknél kevés alapanyagot használ különböző állapotokban. „A fermentálás, az az íz egy új dimenziója.” Számára a szép benne, hasonlóan a borhoz: „A mikroorganizmusok korlátokat szabnak a befolyásolásban. A termék még mindig képes ellenállni.” Ami a korlátokat illeti: ezek ebben az összefüggésben visszatérő témák. Hogy mi számít még fermentáltnak és mi már rothadtnak, az Sandor Katz szerint egyrészt kulturális kérdés: egyes kimcsi-fajták, hal-kivonattal fűszerezve, a nyugati emberek számára élvezhetetlenek, mert pokolian erős ízűek; a Roquefort viszont képes elűzni az ázsiaiakat. A határok azonban személyesek is. „A még jó és a már tönkrement közötti tartomány egy olyan spektrum, amelyben kreatívak lehetünk.” A Kempinski konyhafőnöke, Philipp Vogel, aki évekig dolgozott Kínában, ott látta, milyen dimenziókba mehet el a fermentálás, kóstolt olyan dolgokat, amelyek messze meghaladták a toleranciáját. „A büdös tofu (sticky tofu) annyira extrém módon romlott ízű volt, hogy azt a bécsi piacfelügyelet nem engedélyezné.” Philipp Vogel azt tervezi, hogy a fermentált zöldségeket fokozottan használja majd a desszertjeiben. „Főleg ott, ahol egy másik összetevő sok cukrot ad, ezzel lehet játszani.” Számára a fermentáció iránti trend, minden játékos kedve ellenére, rejt egy veszélyt: „Vigyáznunk kell, hogy ne túl sokat főzzünk magunknak, a kollégáknak és az újságíróknak. Meglátjuk, elterjed-e. Kicsit olyan ez, mint a szárazon érlelt marhahús (dry-aged beef): vékony határvonal a romlottság felé, de nálunk bevált.”
Ezt a határvonalat ismerte meg az észak-európai utazásai során Harald Irka, a Saziani Stub’n fiatal üstököse. „A Feröer-szigeteken imádják a szinte romlott birkahús ízét. Fermentálnak bárányzsírt, báránygyomrokat, de tőkehalat és bálnát is.” Leif Sörensen, aki talán a legjobb szakács a Feröer-szigeteken, ezen a területen specialista, és ő hozta meg Irka kedvét hozzá. „Az átlag európai számára ez azonban inkább szokatlantól az élvezhetetlenig terjedő kategória, de mi éppen az enyhítésén dolgozunk.” A hús fermentációja hihetetlenül széles spektrumot ölel fel, meséli Harald Irka. „Egy thai recept alapján tavaly először készítettünk egy fermentált kolbászt, Naem Moo a neve. Hagyományosan disznóból készítik. Mi azonban bárányt használtunk.” A húst ledarálják, sóval, fokhagymával és más fűszerekkel keverik, majd 30 °C-on öt napig fermentálják. „Az eredmény egy intenzív báránykolbász, amelyet eredetiben faszénen grilleznek.” A hús mellett Harald Irkánál már szinte mindent fermentáltak. Fokhagymát például, „japán mintára”, vagy vörös káposztát – starterkultúrával – egy „viharhoz” (Sturm). Néha azonban az eredmény nem igazolja a nagy ráfordítást, és néha a fiatalos türelmetlensége tesz keresztbe a számításainak. Nemcsak a kiváló alapanyag és a megfelelő hőmérséklet párosítása, hanem az idő is fontos tényező a fermentációnál, véli Irka. „Sajnos gyakran túl türelmetlen vagyok ahhoz, hogy megvárjam az optimális eredményt.”
Az, hogy a fermentálást mint tartósítási módszert főleg az északi, kietlen vidékeken, mint a Feröer-szigetek, gyakorolják, kézenfekvőnek tűnik, de ez tévhit. Nemcsak ott, ahol az év nagy részében semmi sem terem, fontos kihasználni a kedvező időablakot. Hanem olyan vidékeken is, ahol ugyan a klíma miatt egész évben sok minden nő, de a hőség miatt gyorsan el is rothad. „Délen a transzformációt gyorsan a helyes mederbe kell terelni” – írja Sandor Katz, ismét az élvezhető és a romlott közötti tartományra utalva. Szudánban például nyolcvan különböző fermentált terméket talált.
A fermentálás mint eredetileg vidéki konzerválási mód már régen elérte a városi központokat. Művészek és tervezők foglalkoznak a témával – keramikusok divatos savanyúságos edényeket készítenek, és olyan művészeti projektek léteznek, mint a „Phora” című bécsi előadás, ahol a gyűjtött dolgokból származó fermentátumokat párologtatják el, és a közönség számára a levegőn keresztül teszik elérhetővé. Miután a metropolitákban, mint Berlin vagy New York, virágzanak az önellátó földek és közösségi kertek, a zöldségfelesleget fel kell dolgozni – a fermentálás adja magát. Ez a vidékről a városba való átcsapás Katz szemében csak látszólag újabb fejlemény. „De valójában a mezőgazdasági változások mindig a városokból indultak ki. Új gabonafajtákkal régen városonként kereskedtek. A városok teremtették meg a keresletet – példaként a termelői piacok vagy a trendi régi zöldségfajták. És a mezőgazdasági kutatás is városokban zajlik.”
Egy régi vidéki módszer egy igencsak városi helyszínen – ez az elbűvölő kontraszt a döntő tényező Brian Patton vendéglátós számára, hogy a jövőben fokozottabban foglalkozzon a fermentációval. Talán egy kicsit Sandor Katz fermentációs guru ragadós lelkesedése is oka volt ennek, akit a bécsi Charlie P’s pub főnöke tavaly egy workshopon ismert meg. Patton az idei nyáron is tervez egy ideiglenes kirendeltséget a Duna-csatorna melletti Badeschiff mellett, Big Smoke néven – barbecue-ról van szó, ergo sok húsról. És ilyesmihez – tudta meg Patton a texasi kutatóútján – egyensúly kell, ha nem akarja letaglózni a vendégeket. Egyensúly ropogós, tejsavasan erjesztett zöldségek formájában. Christian Petz tanácsadóként működik közre, kifejezetten az ő inputját kérték a fine dining témájában. „A fermentálás” – véli Patton – „az utóbbi években inkább a nemzetközi csúcsgasztronómiában volt otthon, tehát valószínűleg valami olyasmi, ami egy kicsit idősebb, fizetőképesebb közönségnek való.” Ezt az „edgy” módszert szeretné most közelebb vinni egy fiatalabb, kulinárisan kevésbé jártas célcsoporthoz, 21-től 38 éves korig, és így demokratizálni. A Big Smoke-ban azonban nemcsak zöldségféléket fermentálnának – például másfajta coleslaw-hoz vagy édeskömény-kimcsihez –, hanem kolbászt is. Harald Irkához hasonlóan Brian Pattonnak is a thai Naem Moo lebeg a szeme előtt. A Charlie P’s konyhafőnöke, Petr Matusny pedig Dublinban tanult meg mindent a kimcsiről egy koreai lakótársától – vagy, jobban mondva, sokat, mert a kimcsi végtelen téma.
Végtelenül várni Heinz Reitbauer ugyan nem akar, de a türelem a fermentálásnál olyan összetevő, amelyet nem szabad alábecsülni. A kivárás és az állandó kóstolgatás az ő hitvallása. Egy olyan fermentált termékről, amellyel egy éve kezdett el foglalkozni (és amelyet még nem akar megnevezni), tizenkét referencia-mintát csomagolt be kis egységekben, feliratozta, majd beírta a naptárába, hogy kéthetente kóstolnia kell. Hatalmas munka egyetlen összetevőért. De egy fontos felismeréssel: „A fermentáció tulajdonképpen két-négy hét után lezárul, onnantól kezdve már csak tárolásról van szó. Az elmúlt pár hónapban a termék azonban szenzációsan fejlődött. Savat épített le, homogénebb lett, kerekebb, sokrétűbb. És még nyolc hónap után is szuper, a leve ugyanúgy, mint maga a termék. Tehát láttuk, hogy idő kell hozzá.” Ez valóban lenyűgöző, hogy az összetevők az ecetben vagy alkoholban való eltevéssel ellentétben tovább fejlődnek. Az idei évre azt tervezi, hogy ebből igazán nagy mennyiséget készít, „hogy abban az időben, amikor szűkös az idő, legyen egy olyan termékünk, ami igazán ütős”. Heinz Reitbauer ezzel egy fontos szempontot érint: akkor van szezon, amikor éppen nincs szezon. Az ember akkor fermentál egy zöldséget, amikor éppen nő (hogy éretten vagy éretlenül dolgozzák fel, például a paradicsomnál nagy különbséget jelent), hogy aztán ropogós termékként húzza elő a kalapból, amikor a vendégek egyáltalán nem számítanak rá. A fermentáció tehát nagy meglepetéspotenciált rejt magában, annál inkább, mivel a zöldség alapvetően korrekt feldolgozás esetén hónapok múlva is igazán harapható marad.
Heinz Reitbauer azonban nemcsak zöldséget fermentál. Umebosit, a japán sós szilvát, már „osztrákosította” is. „Kőkemény, zöld, éretlen ringlók. Ezeket hagyjuk egy jó hétig sós lében állni, vákuumozzuk laposra és a teraszon napra tesszük. Ott kell megpuhulniuk és fermentálódniuk.” Az umebosi Reitbauer egyik jövőbeli projektjének része: „Évekkel ezelőtt mondtuk, egyszer definiálni akarjuk az osztrák fűszerszószokat. Ez egy kicsit több ízspektrumot adna az osztrák konyhának.” A fermentált ringlók például, a magtól elválasztva és paszírozva, új osztrák fűszerszószként működnek, egzotikus aromával. És sejtetik, mi minden lehetséges, ha az otthoni alapanyagokat és az ázsiai fermentációs technikákat kombináljuk: az 1000 éves sulmtali tojástól a käferbohne babból készült stájer misóig…