A-La-Carte

Tölgy, füst és kalapácsütések (2020/5)

Nem minden balzsamecet érkezik közvetlenül Olaszországból, nem minden caipirinha Brazíliából. És nem egy barrique hordó Ausztriából származik. Például Karintiából.


Mivel, mint ahogy nemrég egy férfi divatüzlet eladója bájosan biztosított róla, immár egy „előrehaladott korú fiatalember” vagyok, homályosan emlékszem még egy olyan időszakra, amikor voltak „tévébemondók”, „körzetek közötti telefonok” és „gázszámlaszedők”, és repülőjegy vásárlásakor megkérdezték: „dohányzó vagy nem dohányzó?”

Cserébe viszont senki sem tudta volna, mit kell érteni egy „mobiltelefon” vagy egy „smoothie” alatt. És a „barrique” kifejezés is gyakorlatilag csak a borkereskedőknek (a sommelier-k még fel sem voltak találva) és az igényes keresztrejtvények barátainak mondott volna valamit.

Ez utóbbi a nyolcvanas évek közepétől radikálisan megváltozott.

Ezen külföldi tárolóedények első magánimportőreit a szomszédos borászok még különcöknek tekintették vagy parvenüknek gúnyolták, de két-három évvel később a lavina exponenciális sebességgel kezdett el gurulni, és gyakorlatilag mindenkit magával ragadott.

Ausztria borászai hasonló buzgalommal kezdtek Bordeaux-ba zarándokolni, mint a wagneriánusok Bayreuthba, a katolikusok Rómába vagy a Rapid-szurkolók Hütteldorfba. Az ebből fakadó radikális változás a hazai borstílusban azonban nem vezetett azonnal a remélt átfogó minőségjavuláshoz.

A legtöbb borfogyasztót alapvetően magával ragadta az általános lelkesedés, a „barrique” – az olyan gall falvakat leszámítva, mint a Wachau – a „minőség” szinonimájává vált.

A „Kérek egy nyolcad barrique-ot!” rendelési formula országszerte felcsendült, és utólag tulajdonképpen csodálkozik az ember, hogy a vendéglátóipar nem kezdte el a szódában lévő citromszeleteket tölgyfaforgáccsal helyettesíteni, vagy azokkal teli tálkákat csemegeként kínálni. Tehát tulajdonképpen csak idő kérdése volt, amíg a barrique-bumm Ausztriában is a gazdasági palliatív osztályon már haldokló kádármesterség alig várt feltámadását eredményezi. Mert ha eleinte a francia származás az osztrák trendi borász számára a világon elengedhetetlen feltétel (conditio sine qua non) volt, az idő múlásával boraik pincéjében lassacskán ismét felbukkantak az osztrák gyártók nevei a presztízsimportok nevei között. Olyan nevek, mint például a „Pauscha”.

Pauscha nem az egyetlen csengő név az osztrák hordógyártók világában, de biztosan az egyik három-négy legfontosabb közül. Pedig a karintiai Pauscha család, amely 1875 óta kádárkodik, már többé-kevésbé berendezkedett a váltásra. Eredetileg Szlovéniából érkezve, a családi vállalkozás a Gail- és Lavant-völgyi köztes állomások után az 1950-es években Wolfsbergben kötött ki. Főleg mustoshordókat gyártottak, amelyeknek a követelményrendszere azonban meglehetősen szerény, vagy Jakob Pauscha, a hatodik generációs kádár szavaival élve: „Egy mustoshordónak csak vízzárónak kell lennie, és más semminek.”

Ennek megfelelően pusztító hatással volt a 70-es években meginduló acél- és poliésztertartályok térhódítása az ősrégi mesterségre: „Előtte minden második faluban volt egy kádár, aztán gyakorlatilag mind eltűntek.”

Nagyapja, meséli, éppen csak fenn tudott maradni egy csatolt fűrészüzemmel, apja pedig kádártanonc helyett már asztalosnak tanult.

De aztán jöttek, lásd fentebb, a 90-es évek, és velük a hazai kádárcéh Lázár-pillanata. A Pauscha család számára is, ahol jelenleg az apa, Klaus Pauscha ügyvezető és a fia, Jakob prokúrális felügyelete alatt tizenkét alkalmazott dolgozik.

Közülük öten képzett kádársegédek („a képzetlenek közül azonban páran már 20 éve itt vannak, szóval szakmailag már nincs különbség”); tanuló jelenleg nincs, „mert senki sem akar”. A lelkesedés hiányának egyik lehetséges okát Jakob Pauscha magától említi meg: „A kollektív szerződés nálunk, őszintén meg kell mondani, kritikán aluli.” De hozzáteszi: „A motiváltakat persze meg akarjuk tartani, és meg is fizetjük őket.”

A borhoz fűződő viszonyát így írja le: „Borkedvelőnek nevezni túlzás lenne. Szóval, értek hozzá, de…” – végül is az illető karintiai – „őszintén szólva, jobban szeretem a sört.”

Mint olyan valaki, aki magánemberként azért ért a borhoz, de szakmai szempontból is, egyáltalán nem kerülte el a figyelmét, hogy a borágazat és vele az ő mestersége ismét változásban van, és a trend már jó néhány éve érezhetően elfordul attól a barrique-stílustól, amelyet elszórtan már „borász-Maggi”-ként is gúnyolnak.

„Ez a terület már erősen visszaesett. Cserébe egyre inkább keresik az 500 és 600 literes hordókat. Üzletileg ez persze nem szuper, de nekem személy szerint is jobban ízlik ez a fajta bor. És főleg Észak-Burgenlandban jól fogynak a 2000 literes és annál nagyobb tárolóhordók.”

Ez természetesen a vállalkozásban is érezhető: Ő maga úgy becsüli, hogy miután Ausztriában az International-Style hullám tetőpontján – akkoriban a Pauscha cégnek 35 alkalmazottja volt – évente körülbelül 20 000 barrique-ot vásároltak, a mai éves szükséglet nem haladja meg a 4000-5000 darabot. Maguk évente mintegy 300-500 barrique-ot készítenek, ezen kívül körülbelül 200 nagy hordót.

De nem tűnik különösebben aggódónak: „Az ötletem amúgy is inkább a high-end tárolóhordók irányába mutat. Inkább egy kicsit kevesebb, de az tisztességes legyen.”

De: „Beszélni már eleget beszéltünk, végre tetteket is akarok látni!” (Ezt a Goethe-idézetet az A la Carte oktatási megbízatása szánta önnek.) Vagy kevésbé drámaian megfogalmazva: Most építünk egy barrique-hordót.

De ezt sem anélkül, hogy előtte ne adagolnánk némi információt. Például azt, hogy egy barrique-ot elég gyorsan megépítenek, alig több mint három óra alatt. Vagy azt, hogy a barrique-fa a maga 4500 eurós köbméterenkénti árával nemcsak jóval drágább, mint a tárolóhordókhoz való (kb. 2500 euró), hanem másképp is készítik elő: „Ezt nem vágják, hanem hasítják. Mint a tortaszeleteket, hat darab szakaszonként, és azokból vágják ki a dongákat. A hasítás mindig követi a növekedést, így szép tükröződést és egyenes fát kapsz.”

És miután benyomást szereztünk a Pauscha-féle faanyagraktárról, végre belépünk a műhelybe, ahol otthonos, klasszikus műhelyhangulat uralkodik, beleértve a falon lévő pofás naptárakat.

Először a dongákat marják meg, a fej és a láb vastagabb marad, ami megkönnyíti a hajlítást, és később a kisebb falvastagság révén elősegíti a bor oxigén-diffúzióját. Ezt követően a donga egy „kivágógép” nevű szerkezetbe kerül, ahol kívül domború, belül homorú formára gyalulják. A következő lépés kicsit olyan, mint egy Montessori-játék: a hordódongák szélesebb és keskenyebb változatban léteznek, ezeket mindig szépen váltogatva kell egy olyan sínbe rendezni, amely okos módon pontosan megegyezik a leendő hordó kerületének hosszával. Eközben, olyan okokból, amelyek a laikus számára homályosak, időnként egyes példányokat egy rövid, kritikus szemöldökráncolás után másokra cserélnek. Ha ez kielégítően megtörtént, jön a Montessori-kihívás második része: a dongákat kézzel egy hordóabroncsba rendezik, amely felül összetartja őket. Ekkor egy olyan szerkezet jön létre, amely leginkább az 50-es évekbeli, háncsszoknya ihlette lámpaernyő nagymértékben felnagyított fa-utánzatára emlékeztet. Ezt aztán ráhúzzák az úgynevezett „előzuhany” fölé, hogy előkészítsék a tulajdonképpeni hajlításhoz.

Ehhez – és legkésőbb itt véget ér a Montessori-rész – a leendő hordó egy sokkal erőteljesebb, szintén tölgyfahulladékkal táplált tűz fölé kerül, és ott, ahol a lámpaernyő alja lenne, egy erős láncot tesznek a dongák köré. A tűz melegétől és a folyamatos nedvesítéstől hajlíthatóvá vált fát itt gépi úton egyre szorosabbra húzzák össze, miközben kívülről a hordóabroncsokat lépésről lépésre tovább ütik fel. Ehhez egy fából készült ütőkalapácsot helyeznek az abroncshoz, és egy masszív normál kalapáccsal ütik, körbe-körbe, majd még egyszer. És aztán még egyszer és még egyszer. Közben a dongákat újra és újra egymáshoz igazítják. Igazán nagy hordóknál természetesen megfelelően nagyobb kalapácsokkal és arányosan többször. A kádároknak elég erős karjuk van, és ritkán fordul meg a fejükben olyan gondolat, hogy: „Pfú, el kellene mennem újra edzőterembe.”

Ha a hordó már hordónak néz ki, következik a toastolás folyamata. Ehhez ismét egy tölgyfahulladékkal táplált, de ez esetben szerényebben
lángoló tűz fölé helyezik, és közben a fősíkon, az alján, majd újra a fősíkon állítják, az egyenletesség kedvéért. A toastolási folyamat dönti el, milyen aromák adódnak át a bornak és milyen intenzívek (a pörkölt aromák a toastolástól jönnek, a vaníliát és karamellt maga a tölgyfa biztosítja); a Pauschánál az ügyfelek négy toastolási fokozat közül választhatnak. Ez a fokozatos osztályozás azonban, Jakob Pauscha szerint, inkább érzés kérdése: „Látja az ember, hogyan sötétedik. Bár én magam inkább az orromra hagyatkozom.”

Ha a hordók hordóban érlelt szeszes italokhoz kellenek, másodszor is toastolják – „azok belül tényleg teljesen feketék” –, teljesen nem toastolt hordókat alapvetően nem, vagy csak kifejezett kérésre és vonakodva gyárt: „Ott a fa akkor már csak zöld tanninokat ad le, az nem jó.”

És egy, a barrique-romantikusok számára kegyetlenül kijózanító hírt is tartogat: nincsenek titkos, csak szent eskü után szájról szájra adott toastolási titkok, amelyek szinte mágikus módon uralják a tárolóedény minőségét. Ez csak tűz, hosszabban vagy rövidebben. (Bár, hé, fel a fejjel! Nem pontosan ezt mondaná valaki, aki tényleg rejteget valami titkos tudást?)

Ezt követően mindenképpen a hordót még simítják, csiszolják, fedővel, fenékkel és dugónyílással látják el, ami a hordóabroncsok többszöri levételét és felhelyezését teszi szükségessé, mielőtt végül a megfelelő, horganyzottakat felszerelik.

A fenék ill. fedél behelyezését az államilag minősített mesterfotós, Ingo Pertramer és én egy tárolóhordó példáján demonstráljuk. Itt legalább van egy, ha nem is titkos, de meglepő hozzávaló: nádból. A laposra vert szárakat tömítőanyagként viszik fel a munkadarab széleire, ennél alkalmasabbat a modern anyagtudomány sem hozott még létre, bár az ilyen kérdésekben általánosságban bölcs dolog az amerikai népi bölcsességhez tartani magunkat: „If it’s not broken, don’t fix it” (Ha nem romlott el, ne javítsd meg). Ragasztóanyagként hagyományosan marhafaggyút használtak, amelyet manapság általában vazelin alapú zsírtömbökkel helyettesítenek: a vegán barrique-barátok tehát fellélegezhetnek.

Alapjában véve nem sokkal másképp, de idő- és munkaigényesebben készülnek a nagy tárolóedények. Egy 500-600 literes hordóba már körülbelül 40 munkaóra van fektetve (nők ebben az ágazatban feltehetően még kivételként sem léteznek); igazán nagy kalibereknél ez értelemszerűen több, ami természetesen – egy barrique jelenleg 680 és 750 euró között van – az árában is megmutatkozik: „Egy 2500 literes hordónál már ötjegyű az összeg.”

A Pauscha által valaha gyártott legnagyobb hordó egyébként a tiszteletet parancsoló 15 000 literes űrtartalommal bírt. Az ilyen szörnyetegeket – de a kisebb, igazán nagyokat is – általában nem a wolfsbergi műhelyben fejezik be, hanem a helyszínen, több, szerelésre kiküldött alkalmazott szereli össze a megfelelő borospincében. De minden Pauschánál készült hordónak, legyen az nagy vagy kicsi, közös tulajdonsága, hogy borvidéki vagy magyar tölgyből készülnek: „Nem arról van szó, hogy a francia tölgyek tudnának valami teljesen mást. A fontos a finom pórusosság, mert minél finomabb pórusú, annál lassabban és elegánsabban érik a bor. És én a borvidéki fával teljesen elégedett vagyok.”

Közös bennük azonban az is, hogy ahogy elképzeljük, kizárólag tölgyfából, egy leheletnyi nádból és a köréjük helyezett acélabroncsokból állnak, és klasszikus, sőt szinte Servus TV-kompatibilis kézimunkával készültek. És bármerre is fejlődjön az osztrák borstílus a jövőben: ez nyugodtan maradhat így.

Fassbinderei Klaus Pauscha
Lagerstraße 2, 9400 Wolfsberg
Tel.: 04352/304 56
www.pauscha-partner.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!