A-La-Carte

Egy város, mint egy ünnep (2019/2)

Először egy kis falafel, de a megfelelő standnál. Aztán egy séta a Carmel piacon, a megfelelő címen, és mint egy villámcsapás, a felismerés, hogy Yotam Ottolenghinek nem kellett semmit sem kitalálnia, csak Tel-Aviv esszenciáját megfelelő ételekké formálnia.


Legkésőbb kora délutánra a tel-avivi tengerparti sétány edzőteremmé változik. A százméterenként fixen felszerelt eszközökön kidolgozott hasú fiatalok – a kockahas még csak enyhe kifejezés – csúfot űznek a gravitációból: a nyújtón és a gyűrűn úgy mozognak, mintha a nehézkedési erő meg sem létezne.

Megfigyeltem magam, amint – bár teljesen értelmetlen volt – behúztam a hasamat és kidüllesztettem a mellkasomat, mintha engem is vizslatna valaki, mint az esztétikai tökéletesség ezen együttesének pofátlan betolakodóját. Sebaj, azért egy hajszálnyival jobban éreztem magam.

Behúzott hassal mentem tovább, hogy megnézzem a focistákat, akik a szomszédban strandröplabdáztak, bár nem kézzel, hanem lábbal, vállal, fejjel és igen, fenékkel. A srácok olyan virtuózan voltak képesek nem hagyni a labdát a homokba esni, és merész adogatások után átjuttatni a hálón, hogy nem láttam más esélyt, mint a hasamat visszaadni a gravitációnak, ami tehát mégsem volt eltörölve, leülni és figyelni őket.

Megvan az oka, hogy a Super Bowl közvetítése alatt miért fogy el minden évben több ezer tonna csipsz és guacamole. Ha az ember azt nézi, ahogy mások izzadnak, alattomos étvágya támad. Az anyagcsere alattomos empátiával rendelkezik. A srácok megfeszülnek, szomjasnak kell lenniük. Tehát én is szomjas vagyok. Ha ők isznak, enniük is kellene, és ha nekik nincs idejük enni, én kisegíthetném őket azzal, hogy helyettük is bedobok pár falafelt a keringésembe.

Nem felkészületlenül érkeztem Tel-Avivba, ezért tudtam, hogy vita folyik arról, melyik üzlet számít a legjobb falafelstandnak. Bár ez a vita olyan érvek mentén zajlott, amelyek nem feltétlenül világosak számomra.

Első téma: az ár. Befolyásolja-e az ár, hogy milyen jó a falafel? Persze, ha a csicseriborsó és a fűszerek keverékénél, a falafel „húsánál” nem is, az olajnál, amiben sütik, biztosan. Tehát inkább a drága falafel felé hajlok. Ilyet a HaKosemben kapni a Shlomo HaMelech 2. szám alatt, csak pár száz méterre a Dizengoff tértől, és Tel-Aviv minden más falafeljének ehhez kell mérnie magát. Nos, ezzel a feszültség el is múlt.

A vita persze folytatódik. Második téma: hitelességi okokból egy legjobb falafelstandnak lepattantnak kell lennie? Szerintem nem. Ha a standos készíti a legjobb falafelt, akkor akár azt is követelheti tőlem, hogy nyakkendőt kössek a napégette nyakamra, miközben kiválasztom, mi kerüljön a frissen sütött golyók mellé a pitakenyér szájába; savanyított vöröskáposzta, sült padlizsán, hagyma, paradicsom, krémes humusz, tehát tulajdonképpen minden, ami előttem a vitrinben sorakozik. Akarja ezt a HaKosem-es? Természetesen nem, de egy kis kertet rendezett be az utcán félig elegáns kültéri bútorokból, ahol el lehet fogyasztani az ételt, ami elriasztja a streetfood-puristákat. Ők nem csak keveset akarnak fizetni, hanem cserébe megfelelően rosszul is akarnak bánni velük.

Harmadik téma: Oké, a zene a HaKosemben valóban kihívás. De ha a falafel olyan kiváló, mint itt, olyan könnyű és fűszeres, az étel többi összetevője által körülölelve és ízesítve, akkor felőlem akár a Wildecker Herzbuben is szólhat.

Be kell vallani, a Sabich Tchernichovsky étel a Tchernichovsky utcában szintén nem volt rossz, csak épp egy túlzsúfolt parkpadon kellett ülni és lecsöpögtetni magunkat anélkül, hogy tartalék szalvétánk lett volna. De a pitakenyér sült padlizsánnal, humusszal, zöldséggel és kemény tojással igencsak kielégítő. Ha valaki akarja, eszébe juthat a feltalálója, Sabich Tsvi Halabi, akinek Irakból Izraelbe kellett emigrálnia, és ott tette kedvenc ételét utcai étellé. Ha az ember a tengerparton megkívánt egy kis harapnivalót, akkor a kitérő a Tchernichovsky utcába ajánlott.

Próbálok tehát bejutni az ezer wifi-hálózat egyikébe, ami Tel-Aviv felett lebeg, hogy kiderítsem, innen közelebb van-e a HaKosem vagy a Sabich Tchernichovsky. A város a digitális fejlődés központja, legalábbis ha ismer az ember egy jelszót, vagy olyan gazdag, hogy az adatroaming fogalma már nem számít.

A HaKosem egyébként nem az egyetlen hely volt, ahol ettem, és azonnal esküt tettem magam előtt, hogy nem hagyom el a várost anélkül, hogy visszatérnék. A második hely a Google-Maps profilomon, miután feljutottam az internetre, egy nagy piros szívet kapott. A Carmel piac szélén fekszik, és HaBastának hívják.

A turisták kötelező programjához tartozik a Carmel piacon való séta. A piacutcája nyílegyenesen halad a Poli House-tól a HaKovshim park felé, és csak azt tudom tanácsolni, hogy a bejárást alulról felfelé kezdjék, mégpedig a HaKovshim oldaláról, ahol a nagyszerű gyümölcs- és zöldségstandok vannak, nem pedig a belvárosi oldalról, ahol száz-kétszáz méternyi standfelületet pazarolnak el felesleges kacatok eladására. Az ember a hamis Manchester United mezek és I ♥ TLV pólók láttán túl gyorsan elfáradhat, és turistacsapdaként könyvelheti el a piacot. De ez kár lenne.

A Carmel piacon facsartattam magamnak a világ legjobb gránátalmalevét, keserédeset és mélyvöröset, közvetlenül a Carmel piac mellett, a HaShomer nevű kis utcában pedig betértem a HaBasta nevű étterembe, hogy megértsem, mi is az a tel-avivi konyha: egy teli asztal számtalan kis tányérral, amelyekből mindenki eszik, aki az asztalnál ül, amíg az első tányérok ki nem ürülnek, és jönnek a következők.

Karfiol tahinivel. Karalábé kecskesajttal. Padlizsánkrém labneh-vel. Pácolt padlizsán füstölt labneh-vel. Cukkini füstölt hallal töltve. Cékla nyers makrélával. Red snapper nyársak. Articsóka-carpaccio. Fűszersaláta kéksajttal.

Zárójelben: Ráadásul a HaBastának első osztályú borlapja van. A borok nemcsak jól válogatottak – burgundi, rhone-i, jura-i, valamint izraeli borok választéka –, hanem olyan tisztességesen kalkuláltak, hogy nagyon szigorúnak kell lenned magaddal, ha nem akarsz többet inni, mint amennyit valójában szeretnél. Zárójel bezárva.

Minden egyes étel kis szenzáció volt. Minden zöldség identitásképző ízű volt, és emellett olyan jól fűszerezve, hogy a saját íze optimálisan érvényesülhetett. A textúrákkal való játék mesés volt, és csak néhány percbe telt, talán hat előételbe, amíg világossá vált számomra, hogy Yotam Ottolenghi semmit sem talált fel, csak kinyitotta a szemét. Éppen a vegetáriánus ételek nem hagytak semmit sem kívánnivalót maguk után, sem a harapást, sem a szaftosságot, sem a fűszerezettséget, sem az állagot, így hirtelen tudatosult bennem, hogy elkötelezett húsevőként sincs problémád azzal, hogy Izraelben vegetáriánusként élj. Ez az élvezetes lemondás volt köztudottan az alapja Yotam „The New Vegetarian” című rovatának a Guardianben, amely világsikerét megalapozta.

Ott ültem tehát a HaBastában, ittam egy Aligotét Benoît Ente-től, és rendeltem tányérkát tányérka után a konyha melletti magas asztalnál. Amikor a végső citromhab élvezete után elégedetten fizettem, és elindultam hazafelé egy langyos éjszakában, nagyon közel voltam ahhoz az állapothoz, amit népszerűen boldogságnak neveznek: a belső és külső ingerek harmonikus egybeeséséhez.

Ahol még boldog voltam: például reggel, amikor a Neve Tzedek negyedben felkerestem a Kiosk Lilienblumot. A hatszögletű alaprajzú fehér-kék pavilont még 1920-ban, röviddel Tel-Aviv alapítása után helyezték a Lilienblum és a HaRishonim utca sarkára, hogy a járókelőknek üdítőket és harapnivalókat áruljanak. Ma jókedvű fiatalok kezelik a kávéfőzőt, és avokádós pirítóst vagy ruggelachot szolgálnak fel. Egy pergola alatt ülsz az árnyékban, és élvezed a virtuóz mintát, amit a barista a cappuccinód felületére varázsolt. Néhány évvel ezelőtt ez a kioszk még egy bedeszkázott roncs volt, és ahol ma a pergola van, ott autók parkoltak. A városon végigsöprő nagy felújítási hullám során a kioszkot újraélesztették, csak őszintén megköszönni tudom – és még egy cappuccinót rendelni, meg talán még egy frissen facsart narancslevet. Aztán becsukni a szemet, és érezni a nap vörösét a szemhéjon.

Vagy a parton, ahonnan a Manta Ray hangszóróiból Jack Johnson-szerű jó közérzet-zene árad, miközben a hosszú bárban ülve, kilátással a strandra, Jaffa félszigetére és a lemenő napra, hozatok magamnak egy-két italt. Zene, melegség, fény, levegő és a megfelelő italok boldogság néven ismert metafizikai őserővé állnak össze – és szerintem ez nem is egy különösebben jó, csak egy különösebben erős ital.

Amikor egyébként pár nappal később – szombaton – visszatérek a Manta Rayhez, hogy közvetlenül a víznél késői reggelit vegyek, értetlen arcokba nézek: „Nem foglalt asztalt? Sajnos. Nem, a legkisebb esély sincs rá...”

Szóval ne írjatok nekem képeslapot Tel-Avivból azzal panaszkodva, hogy szombaton reggelire nem kaptatok asztalt. Inkább küldjétek el időben a foglalást.

Természetesen kipróbáltam azt is, mit jelent Tel-Avivban a fine dining. Például betértem a város északi részén a Shila étterembe, amelyet Sharon Cohen séf vezet, aki saját leírása szerint „nevetve és humorosan” áll a tűzhelynél, ételeit „bájjal” fűszerezi és „szeretettel” szolgálja fel.

Ezen a giccsen túl azt feltételezem, hogy Sharon Cohen séf a személyzetét egy modellügynökségnél toborozza, és nem kell két másodperc, hogy felfogjam, a Shilában a „rich & famous” találkozóhelyére kerültem. Semmi gond. Tel-Aviv gazdagjai és szépei is szívesen és jól esznek.

Sajnos minden tányér eléggé megrakott és túlzsúfolt volt. A „spanyol carpacció-m” például a nyers vörös márna mellett tartalmazott még egy adag párolt kalmárt, chimichurrit, egy briós-gombócot és elég sok csípős paradicsomszószt. Mindegyik önmagában oké. Együtt káosz.

A vastag, szaftos, bőrén sült halfilém sem érkezett kiegészítések nélkül, köztük ismét párolt kalmárral, amelyből láthatóan volt még készlet elfogyasztásra. Ezúttal egy rákalaplével, édesköménnyel, olajbogyóval és zöldbabbal versengtek. Eredmény: lásd fentebb.

Lehet, hogy most nem hangzik olyan izgalmasnak. Pedig nem igaz. Mert először is pezsgőt ittam, másodszor a zene a Shilában elektromos és hangos volt, ami harmadszor nagyon szórakoztató hangulatot teremtett. Amikor valamikor későn elindultam hazafelé a Neve Tzedek felé, jókedvűen úgy döntöttem, hogy gyalog megyek. Legeltettem a szemem a számos házon, azok íveivel és rafináltan elhelyezett ablakaival, amelyek a Ben-Yehuda utcát szegélyezték. Ezek a német Bauhaus-stílussal rokon „nemzetközi stílusú” házak a harmincas évek Tel-Avivjának élénk építkezési tevékenységének következményei, amelyet alapvetően befolyásoltak a Németországból kivándorolt építészek. Úgy döntöttem, lefoglalok egyet a Bauhaus-túrák közül, amelyet az azonos nevű központ kínál, majd a Sderot Ben Gurionon a strand felé fordultam, átkeltem a Crowne Plaza körüli beton sivatagon és lementem a homokhoz. Ott levettem a cipőmet és mezítláb, vidáman és kissé részegen sétáltam a mediterrán part mentén. Ez egy Shilában elfogyasztott étkezéshez tartozik.

Ennek megfelelően optimistán kerestem fel másnap este Tel-Aviv legelegánsabb szállodáját, a The Normant, ahol a szálloda saját Alena éttermében asztalt foglaltam, az ördög tudja miért. Az étel miatt biztosan nem lehet a hely jó híre. Egyik rendelt ételt sem ettem meg, még a grillezett karfiolt sem zöld szósszal, pedig a grillezett karfiolt – ahogy a legendás Miznonban tálalják, kívül pirítva és sósan, belül krémesen és virágosan – elképesztően szeretem, és a zöld szószt is, ha nem csak klorofilízű.

Az egyetlen dolog, ami kibékített a hellyel, az volt, hogy jelen volt az osztrák ex-kancellár, aki a feleségével színes italokat fogyasztott a bárban. Ez volt tehát a slim-fit alakjának titka: ott enni, ahol az ételt nem eszik meg. Ez egy diéta a „rich & famous”-nak, de legalább van benne valami grandiózusság.

Másnap délelőtt elindultam Jaffa felé. Jaffa azon az előreugró félszigeten fekszik, amelyet Tel-Aviv strandjáról déli irányban látni, miközben az ember focizik, fekvőtámaszozik vagy falafelt eszik.

Végigbóklásztam Jaffa híres bolhapiacát, facsartattam magamnak narancslevet és főzettem kávét, régi hanglemezekkel teli ládákban turkáltam, szaglásztam a keleti illatokat, tartottam egy szünetet egy félárnyékos kávézóban, élveztem a piac illatait és zajait, de amikor az éhség erősebb lett, dél felé vettem az irányt, mert több megbízható forrás súgta nekem, hogy nincs olyan csodálatos humusz, mint az Abu Hassannál.

Tehát áttrappoltam az óvároson, átszelve a kikötői területet a haléttermeivel és szabadtéri bárjaival, és a déli napon végigkínlódtam a szerpentineket a HaDolphin utcáig, ahol egy szerény vendéglőben ordinál a híres humuszgyáros: kicsi, dísztelen asztalok, legszűkebb ülőhelyek és akkora tolongás, mintha ingyen lenne valami.

Beékelődtem egy helyi mellé, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy nyers hagymával aromatizálja a humuszát, és mielőtt még tudtam volna, akarom-e ezt a terhet magamra venni, jött a főnök – a hangos hangjáról ismeritek fel; nem egy kicsit hangos; igazán hangos; amikor a konyhában továbbadja a rendeléseket, remeg az épület, mint a Metallica soundcheckjénél – és hozta a Mutha'alatot: mindent egyszerre: humuszt, barna babpürét és masabachát, egy olyan humuszvariációt, ahol a csicseriborsót nem pürésítik, hanem csak nagyjából szétnyomkodják.

Igazából szeretem az olyan helyeket, mint Abu Hassané. Helyiek és turisták osztoznak a padokon. Az ételek egyszerűek és olcsók. Nincs lehúzás gyanúja, nincs felesleges csinosítgatás, bezárnak, ha a konyhában elfogytak a készletek.

Mégis volt valami, ami nem tetszett. Az ír sztármészáros, Jack O'Shea jutott eszembe, és az, ahogy egy angol húslevágási bemutatón a húst, amelyet épp a legmagasabb hangon dicsért, megvető durvasággal vágta a pultra, úgyhogy teljesen elment a kedvem attól, hogy egyek belőle. Körülbelül így tálalja a humusz mestere a tányérjait: bumm, csatt, csörrenés, hozzá egy lepénykenyér, csípős szósz és a hagyma az ízért. Csatt. Bumm. Metallica.

Pedig a humusz nagyon jó volt. Selymes volt, és csaknem ideálisan ötvözte a csicseriborsó tompa ízét a tahini szezámos olvadékonyságával. A citromlé a frissen vágott petrezselyemmel kiegészítette az élvezetet. A sötét babpüré veszélyesnek tűnt, de jól ízlett, főleg egy kis „csípőssel”, és a masabacha a maga állagával még egy örömteli dimenzióval gazdagította a humuszformulát. A nyers hagymás harapástól viszont tartózkodtam.

Nagyon jóllakottan, nem elégedetlenül, de furcsán érintve a durva légkörtől, elhagytam a helyiséget és visszasétáltam Jaffába. Az Abu Hassannál dolgozó srácok tudják, mit csinálnak. De ha ehhez még a teremtményeik és a vendégeik iránti tisztelet is társulna, azt nagyon jól el tudják rejteni. Lehet, hogy csak egy kicsit voltam érzékeny.

Mellette szól, hogy meglátogattam a különös Ilana Goor Múzeumot, és annak teraszáról néztem Jaffa strandjára és a tenger végtelenségére. Utána átsétáltam a domb másik oldalára, amelyen Jaffa az ókor óta trónol, és az Abrasha Parkból, ahonnan egész Tel-Aviv belátható, figyeltem, hogyan nő a város. A kertvárosból, amelyet 1909-ben Jaffa lakosainak visszavonulási területként alapítottak, Izrael erősen dobogó szíve lett, lakórégió az összes izraeli csaknem felének, a Közel-Kelet legnagyobb gazdasági metropolisza Kuvait és Abu Dhabi után. A Fehér Város lapos tetői között sarjadnak a felhőkarcolók, és a tel-avivi lakásárak már régen elszálltak. A jókedvű normalitás, amelyet Tel-Aviv sugároz – ellentétben Jeruzsálem feszült idegességével, a megszállt területekről nem is beszélve – megkéri az árát, és megéri az árát.

Este a North Abraxassban ettem a Lilienblum utcában. Az egyszerű élvezetek főünnepe volt. Sok ételt még tányérra sem méltattak, csak egy darab papírt vagy kartont adtak, amiről lecsipegethettem, beleharaphattam, csöpöghetett. Például, amikor megérkeztem, egy paradicsom feküdt az asztalon, mellette durva aromatizált tengeri só, úgymond előételként. Élveztem a paradicsomot, ettem egy darab pirítóst mesés avokádóval, zöldbabot fokhagymával, olajjal és citrommal, a kötelező grillezett karfiolt, egy grillezett padlizsánt kemény tojással és fűszeres paradicsomkrémmel, végül egy brióst olvadó bárányhússal. Eyal Shani helye, aki a Miznon-koncepciót is kifejlesztette és vitte ki a világba (Tel-Aviv/Párizs/New York/Bécs), nem riad vissza attól, hogy a legegyszerűbb kreációkat szolgálja fel, feltéve, hogy az élelmiszerek frissek, van bennük lendület és íz. Yotam Ottolenghi a North Abraxasst nevezte a kedvenc tel-avivi éttermének, megértem őt. Kissé kábultan álltam fel az asztalomtól, és az volt az érzésem, egyetlen étel sem haladná meg a saját szakácsi képességeimet. Egy étkezés a North Abraxassban tehát olyan önbizalommal ruház fel, amely a saját konyhádban ölt majd testet. Ezt nevezem az izraeli fenntarthatósági formának.

Természetesen a vendéglőkkel párhuzamosan felderítettem Tel-Aviv piacait is. A Carmel piac a leglátványosabb. Az oldalutcáiban nagyszerű falatozók rejtőznek, például az M25, amely a szomszédos hentesüzlet legszebb darabjait közvetlenül dolgozza fel és röptében hozza az asztalra.

A város közepén található Sarona piac valójában inkább csemege- és konyhai szaküzletek gyűjteménye, kiegészítve megfelelő étkezdékkel, a müncheni kolbászos standtól a sushibárig. Nem igazán figyelemre méltó. A piackutatásom pozitív mellékhatása az volt, hogy nemcsak a közeli Tel Aviv Museum of Artot fedeztem fel, hanem rátaláltam a következő kedvenc éttermemre is, amely a Sarona piactól nem messze, a tervezett metró monumentális építkezése és egy új felhőkarcoló közé szorulva található. Clarónak hívják. A mediterrán étterem ugyan nem kínál kilátást a Földközi-tengerre, de van egy színes története. Eredetileg a terméskő házat 1886-ban a templomosok építették, később nyomda működött itt, a második világháború alatt az angol csapatok parancsnoksága, az Izraeli Bank, a Moszad egyik részlege és a védelmi minisztérium archívuma.

Itt – előreszaladok – később egy egészen csodálatos vacsorám volt, amely tökéletes Negronival kezdődött, és legyünk őszinték, mi történhet, ha már a Negroni is tökéletes? Követte egy virtuózan ízesített saláta céklából, fűszernövényekből és sárgarépából (minden állagban) puha juhsajttal, aztán egy tányér nyersen pácolt mediterrán hal vérnarancsal és labneh-vel, később egy mesés grillezett brokkoli szalonnás vajjal, parmezánnal és mustáros vinaigrette-tel, végül lenyűgöző tortelloni, finom marhahús-raguval töltve, hagyma krémmel és zsályás vajjal kísérve. Örömtől levegőért kapkodtam.

Örömtől levegőért kapkodni: ez a kulcsszó Arie Habshush fűszerboltjához, amelyet a Levinsky piacon találtam, amikor folytattam a körutamat. A Levinsky piac egy sajátos piac. A Levinsky utca bal és jobb oldalán keskeny mellékutcákban, felirat nélküli, kopott ajtók mögött részben nagyszerű kínálat rejtőzik. Arie Habshush boltja számára a „jelentéktelen” még csak enyhe kifejezés. A Ha-Khalutzim St 18 címen található egy graffitivel összefirkált türkizkék fémkapu mögött, és csak egy kis, ragasztószalaggal rögzített papírlap tisztázza, hogy itt 7.30 és 13 óra között lehet vásárolni – amit rajtam kívül főleg a város legjobb szakácsai és mindenki más tud, akit érdekel az étel.

Mert e kapu mögött egy paradicsom vár. Balra, egy rögtönzött irodában ül a tulajdonos személyesen a pénztárnál. Hátrébb fiak és munkatársak látják el a tolongó vásárlókat – nem érdemes allergiásnak lenni a testi érintkezésre – a legjobb anyaggal, amit csak el lehet képzelni. Más fűszerpiacokkal ellentétben az őrölt és darált aromák nincsenek csinos kúpokba formázva, hanem nagy sötét zsákokban és dobozokban szenderegnek, hogy azonnal életre keljenek, amikor a homályos nappali fényre kerülnek, ahol kibontakoztatják nagyszerű illatukat.

Elhoztam a Ha-Khalutzim St 18-ból a harisszát és szumákot, valamint a zatart, a vadkakukkfű, szumák, pirított szezámmag és só legendás keverékét. Azóta tudom igazán, mire gondol Yotam Ottolenghi, amikor könyveiben arra utasít, hogy fűszerezzünk. Mielőtt Arie Habshushnál jártam volna, a fűszerezés, bocs, inkább csak karikatúrája volt ennek.

Egy ital a Bici­cletta bárban. Még egy vacsora a HaBastában. Egy séta a tengerparton. Egy kapucsínó a Lilienblum kioszknál. A boldogság csak kölcsön kapott dolog. De most már ismerek egy jó zálogházat.

HaKosem
www.falafelhakosem.com

HaBasta
4 Hashomer St, Tel Aviv

Manta Ray
www.mantaray.co.il

Shila
www.shila-rest.co.il

Ilana-Goor-Museum
www.ilanagoormuseum.org/en

North Abraxass
www.facebook.com/northabraxass

M25
www.m25meat.co.il

Claro
www.clarotlv.com

Bicicletta
www.facebook.com/BiciclettaTLV

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!