Már az elindulásnak is megvan a maga íze. Talán pattogatott kukorica íze van, ha a gyerekek kaptak belőle, hogy ne akadályozzák az autó megrakodását. Vagy jéghideg víz íze van, amit három euró ötven centért vettünk a reptéri kioszkban, a negyedik mallorcai útikönyv és az újság mellett, amit a gépen már nem kapunk ingyen. Talán az elindulásnak az a furcsa eszpresszó is az íze, amit a vicces akcentusú fiatalember szolgál fel a Railjeten, a gumiállagú croissant-nal együtt. Talán az otthon gondosan elkészített, megszokott szendvicsek íze is, azért, hogy útközben ne kelljen mindenféle ócskaságot vásárolni, amikor a gyomrunk korog, a dugó áll, és az úti cél még messze van.
Az elindulás íze alapozza meg azt a kivételes állapotot, amibe akkor kerülünk, amikor utazunk. Ez legtöbbször egy kakofón nyitány ahhoz, ami ránk vár, amikor végre – ideje volt – megérkezünk úti célunkhoz, az utazás megpróbáltatásai és lemondásai után, amely meleg, szűk és vontatott volt, és egy hajszállal tovább tartott, mint szerettük volna.
Cserébe viszont kárpótolhatjuk magunkat az úti célon, méghozzá még azelőtt, hogy a bőröndöket kicsomagolnánk. Nem ízlik-e a legközönségesebb spagetti is valami B-kategóriás trattoriában a boldogság és szabadság ízének, vagy legalábbis annak a mosolynak, amely az étlap tanulmányozása közben rabul ejti az arcunkat? Ettünk-e már valaha olyan elképesztőt, mint a friss vietnami nyári tekercsek, amelyeket Hanoi óvárosában szolgálnak fel nekünk egy hideg sörhöz és egy titokzatos édes-savanyú szószhoz? És ne is beszéljünk azokról a kis elektromos sokkokról, amelyeket öt kis vörös márna vált ki az agyunkban egy nizzai étterem tányérján – természetesen a provence-i rozé palackjával együtt, amely éppen egy jégvödörbe süllyed, és a következő egy-két óránkat olyan eufóriával tölti meg, amelyet soha – ismétlem: soha – nem lehet hazavinni, hacsak nem az emlékekben.
Ez a történet egy utazási történet, amelyért nem kell elhagynunk az erkélyünket. Túl bizonytalanok a körülmények kedvenc úti céljainkon, túl idegen a gondolat, hogy repülőn üljünk, vagy megosszuk a strandot másokkal, akik közül biztosan valaki köhög.
De van megoldás. Segít például az, ha elindulunk a konyhába, és összebarátkozunk a saját hűtőnk tartalmával. Amint az egyik vagy másik étel – néha csak egy üveg kinyitása és a jégkockákkal, narancshéjjal és sós mogyoróval való foglalatoskodás – előttünk áll az asztalon, érzelmeink szekerébe fogjuk az érzékeinket. Az édes távollét pillanatait éljük át anélkül, hogy ténylegesen elmozdultunk volna, becsukjuk a szemünket és belélegezzük a saját konyhánk illatát. A szaglásunk evolúciós szempontból a legrégebbi érzékünk. A látást, hallást, tapintást és ízlelést a talamusz dolgozza fel, míg a szaglási információk közvetlenül az agyunk amygdalájába és homloklebenyébe érkeznek. A szagoknak úgymond szabad bejárásuk van az érzelemvilágunkba, és közvetlenül, az értelem kerülőútja nélkül váltanak ki érzelmeket – és hangszerelik azokat az emlékeket, amelyeket hozzájuk kötünk.
Ez a történet alapja. Nyolc különböző étel repít minket ízük szárnyain nyolc különböző helyre, némelyik messze, némelyik közel, mindegyik éppen elérhetetlen – hacsak nem sugározzuk őket a konyhánkban közel és még közelebb.
Kezdjük a tökéletes olasz aperitiffel. Volt idő, amikor egyfajta késői serdülőkoromban a mélyvörös Camparit csináltnak találtam, és helyette Olaszország-szerte langyos Moretti sört szolgáltattam fel magamnak. Ezt a válságot legyőztem. Amikor a múlt nyár végén néhány napot töltöttem a camogli-i Cenobio dei Dogiban, megtanultam a Golfo Paradiso fényét az óriási Campari Szódám vörösén keresztül szemlélni. Ezt az ellenállhatatlan tengerre néző kilátást csak Camogli toronymagas homlokzatai nemesítették – nem hiába hívják Camoglit „Liguriai Manhattannek”. Lent a teraszon a pincérek fehér szmokingdzsekijükben egész rakomány Camari Szódát hordtak ki, és az esti napfény, a Campari-vörös és a pizza-snackek illatának keveréke abba a fajta vadászösztönbe kergetett, amely Olaszországban minden étkezést megelőz.
Szerezzenek tehát egy üveg Camparit, vagy ha szeretik a felesleges üveghulladékot, akkor a készre kevert Campari-Szóda palackokat is, amelyek minden szupermarketben kaphatók. Ha maguk keverik a Camparit: Ügyeljenek arra, hogy erősen gyöngyöző szódavizük legyen, és ne valami félkész ásványvizük otthon, és hogy a Campari-üveg mélyen a hűtőjükben várja a bevetést. A klasszikus keverési arány egy rész Campari (kb. 6 cl) három rész szódához. Először a Camparit öntik az ideális esetben lehűtött pohárba, aztán jön a szóda, és ha kedvük van egy kis plusz aromához, egy hámozóval vágjanak le egy vékony darab narancshéjat, és adják az italhoz. Már az illat is egy kis mosollyal gazdagítja az italt.

Campari Szóda ellenfényben
Most a legfontosabb: Menjenek ki a szabadba a Campari Szódájukkal, az erkélyre vagy akár csak a nyitott ablakhoz, és szemléljék a magasba húzódó felhőket azon a rúzsvörös színen keresztül, amely a pohárban várja, hogy oltsa a szomjukat. Nem feltétlenül kell Paolo Conte vagy Gianmaria Testa dalának szólnia a háttérben, mert az első korty, az édes-keserű íz, a szénsav makacs bizsergése közvetlen úton a melegbe repíti önöket; és persze hiányoznak a fehér szmokingdzsekis pincérek, akik most először is hoznák a snackeket, apró pizzadarabokat, olajbogyót vagy csak néhány szem mogyorót, és másodszor, ami még fontosabb, a második Campari Szódát, amely szükségszerűen követi az elsőt; és ha aztán Gianmaria Testa a „Gli amanti di Roma”-t énekli, már nincs messze az út a konyhába, ahol egy padlizsánból, egy doboz paradicsomból, némi hagymából, fokhagymából és chiliből egy finom tésztaszószt kavarnak össze, ami mára talán az egyetlen ellenszer az Olaszország iránti heves vágyakozásukra.
Amikor hosszúak az éjszakák, az északnak megvan a varázsa. Beburkolózva az egyik sok takaró közül, amelyek mindig valahol ott hevernek, a vízparton ülni és eltölteni Stockholmban egyet ezek közül a soha véget nem érő júniusi esték közül. Nézni a napot, ahogy tíz óra után halványul, átköltözik egy sápadt szürkületbe, amelynek számtalan árnyalatát elvarázsolva figyeljük, amíg a nap hirtelen, groteszk módon korán, ismét erősebbé nem válik és túlbuzgóan el nem kezdi sugározni a meleget.
Stockholm-szerte vannak ilyenkor apró partik, zene, társasági élet, és csak ne menjünk bele abba, hogy bárkivel is koccintsunk – bennfentes tipp: ők jobban csinálják!
A nap minden szakában csavarogtam Stockholmban, hosszú sétákat tettem a Djurgårdenben, a svéd főváros Central Parkjában, a Skeppsholmen múzeumszigeten lődörögtem, vagy bebarangoltam a déli városi sziget, Södermalm negyedeit, ahol a munkás- és hipszterkerületek élénk együttélést találtak. Amikor aztán eljött az ideje, hogy harapjak valamit, csak a snackbárok vitrinjeire volt szemem, mert sürgősen Räksmörgåst akartam, egy rákszendvicset. Ez a szendvics a nagyvonalúság jelképe, amellyel Svédországban komolyan veszik a kis harapnivalót, a zsebméretű bőség örömének – és az észak ízének a szimbóluma.

A tökéletes Räksmörgås
Az ideális Räksmörgåshoz (ami azt jelenti: két kenyér, amelyet kedvtől függően vagy egyedül, vagy nagyvonalúan megosztva ketten is el lehet fogyasztani) szükségünk van két szelet rozskenyérre, 300 g kis hámozott rákra, fél citromra, 4 ek tejfölre, néhány szelet uborkára, pár salátalevélre, 2 szál kaporra, tengeri sóra és frissen őrölt borsra.
Először összekeverjük a tejfölt egy kis apróra vágott kaporral, pár csepp citromlével, sóval és borssal. Aztán jön a munka, amihez némi kézügyességre van szükségünk. Kenjük meg 2-2 evőkanál tejfölkrémmel a kenyérszeleteket, majd tegyük rá a salátaleveleket és az uborkaszeleteket. Most jön a királykategória: a rákokat felhalmozzuk a szendvicsre, és csak akkor vettünk eleget belőlük, ha azon tűnődünk, hogyan lehet megenni ezt a mennyiségű rákot baleset nélkül. A szendvicset egy citromszelettel és egy kaporággal díszítjük.
Aztán az asztalhoz ülünk, egyenesen Svédországba: kés és villa segít legyőzni ezt a csodálatos szörnyeteget, egy üveg kesernyés Poppels sör – végső esetben a Tuborg is megteszi – biztosítja a kísérőzenét, és a bőséges rákadag finom tengeri íze megidézi azt a könnyű szellőt, amely Stockholmban mindig a víz felől fúj, és a svédek hal iránti szeretetét – és a mi Svédország iránti szeretetünket – egészen magától értetődőnek láttatja.
Marrakesh az a város, amelyre a „varázslatos” kifejezést kitalálták. Nem csoda, hogy Canettitől Fichtéig az írók Marrakesh varázsával foglalkoztak, és hogy mindig a Djemaa el Fna, az Akasztottak tere állt a középpontban. Ezen a téren, az észak-afrikai élet kondenzációs terén minden nap hihetetlen dolgok történnek. Mesemondók, kígyóbűvölők, fogorvosok, cipőtisztítók és varázslók zászlóaljai lépnek fel, és az emberek csoportjait gyűjtik maguk köré. A soukból kiáramlanak azok, akik azokkal találkoznak, akik éppen be akarnak menni a soukba, a kézművesek, fémművesek, kelmefestők és árusok labirintusába. Este felé a Djemaa el Fna-n kialakul az étkezdék egész falva, amelynek kék füstje nemsokára felhőként lebeg a tér felett. Fények, kiabálás, zene, egyedülálló, összetéveszthetetlen lárma. Aki a szürkület beálltát például a Café de France teraszán tölti, és ott egy édes borsmentateát iszik, átéli, ahogy a müezzinek hangja a környező minaretekből megszólalni kezd, hipnotikus ének vagy torokhangú szavalás, és pár percre lelassul az élet körülötte, mintha valaki megnyomta volna a szünet gombot.
Az étkezdék meglehetősen meghatározhatatlan ételeket készítenek, egyszer egy kecskefejet fedeztem fel a kondérban, máshol a szemét szolgálták fel. Nem tudom kivonni magam a hely varázsa alól, bár a fiatalemberek hívogatásának, akiknek az a dolguk, hogy ügyfeleket szerezzenek a standokhoz, mindig ellenálltam. Amikor Marrakeshben vagyok, legalább egyszer eszem az Al Fassiában, egy csak nők által üzemeltetett étteremben, ahol a legötletesebb előételek – az édes paradicsomsalátától a legistenebb kuszkuszig – vannak, és egy összehasonlíthatatlan tajine citromos csirkével, a marokkói konyha signature étele.
Ehhez a tajine-hoz szükségünk van egy sütnivaló csirkére – és az egyik alapvető előnye annak, ha ezt az ételt otthon főzzük, az az, hogy tisztességes bio csirkét szerezhetünk; aki látta az élő csirkék választékát a marrakesh-i soukban, amelyeknek a vásárló szeme láttára vágják el a torkát, az megkönnyebbül ettől a választási lehetőségtől – tengeri só, citromos bors, 1 hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 1 sós citrom (ez dönt az étel sikeréről; beszerezhető delikátesz üzletben, vagy só-cukor lében magunk is eltehetjük), 1 csipet sáfrány, 2 ek olívaolaj, 40 g vaj, 80 g fekete olajbogyó (magozott) és egy fél csokor sima levelű petrezselyem.

Tajine csirkével és citrommal
A csirkét mossuk meg, töröljük szárazra és osszuk hat-nyolc darabra. Dörzsöljük be kívül-belül tengeri sóval és citromos borssal. A hagymát vágjuk finom kockákra. A fokhagymát nyomjuk át fokhagymapréssel. A sós citromot vágjuk negyedekbe, a gyümölcshúst vágjuk le a héjáról. A héjat öblítsük le, töröljük szárazra és vágjuk gerezdekre. A gyümölcshúst ne használjuk fel. A sáfrányt és két csipet durva tengeri sót mozsárban törjük finomra.
Melegítsük elő a sütőt 200 °C-ra. Egy nagy serpenyőben forrósítsuk fel az olajat, és süssük benne a csirkedarabokat, amíg szép színük nem lesz. A sütési idő végén adjuk hozzá a vajat, és további két percig süssük kis lángon. Vegyük ki a húst a serpenyőből és tegyük a
tajine-ba vagy a lábasba.
A tajine egy kerek, agyagból égetett párolóedény, domború vagy hegyes (kúpos) fedővel. Szinte lehetetlen elhagyni a marrakesh-i soukot ezen tárgyak egyike nélkül, olyan szívélyesen ajánlják az eladók az ember figyelmébe.
A fokhagymát és hagymát a visszamaradt zsiradékban forgatva dinszteljük üvegesre. Keverjük össze a sáfrányos sót 400 ml forró vízzel, és öntsük a hagymákra a serpenyőben. Keverjünk el mindent jól, majd öntsük a hagymás keveréket a tajine-ban lévő csirkedarabokra. Zárjuk le a tajine-t, és a fedő csúcsába töltsünk hideg vizet. Tegyük a tajine-t a sütőbe, és kapcsoljuk vissza a sütőt 180 °C-ra. A citromos csirkét főzzük körülbelül egy órán át. 50 perc után adjuk hozzá a sós citromokat és az olajbogyót. A petrezselymet öblítsük le, rázzuk szárazra, és a leveleket vágjuk apróra. Tálalás előtt szórjuk meg vele a csirkét. Mellé tálaljunk kuszkuszt, nyissuk ki az ablakokat, és hallgassuk a müezzin hívását.
Valljuk be, Görögországra gondolva eszünkbe juthatnának olyan tonhalsteak-ek is, amelyek olyan kemények voltak, mint a poliészterlapok, vagy az az egy-két polip, amelynek kétszer kellett meghalnia, egyszer a halászhajóban, másodszor a grillen. De természetesen Görögország már rég megszabadult az olajos közhelyektől, és a megfelelő tavernákban nemcsak az a bor folyik, amit Udo Jürgens sosem kapott meg, hanem finom kézzel készített ételek is vannak, gyakran nagyon egyszerűek, gyorsan serpenyőbe dobott vadon termő zöldségek, aztán egy darab hal, tzatziki, talán az asztalra kerül ez a zseniális egytálétel is, ahogy Konstantin Filippou, a görög-stájer Michelin-csillagos séf tálalta fel nekem.
Ez az egytálétel mindent tartalmaz, ami a görögországi napokat olyan csábítóvá teszi: a rákfélék frissessége, a paradicsomszósz selymessége, a feta fűszeressége, a gyógynövények illata, amelyek megidézik a késő délutáni nap fényét. Nem feltétlenül kell Mikis Theodorakis-os soundtrack-et betenni, miközben a konyhában előkészítik a görögországi nyaralásukat. Elég, ha pár levél oregánót és citromos kakukkfüvet dörzsölnek el az ujjaik között, becsukják a szemüket és megidézik a színeket, amelyek Görögországot alkotják: a frissen meszelt falak vakító fehérségét, a víz mély kékjét; és természetesen a nap robbanékony erejét.

Kék-fehér világ és garnéla saganaki
Négy adaghoz szükségünk van: 500 g közepes garnélára, 4 paradicsomra, 1 kis hagymára, 1 gerezd finomra vágott fokhagymára, 1-1 zöld és piros kaliforniai paprikára, 5 ek olívaolajra, 100 ml fehérborra, 500 g pürésített paradicsomra, 200 g görög fetára, 2 ek finomra vágott friss petrezselyemre, sóra, borsra, oregánóra és citromos kakukkfűre; mellé fehér kenyér.
Először mossuk meg a friss paradicsomokat, forrázzuk le forró vízzel és húzzuk le a héjukat. A gyümölcshúst turmixoljuk össze. Mossuk meg a paprikákat, távolítsuk el a csumájukat és a magjaikat, majd a húsukat vágjuk apróra. Forrósítsuk fel az olajat egy serpenyőben, dinszteljük meg benne az apróra vágott hagymát és a kicsire vágott fokhagymát. Öntsük fel fehérborral. Adjuk hozzá a paprikadarabokat és rövid ideig pároljuk együtt. Adjuk hozzá a paradicsomot. Fűszerezzük sóval, borssal, oregánóval és citromos kakukkfűvel. Főzzük kb. 30 percig, amíg minden pépesre nem fő.
Közben tisztítsuk meg a garnélákat, húzzuk le a fekete belet, közben a fejüket és a farkukat hagyjuk rajta. Mossuk meg gyorsan hideg vízben, csöpögtessük le. Melegítsük elő a sütőt 200 °C-ra. Tegyük a garnélákat egy tűzálló tálba és fedjük be a pürésített paradicsommal. Szórjuk rá a morzsolt juhsajtot. Mossuk meg a petrezselymet, csipkedjük le a leveleket a szárakról és tegyük a garnélás-paradicsomos keverékbe. Ezután tegyük a tálat a sütőbe és süssük a garnéla saganakit körülbelül öt-tíz percig, amíg a sajt olvadni nem kezd. Tálaljuk fehér kenyérrel, hangulattól függően akár táncolva is.
Thaiföld meleget kínál, amely úgy burkol be minket, mint egy fűtött takarókból készült wingsuit, a giccs határain messze túlmutató tájakat – és talán a világ legelképesztőbb konyháját. A gyümölcsösség, a savasság és az erő számtalan ételben találkozik, függetlenül attól, hogy ezeket egy bangkoki Michelin-csillagos étteremben vagy valahol egy tengerparti viskóban tálalják fel Ko Pha-nganon, legyenek drágák vagy fillérekbe kerüljenek. Persze, néha a levegőt lime-levelek illata parfümözi, és valaki fehér kendőt nyújt át, hogy megtöröljük a chili-izzadságot a homlokunkról. Néha viszont egy moped csak – nagyvonalúan mérve – fél méterre húz el az utcai konyha babaház-széke mellett, ahol éppen helyet foglaltunk, hogy megkóstoljuk a levest, amelynek ínycsiklandó illata most keveredik a kétütemű motor kipufogógázával.

Thai-erő. Tom Kha Gai
Semmit sem szeretek jobban a meglepetésnél. Néhány olyan helyen, amelyek esztétikája nem egyezik a kulináris biztonságérzetemmel, olyan meggyőző minőségű ételt szolgálnak fel, hogy minden más – higiéniai előírások, elhasznált flip-flop papucsok, plexiüveg-orgiák, de még a kis oltárok is, amelyeknél egy mosolygó kövér isten kap kis figyelmességeket – a háttérbe szorul. Az élet ekkor pár másodpercre arra a kérdésre összpontosul, hogy mit érzékel az orrom és az ízlelőbimbóim, és ez a figyelem az, ami mindig visszatér, amikor egy jól sikerült thai leves áll az asztalon.
Próbáljuk meg ezt a thaiföldi konyha nem ok nélkül leghíresebb levesével, egy finom Tom Kha Gai-jal, galangával készült csirkelevessel. Az összes szükséges hozzávaló beszerzése nem éppen kis fáradtság, de cserébe megspórolják a Bécsből Bangkokba tartó tizenegy órás repülőutat és az elkerülhetetlen megpróbáltatásokat a tengerpartra vezető úton.
Egy tökéletes Tom Kha Gai-ban minden benne van, ami a thai konyhát alkotja: a kókuszrém teltsége, a galanga fűszeressége és a savasság a lecsengésben. Egy lábashoz szükségünk van 500 ml csirkealaplére, 250 ml kókusztejre, 250 ml kókuszrémre, sóra, 1 tk pálmacukorra, 2 szál megtisztított citromfűre, 3 hámozott vörös mogyoróhagymára, 2 reszelt koriandergyökérre, 2-3 madárszem chilire, 10 szelet galangára, 3 kaffir lime-levélre, 100 g apróra vágott rókagombára, osztriga- vagy shiitake gombára, 100 g bőr nélküli csirkemellre vagy combra szeletelve, 2-3 ek halszószra, 1 ek lime-lére, kiegészítésként 4-5 összetört madárszem chilire, 1 ek korianderlevélre.
Először tegyük az alaplevet a kókusztejjel és -krémmel a lábasba, forraljuk fel a folyadékot, és ízesítsük cukorral és sóval. Most jön az eljárás azon része, amely majdnem olyan drámai, mint a kész leves élvezete: egy nagy mozsárban összetörjük a citromfüvet, a mogyoróhagymát, a koriandergyökereket és a chiliket, ami az illat és a vágy felhőjét emeli fel. Adjuk hozzá a megtört aromákat a galangával és a lime-levelekkel a forrásban lévő alapléhez, és hagyjuk még pár percig főni. Most csökkentsük a hőmérsékletet, a levesnek már nem kell forrnia, csak halkan gyöngyöznie. Adjuk hozzá a gombát és a csirkehúst, és hagyjuk főni, amíg a hús megpuhul. Egy tálalótálban keverjük össze a halszószt, a lime-levet, a kiegészítő chiliket és a korianderzöldet. Merjük rá a levest, óvatosan keverjük össze, és ízesítsük ízlés szerint. Úgy kell ízlenie, ahogy a nagy thai szakács, David Thompson mondja, hogy Thaiföld ízlik: „Teltté, sóssá, savanyúvá és erőssé.”
Van egy hely, amely számomra a mediterrán és boldog lét érzését egyesíti, mint egyetlen más sem. Ez nem a Cote d’Azur elegáns éttermeinek egyike, hanem egy jobb tengerparti viskó az Aude megyében, szinte közvetlenül Franciaország legdélebbi megyéjének, a Pyrénée-Orientales-nek a határán, fél órára északra Perpignantól.
A Biquet Plage a maximális lazaságot egyesíti azzal a kényelemmel, amire szükségünk van, ha rövidnadrágban megyünk ebédelni: egy fapadló, amelyen már nem égetjük meg a lábunkat, mint kint a homokban; árnyék, amelyet pár rúd, deszka és kendő biztosít; emberek, akik jókedvűek, mert itt dolgoznak; vendégek, akik örülnek annak, hogy az emberek, akik itt dolgoznak, olyan jókedvűek. Ehhez a leglazább zene szól, amit csak kívánhatunk, José Gonzáleztől lefelé más indie-ambient hangokig, amelyek mindig pontosan illenek a sós víz, a hal és az étkezde illatához, ahol azokat a snackeket készítik, amelyek illenek a régió száraz fehérborához, amit jéggel teli vödrökben szolgálnak fel.

Kagylók, gyömbér, nap, fehérbor
Itt szerettem meg a kagylót gyömbérrel és fehérborral – a fehérbort a szószban, de azt is, ami mellette van a pohárban. Biztosan hozzáteszi a magáét ahhoz a buta mosolyhoz, amely minden alkalommal úrrá lesz rajtam, amikor a nagy serpenyőben kagylót készítek, lehűtök egy üveg Matassát, és azonnal érzem a Földközi-tenger sóját a homlokomon.
Szükségünk van 2,5 kg friss feketekagylóra, 100 ml fehérborra (ideális esetben arra, amit inni is akarunk hozzá), 4 ek olívaolajra, 2 gerezd fokhagymára, 1 durvára vágott hagymára, 2 ek apróra vágott gyömbérre, 1 ek apróra vágott fokhagymára, 1 csokor vágott petrezselyemre.
Forrósítsuk fel az olajat egy széles serpenyőben. Először dinszteljük benne üvegesre a hagymát, majd adjuk hozzá a gyömbért és a fokhagymát, és pirítsuk meg, de ne hagyjuk megbarnulni. Öntsük fel borral, sózzuk, borsozzuk, és csak a legvégén adjuk hozzá a kagylókat. Lefedve, közepes lángon főzzük addig, amíg az összes kagyló ki nem nyílt. Szórjuk meg petrezselyemmel és azonnal tálaljuk. Azokat a kagylókat, amelyek nem nyíltak ki, dobjuk ki.
Egy üveg Matassa jégkockákkal teli vödörben a megfelelő választás hozzá, és a háttérben nem túl halkan az Odesza chill hangzása kellene, hogy csörgedezzen.
A ramen testi étel, társasági étel, olyan étel, ami talán jelenleg a leginkább tiltott dolognak számít. Tokióban minden jobb ramen-bár előtt kígyózó sor áll, amelynek hossza elég jól jelzi a leves minőségét, ami körül itt minden forog. Ha belegondolok, hogy a meleg ebédre vágyók közül mindenkinél be kellene tartani az egészségügyi hatóságok által javasolt minimális távolságot, akkor a sor nemcsak egy, hanem három háztömböt is körbeérne.

Ramen Japánban
A ramen evése tehát mindenekelőtt várakozást jelent. Várni, amíg bejutunk a boltba, ahol a pénzünket egy automatába dobjuk, hogy kiválasszuk a leves típusát és tartalmát, a friss tésztán felül. Aztán várni még egyszer, a kiváltságos helyeken ülhetünk, másokon állunk, amíg a pult mögötti srác ki nem adja a megváltó parancsot, hogy foglaljuk el a következő szabad helyet. Ott, a pultnál, közvetlen közelségbe kerülünk a sorban mellettünk állóval, ami azért fontos, mert a ramen fogyasztása egészen különleges akusztikával jár. A friss, éppen a hihetetlenül forró levesbe engedett tésztát a törzsvendégek ugyanis hangos szürcsöléssel emelik ki a léből, kizárólag evőpálcikák és a saját szájüregük hidraulikus képességeinek segítségével, aminek, mint elmagyarázták nekem, elsősorban egy oka van: a levegő hangos beszívása, amely a szürcsölő hangot adja, valójában hűti a tésztát, és lehetővé teszi az étkezők számára, hogy elfogyasszák, amíg a forró, ideális állapotában van – néhány perc után a forró levesben ugyanis már túl puhának minősülne. Jó másfél óra sorban állás után tehát szürcsölő és csámcsogó emberek között ültem, akik minden jel szerint a várakozással eltöltött időt evés közben akarták behozni. Mindenesetre tőlem balra és jobbra a vendégek kétszer is cserélődtek, mire végeztem az ízletes adag levesemmel.
A fenyegető cseppfertőzés balról és jobbról elkerül minket, ha magunk készítjük el a ramenünket. De az élvezet visszhangja legkésőbb akkor jelentkezik, amikor az ember mélyen a levesestál fölé hajol, és érzi az élvezet forró és fűszeres előszelét – az olyan szemüvegesek, mint én, ezekben a pillanatokban csak ködöt látnak, de mögötte a felkelő nap titkai rejtőznek.
A ramen alapvető összetevői a tészta, az alaplé, a feltétek és az ízesítés, japánul: tare. A rament könnyű otthon is elkészíteni, de hogy az erőfeszítés ne váljon nagyobbá az élménynél, azt javaslom, vásároljunk szárított tésztát, amely minden ázsiai boltban kapható. Végső esetben vásárolhatunk egy csomag instant rament is, kidobhatjuk a fűszerkeveréket, és csak a tésztát használhatjuk fel.
Természetesen az alaplé az étel spirituális központja. A klasszikus ramen-levesek összetettsége legendás, és ez nem véletlen, hanem gondos extrakció eredménye. A négy leggyakoribb ramen-alaplé a shio, shoyu, miso és tonkotsu. A shio csirkealapléből, dashiból és egy sóalapú tare-ből áll. A shoyu csirkealaplé, sertésalaplé, dashi és egy szójaszósz alapú tare keveréke. A miso csirkealapléből, sertésalapléből, dashiból és miso-tare-ből készül. A tonkotsu egy erőteljes sertésalaplé, amelyet tetszőleges tare-rel ízesítenek.
Az én választásom a shio alaplé. Talán ez a legelegánsabb ramen-alaplé – és elkerüli a meglehetősen szagigényes procedúrát, hogy a sertéscsontokat sok órán át levesben főzzük. A csirkealapléhez 2,5 kg csirkecsontra vagy csirkevázra, 500 g csirkelábra (vagy ha nem kapható, akkor szárnyra), 1 csokor újhagymára (tisztítva és keresztben félbevágva), 2 almára (negyedelve), 250 g friss gyömbérre (mosatlanul, kb. 5 mm vastag szeletekre vágva), 1 fej fokhagymára (gerezdek megnyomva és hámozva) van szükségünk.
Az összes hozzávalót egy nagy fazékba tesszük, és felöntjük hat liter hideg vízzel. Felforraljuk, majd négy órán át lassú tűzön főzzük, és közben folyamatosan leszedjük a habot. Négy óra elteltével a leves körülbelül négy literre fő vissza. Levesszük a tűzhelyről, szűrőn átszűrjük, a maradékot pedig eldobjuk. A levest hagyjuk kihűlni, egy éjszakára a hűtőszekrénybe tesszük, és másnap a felszínén megdermedt zsírt leszedjük (és további kulináris kalandokhoz egy üvegben félretesszük).
A dashit szárított shiitake gombából, kombu hínárból, niboshi nevű szárított bébiszardíniából és katsuobushi nevű tonhalpehelyből készítik: 200 g gombát felöntünk négy liter vízzel, felforraljuk, és 30 percig lassú tűzön főzzük. Ezután hozzáadunk 30 g kombut, 10 g katsuobushit és – ha kedveljük az erősebb halas ízt – a bébiszardíniát. Tíz percig állni hagyjuk, majd szűrőn átszűrjük. Dashi készen is kapható. Ha tehát ódzkodik a házi készítéstől, ügyeljen arra, hogy az ázsiai boltban glutamátmentes terméket válasszon.
Ezzel a ramen-leves alkotóelemei majdnem teljesen készen vannak. Már csak a shio-tare hiányzik, az ízesítő, amely megadja a döntő lökést. Ezt 30 g tengeri só, 120 ml mirin, 30 ml rizsecet és 120 ml víz keverékéből állítjuk össze (mirin helyett használhatunk enyhe szakét is). Az összes hozzávalót egy fazékban közepes lángon kevergetjük, amíg a só fel nem oldódik.
A tökéletes tál ramenhez (személyenként) 180 ml csirkealaplére, 180 ml dashira, 30 g shio-tare-re és 2 evőkanál csirkezsírra van szükségünk. Már csak a feltétek hiányoznak. Ehhez használhatunk egy szelet sertéshas-húst vagy párolt csirkehúst, de nagyon fontosak az Ajitsuke Tamago nevű pácolt tojások. Ezeket lágyra főzzük, majd megpucoljuk és bepácoljuk. Hat tojás levéhez három pucolt és megnyomott fokhagymagerezdre, egy 5 cm-es, szeletekre vágott darab gyömbérre, 1 chilipaprikára, 120 ml mirinre, 2 evőkanál rizsecetre, 120 ml szójaszószra, 1 evőkanál barna cukorra és 240 ml vízre van szükségünk. Az összes hozzávalót egy fazékba tesszük, rövid ideig felforraljuk, majd hagyjuk kihűlni. A tojásokat a kihűlt pácba tesszük, és egy éjszakán át állni hagyjuk. A pác összesen háromszor használható fel.
További lehetséges feltétek a savanyított bambuszrügy, pácolt gomba, valamint wokban blansírozott zöldségek, mint például pak choi vagy zöldspárga, spenót vagy mángold.
Közeledünk a tálalás ünnepi pillanatához. A levest üzemi hőmérsékletre (azaz nagyon-nagyon forróra) kell hozni, a tésztát külön főzzük meg. A húst, a zöldségeket és a tojást a levesbe tesszük, majd hozzáadjuk a tésztát. Szójaszósszal vagy fűszeres olajjal ízesítjük. A levest szeretteinkkel együtt esszük – és élvezzük az elkerülhetetlen szürcsölő hangokat, mint a vágyott közelség megnyilvánulásait.
Ez egy olyan étel, amelyhez nemcsak a megfelelő hozzávalókra, hanem feltétlenül a megfelelő zenére is szükség van. New Orleansban nemcsak az utcasarkon zenélnek, New Orleans a zene szinonimája, talán New Orleans összességében több zene, mint város.
Ha tehetek három javaslatot: Szerezzék be Dr. John Going back to New Orleans című lemezét, a Neville Brothers Yellow Moonját és Professor Longhair Rock ’N’ Roll Gumboját. Ezekkel az albumokkal táncolva fogunk sürögni-forogni a konyhában, hogy elkészítsük ezt a tartalmas, füstös pörköltet, és talán úgy érezzük majd magunkat, mint a Basin Street egyik mellékutcájában, ahol valamilyen trombitás elkezd játszani egy motívumot, és néhány perccel később – ki tudja, honnan – tíz másik zenész csatlakozik hozzá, akik kísérik, és a darabot, amelyet elkezdett, a sajátjukká teszik, egy hordozórakétává Louisiana éjszakájába, tele füsttel, forrósággal és mámorral. Ha ezt nem tudják elképzelni, akkor nézzék meg a YouTube-on röviden, mi történt Dr. John búcsúünnepségén (youtube.com/watch?v=zQoreoDSqEE). Valami hasonló történik itt naponta, és ha a „kitörés” fogalma nem lenne hiteltelenítve a koronavírus miatt, akkor azt mondanám, hogy itt legkésőbb napnyugtakor mindenféle sarkon kitör a jókedv, és válogathatunk, melyik saroknál akarjuk, hogy éppen felvegyenek minket.
A gumbo Louisiana nemzeti étele. Számtalan változatban létezik, de karakterisztikáját tekintve vagy a kreol, vagy a cajun konyhát követi. Ez a recept inkább a cajun konyhára támaszkodik, amely a gumbót sötétebben és füstösebben kedveli.

Louisiana Gumbo
A következő hozzávalókra van szükségünk: 1 nagy fej vöröshagyma, 1 zöld kaliforniai paprika, 2 szál zeller, 2 gerezd fokhagyma, 200 g füstölt sertéskolbász, 400 g csirkehús, 1 liter zöldségalaplé, 2 babérlevél, 160 g okrapaprika, semleges olaj a sütéshez. Fontosak a következő fűszerek: 2 teáskanál pirospaprika, 1 teáskanál frissen őrölt fekete bors, egy kevés cayenne-i bors, egy kevés szárított kakukkfű és oregánó. A roux-hoz, a jellegzetes rántáshoz: 80 ml földimogyoró-olaj és 65 g liszt.
Először apróra vágjuk a hagymát és a fokhagymát, a paprikát és a zellert pedig finom kockákra vágjuk. Az okrát vékony szeletekre vágjuk. Mindent tegyünk félre. A kolbászt vékony szeletekre vágjuk, és egy kevés olajon megpirítjuk a serpenyőben. Ezután tegyük félre.
Most vágjuk a csirkehúst kis darabokra. Keverjük össze a pirospaprikát, a borsot és a cayenne-i borsot, és forgassuk meg benne a csirkehúst. Ezután egy kevés olajjal tegyük a kolbászos serpenyőbe, és pirítsuk a csirkehúst körülbelül nyolc percig étvágygerjesztőre. Emeljük ki a húst a serpenyőből. Ugyanebben a serpenyőben készítsük el most a zöldségeket: pirítsuk meg a hagymát, a paprikakockákat és a zellert, majd adjuk hozzá a fokhagymát és a maradék fűszereket. Tegyük félre.
Most következik a gumbo döntő pillanata. Egy nehéz serpenyőben elkészítjük a roux nevű rántást. Ehhez egy tiszta serpenyőre van szükségünk, amelyben az olajat lassan felmelegítjük, és habverővel beledolgozzuk a lisztet. Jó fél óráig tart, amíg a roux eléri a karamellcukorka színét – csak arra kell ügyelnünk, hogy ne égjen oda és ne legyen keserű, különben hiábavaló volt a fáradozás.
Ezzel egyidőben melegítsük fel az alaplevet, és készítsünk elő egy nagy fazekat.
A roux-t és a zöldségeket tegyük a nagy fazékba, és keverjük össze. Ezután lassan adjunk hozzá egy merőkanál forró levest, és keverjük el – mindennek jól össze kell érnie.
Ismételjük meg a folyamatot többször, amíg az állaga sűrű nem lesz, de még nem leveses. Adjuk hozzá a kolbászt és a csirkét, és hagyjuk a gumbót 40 percig lassú tűzön főni. A gumbó akkor kapja meg az ideális állagot – csakúgy, mint például a gulyás –, ha hagyjuk kihűlni, és másnap melegítjük fel újra. De kinek sikerül ezt kivárnia, amikor Dr. John éppen a Goodnight, Irene-t énekli, és a sör jéghideg...