A vita és a zavarodottság közötti határvonal pokolian vékony tud lenni.
Vannak dolgok, amelyek megosztják az emberiséget. A korianderzöld vagy azt váltja ki, hogy „Pfuj, de szuper!”, vagy azt, hogy „Pfuj, szappan!”, és hasonló a helyzet Tom Cruise színészi képességeivel is.
Az SUV kategóriájú járműveket (általában a tulajdonosaik) elegánsnak és biztonságosnak, vagy (általában mindenki más) dínómellanóma esztétikájú, egóhuszároknak szánt harckocsiként érzékelik. Még Wagner-operák sem váltanak ki olyan reakciókat, mint: „Nos, hébe-hóba, miért ne?”
És újabban természetesen léteznek a Natural Wine-ok is.
Bár az „újabban” relatív. Amikor mindkettőnkre Evelyn Eselböck először erőltetett rá finoman egy radikális bort Josko Gravnertől, egyikünk fején sem volt még ősz hajszál. Akkoriban még meglehetősen szokatlannak találtuk ezt a furcsán siller színű, enyhén zavaros italt, de azzal a tendenciával: „Ezt meg lehet szokni.”
Közben mi – feltehetően azért, mert jellemtelen módon mindig is úgy gondoltuk, hogy a Stones és a Beatles is jó zenekar – a borstílusok közötti vidám promiszkuitás hívei lettünk, amiért, teljesen jogosan, a hagyományos csillogó borok feltétlen hívei éppúgy megvetnek bennünket, mint a purista „Natural vagy semmi” zelóták.
Végső soron úgy gondoljuk, hogy ez a vita csupán folytatása a „Vörös- vagy fehérbort iszik szívesebben?” kérdésnek, ami alig észrevehetően értelmesebb, mint az irodalomrajongókhoz intézett „Jobban szereti a magánhangzókat vagy a mássalhangzókat?” kérdés.
De természetesen a Natural Wine-ok – ezt tanúsíthatjuk – kiváltanak tartózkodó elutasítást, lángoló gyűlöletet vagy óvatosan artikulált idegenkedést is, az „Ha nem tudnám, hogy nálad ülök otthon, és biztosan szándékosan adtad ezt a bort, azt mondanám, hogy ez romlott” stílusban.
Végső soron azonban a natúrborral is ugyanaz a helyzet, mint sok zenekarral vagy futballklubbal: ami a legártalmasabb az imázsnak, azok a saját rajongók. És így, hipp-hopp, eljutunk a Standardhoz, amelynek portfóliójában már egy ideje ott van egy könnyen figyelmen kívül hagyható borrovat. Az egyik legutóbbiban belefutottunk az eddigi legfurcsább natúrbor-párti érvelésbe: „A borok egyszerűen már nem ananászkompót ízűek – ami már önmagában is zavaró lehet.” Például nekünk, mivel nem emlékszünk arra, hogy valaha is ananászkompót ízű bort ittunk volna.
„Vannak azonban olyan szőlőfajták, amelyeket az ember már csak 'orange' módon akar inni: undorítóan szagló Sauvignon vagy a Tramini tolakodó íze, amit héjon erjesztéssel lehet kezelni.”
Nos, mi vagyunk az utolsók, akik vitatnák, hogy léteznek csodálatos, „orange” erjesztésű Sauvignonok (pl. Sepp Mustertől) vagy Traminik (pl. Gernot Heinrich-től).
De, aaaaade: Egy undorítóan szagló Sauvignon valószínűleg egyszerűen egy szar bor, amit ugyanolyan kevéssé kellene inni, mint ahogy undorítóan szagló sonkás zsömlét enni. És a Tramini „tolakodó ízén” háborogni (alighanem a tompa félszáraz, parfümöt árasztó tartálykocsi-traminire gondolnak, ami egyébként is már a vörös listán van) számunkra ugyanannyira tűnik jogosnak, mint visszaküldeni egy osztrigástálat azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen tolakodó ízű dolgot az ember nem eszik.
Az osztriga ízén – kérdezd Richard Lugnert – ketchuppal lehet „kezelni”.
Hasonló erőket tulajdonítani a fehér szőlők héjon erjesztésének, még ha kedvesen is gondolták, feltehetően a legnagyobb sértés, amit egy így előállított borral el lehet követni.
Talán azonban itt már a következő nagy bor-hype körvonalazódik: olyan borok, amelyek nem úgy ízlenek, ahogy ízlenek, amikor úgy ízlenek, ahogy egyébként ízlenek: Muskotály muskotályaroma nélkül, Rizlingek sav nélkül, Cabernet-k tannin nélkül?
Minden lehetséges.
Végül is a Playboy is csak meztelen hölgyek fotói nélkül jelenik meg a jövőben.