Tiszteljétek az ibolyát
Szöveg: Eva Deissen Illusztráció: Eva Deissen
Ne vegyél a szádba semmit, minden mérgező! Túlélési stratégiaként biztosan nem rossz, ha egy városi gyerekbe, aki vidékre megy nyaralni és hevesen keresi a természetet, ezt jól belesulykolják. Minden gomba, a rókagombán és a vargányán kívül, úgyis mérgező. A nadragulya halálos! És minden, ami a réten nő, a fűszálakon kívül, az gaz. Szóval el a kezekkel, a csalánnál pedig a lecke magától is megtanulható.
Ha leszakítasz egy gyermekláncfüvet, a szár törésénél fehér tej bugyog ki. Mérgező! "Korbácsvirágnak" hívják a falusi gyerekek ezeket a meglehetősen hétköznapi kinézetű fehér virágokat az út szélén. Szóval tilos megérinteni, különben kiütéses leszel. Ibolya? Azt, ha talál az ember, természetesen azonnal le kell szakítani, megszagolni és vázába tenni, amíg el nem hervad. De lila virágokat enni? Pfuj. Micsoda abszurd ötlet. Az ember nem tehén. A mezei sóska pedig savanyú, szóval undorító.
Ezzel az alaptudással felvértezve nőttem fel naggyá és erőssé, és megúsztam mérgezés nélkül. Hosszú időbe telt, mire megtanultam, hogy az erdőben nem kell minden zöld, piros vagy lila kalapú galambgombát lerúgni, hogy ártalmatlanná tegyük az állítólagos mérges gombát. Később halálmegvető bátorsággal még azt is megkockáztattam, hogy megkülönböztessem az ehető változó tinórut a sátántinórutól, és bátran beleaprítsam a gombamártásba, bár ezalatt a folyamat alatt mélykék könnyeket hullajt, ami arra a gondolatra enged következtetni, hogy talán mégsem ehető.
Egy napon a Naschmarkton csodálatos élményben volt részem: elég drágán kínáltak egy "tavaszi fűszersalátát" a termelői piacon. Nem akartam hinni a szememnek: ott hevert, színesen összekeverve, a gyerekkori nyári rétek szinte minden régi ismerőse. Csak fű nem volt természetesen köztük.
Először lila pöttyöket láttam – az ibolyákat. Ibolya salátában? ilyesmit még sosem láttam azelőtt. Meg százszorszépeket. És fiatal gyermekláncfűleveleket! Hihetetlen. Ezt mind meg lehet enni? Természetesen azonnal győzött a kíváncsiság és a nagy elégedettség. Végül is a gyógynövényárus asszony, a piaci felügyelet szeme láttára, biztosan nem árulna nekem semmi emészthetetlent. Nem sokkal később az asztalon állt a krumplisaláta, bőven megszórva a virágzó tavasz minden pompájával. Ja, és benne voltak a cickafark finoman szeldelt levelei is, amit vidéken "korbácsvirágnak" hívtak. De nem azért, mert az ember kiütést kap tőle, hanem mert a nedve hatékony orvosság a szemölcsök ellen. És a jelentéktelen földi tömjén. Meg a zsenge, fiatal csalán- és sóskalevelek is, természetesen.
A világkép hirtelen megváltozása. Nem mérgező a legtöbb dolog, amit az ember az erdőben és a réten talál, éppen ellenkezőleg. A legtöbb ehető, csak tájékozódni kell, és a "tudom, hogy semmit sem tudok" elv alapján a legkisebb kétség esetén is el kell engedni.
Ha így jársz el, aligha fogod tavasszal a gyöngyvirág leveleit összetéveszteni a sok méterre, széllel szemben is egyértelműen fokhagymaillatú medvehagymával, amit a Bécsi-erdőben nem ok nélkül hívnak "fokhagymás spenótnak", és nem fogsz gyilkos galócát sem parasol gombaként megsütni.
Az ehető virágok témájához tartozik a zsázsa fejezete is. Édesanyám minden kora nyáron megtöltötte az erkélyládáit bőven virágzó sarkantyúkával, amelynek magtokjait összegyűjtötte, és a következő évben újra kihajtatott. De ha a narancssárga-vörös-sárga díszvirágok közül valamelyiket a számba vettem volna, valószínűleg tisztességes pofon lett volna a vége.
Arra, hogy a sarkantyúka, méghozzá a virágai és a kis, fiatal levelei is, nemcsak csodaszép, hanem rendkívül finom saláta-alapanyag, csak sokkal később jöttem rá. Sokkal érdekesebb és kiadósabb is, mint a kerti zsázsa, amit a bio-fanatikusok nedves papírtörlőn tenyésztenek az ablakpárkányon.
A zsázsáról eszembe jut Fernand Point szép anekdotája, Paul Bocuse mestere. Egy szép nyári reggelen Vienne-ben, Lyon-tól délre, a "La Pyramide" étterme virágoskertjében ült, és vízitormalevelek óriási halmát válogatta. Amerikai látogatók tisztelettel közeledtek a főzőlegenda felé, és csodálkoztak, hogy a nagy séf személyesen foglalkozik olyan alantas munkával, mint a fiatal spenót tisztítása. Fernand Point bölcsen hallgatott, és nem is világosította fel vendégeit, amikor az étkezés után az ő vízitormapüréjét dicsérték, mint a legjobb spenótot, amit valaha kóstoltak.
Szintén Franciaországban, Fernand Point és Paul Bocuse rokonlelkű barátainál, a Troisgros fivéreknél
Roanne-ban volt az első találkozásom a sóskával, amely nem az út szélén tengette árnyékos életét, hanem egy háromcsillagos étterem nemes tányérjaira került: híres "Saumon à l'oseille" (lazac sóskamártásban) formájában.
A vadon termő gyógynövényekhez való viszonyban biztosan nagy szerepe van az észak-déli különbségeknek is. Gyermekkori nyaralásaimat mindig Alsó-Ausztriában töltöttem, a Jauerling közelében, valahol a Wachau és az Erdőnegyed (Waldviertel) között. Ott a disznóhús és a gombóc játszotta a főszerepet, a zöldségekért általában nem rajongtak. Fűszerként petrezselymet, zellert, majoránnát, néha kaprot használtak. Zöldség? Nem ritkán a zöldsaláta a veteményeskertben betakarítatlan maradt, amíg ki nem nőtte magát, és egyenesen a konyhát kihagyva a moslékba került.
Természetes ehető dolgokat csak eper, málna és áfonya formájában kerestek aktívan, és gyűjtöttek be eltevésre. Frissen csak azt ették, ami a fáradságos bogyószedés közben éppen a szájukba került. És a málnaszedés tövises munkája háttérbe szorult, amikor a gyerekek felfedezték, hogy a kóla tulajdonképpen sokkal menőbb ízű, mint a házi málnaszörp...
Amikor egyszer Stájerországban jártam, hogy meglátogassam a páratlan Mariedi nénit, egy teljesen új leckét tanultam. Igen, AZT a Mariedi nénit látogattam meg, aki még nem is olyan régen a bécsi Bäckerstraßén lévő Café Alt Wienben Közép-Európa legjobb bécsi szeletét sütötte. Amikor először figyeltem meg, hogyan megy végig egy tavaszi vagy nyári réten, akkor tanultam meg igazán értékelni – vagy jobban mondva: lebecsülni – a bécsi kiskerttulajdonosok mentalitását és gyomirtó-mániáját. Lendületesen lépkedett, Mariedi néni, éles szakértő tekintete mindig a földre szegezve: vágott ott, csípett amott. A kis bicska is mindig kéznél volt, hogy kifordítsa a fiatal gyermekláncfűleveleket, amit Stájerországban "Röhrlsalatnak" hívnak.
Lehetne mondani, hogy a gyógynövénygyűjtés ugyanaz a munka, mint a gyomlálás, de pozitív értelemben. Ami NEM pázsit, azt kigyomlálják. Nem hinné az ember, milyen gyorsan összejön egy tisztes adag zöldség és színes virág, amivel egy az ebédlőasztal és a tökmagolajos üveg köré gyűlt nagycsaládot már boldoggá lehet tenni.
Nagy az ibolyák családja is. Több mint 500 különböző faj létezik, de kulináris célokra a legérdekesebb a most aktuális illatos ibolya, amelyet intenzív illata miatt "viola odorata"-nak neveznek. Ezt árulta el nekem a fiatal bécsi konyha-zseni, Georg Ryzych, aki jelenleg a bécsi Zieglergasse kis, finom "Gaumenspiel" éttermében tevékenykedik. Georg, hozzám hasonlóan, ízig-vérig bécsi, de élettársa, Elisabeth révén mély gyökereket eresztett a stájerországi birtokuk fűszerkertjében.
Valahogy ma olyan modernnek érezzük magunkat, ha egy kicsit kiismerjük magunkat a gyógynövényekben, és csak fáradtan mosolygunk azon a sivár választékon, amit a legtöbb vendéglőben "vegyes salátaként" kínálnak. De természetesen ezen a területen sem találják fel újra a spanyolviaszt. Csak oly sokat elfelejtettünk, amit most újra felfedezhetünk. Az ibolya mint étel-összetevő a 14. és 15. században érte el népszerűségének csúcsát.
Gondoljunk csak a tisztelt Sisi császárnéra! Mindennél jobban szerette az ibolyát, és megenni is szerette: különösen kandírozott állapotban, a cs. és kir. udvari cukrászda, a Demel kínálatából. Ibolyavízzel illatosította magát, és az udvari konyháról ibolyakrémet hozatott desszertnek.
Georg feltárta előttem személyes ibolyarecept-gyűjteményét. Az ibolyakrém mellett van ibolyaecet, ibolyalikőr, Romanov-eper ibolyával, keleti tejberizs ibolyával és ibolyadzsem. Nagyon érdekesen hangzik a vadsaláta is ibolyával, Bündner hússal és rukkolával.
Az egyik recept annyira tetszik, hogy mohón ki fogom próbálni, amint friss ibolya kerül a kezembe: Crème brûlée kandírozott ibolyával. Ehhez tejet és tejszínt kell friss ibolyával és egy vaníliarúddal felforralni, állni hagyni és szűrőn átszűrni. Tojássárgáját és cukrot összekeverni, hozzáadni az ibolyás tejet. Hőálló formákba osztani, vízfürdőben, forró sütőben dermedni hagyni, barna cukorral megszórni és erős felső hőfokon a sütőben karamellizálni. Tálalni, miután a krémet még néhány kandírozott ibolyával díszítettük.
Hogy honnan lehet kandírozott ibolyát szerezni? Most már a receptem is megvan hozzá, hogyan készítsek el cukrozott ibolyát magam, de ehhez minden egyes virágot arabgumival finoman ecsetelni kellene, cukorral megszórni és a sütőben szárítani. Szóval jobb, ha az ibolyát az udvari szállítónál vesszük, aki Sisi kedvenc csemegéjét még mindig tartja a választékában. 16 euróért nyolc dekáért a tied lehet. Királyi csemege, na. Mit is válaszolt Ferenc József császár, amikor Schratt asszony elárulta neki egy gyémántgyűrű horribilis árát, amit az ő számlájára vásárolt? "Nem is drága..."