Szöveg: Christina Fieber · Fotók: Moritz Schell
Hannes Schuster nem éppen az, akit marketingzseninek neveznénk. Abban az időben, amikor mindenki hangosan próbál magára irányítani a figyelmet, ez rendkívül szokatlan. Ha megkóstoljuk a borait, az az érzésünk támad, mintha pontosan figyelne minket, mintha fel akarná mérni, egyáltalán készek vagyunk-e belemélyedni a borok világába. Olyan borok ezek, amelyek éppoly visszahúzódóak, mint maga a készítőjük. Előbb észre kell vennünk őket a sok zaj közepette.
Ráadásul a borász olyan szőlőfajtára koncentrált, amelyre nálunk sosem figyeltek igazán: a Sankt Laurentre – egy csendes fajtára, amely mindig híres testvére, a Pinot noir árnyékában állt. Nehéz fajtaként tartják számon, amely figyelmet követel. Mivel alacsonyabb rendű Pinot noirnak minősítették, árnyékban éli életét. Alig egy maroknyi borász foglalkozik vele komolyan. Az elsők között volt Josef Umathum, aki húsz évvel ezelőtt felismerte a Sankt Laurentben rejlő potenciált. Bár Schuster azt mondja, véletlenül talált rá a fajtára, valószínűleg a sors keze volt a dologban: egymásra találtak. Ő és a Sankt Laurent. Senki sem érthetné jobban az elhanyagolt szőlőfajta lényegét, mint ez a mély gondolkodású borász.
Természetesen szükség volt néhány kitérőre. Csak a borász rendíthetetlenségének köszönhető, hogy a birtok a Sankt Laurentre való összpontosítással összetéveszthetetlen profilt alakított ki. Szüleinek borászata bársonyos cuvée-ivel vált ismertté: C.M.B. boruk, amely Cabernet, Merlot és Kékfrankos házasítása volt, igazi ikonnak számított. „A C.M.B. a történelmünk része, akkoriban egyszerűen ez volt a stílusirányzat” – mondja Hannes Schuster –, „ma már unalmasnak találom.”
Az 1990-es években érte el nálunk csúcspontját a nemzetközi fajtákból készült testes házasítások körüli fellendülés. Senki sem akart tudni a hazai fajtákról, reménytelenül régimódinak tartották őket. A nagyvilági borkultúrához igazodtak, és mindent megpróbáltak másolni Bordeaux és Kalifornia között, ami gyors sikert ígért. Gyakran kíméletlen barrique-használattal. „Bordeaux-hoz képest semmibe sem került, de ízre is olyan volt, mint a fa” – foglalja össze Schuster.
Bár a birtokon mindig is termeltek Kékfrankost, az végül eltűnt a házasítások mögött. Ez egyre jobban zavarta a fiatal borászt. 2000-ben úgy döntött, hogy a szülei borászatától függetlenül saját hordókat alakít ki, először fehérborokkal, amíg véletlenül régi Sankt Laurent-ültetvények nem kerültek a kezei közé. Kincs volt ez, mint az később kiderült. Akkoriban senki sem akarta: a kényes fajtával járó fáradozást a legtöbben túl megerőltetőnek találták.
Schustert ez nem riasztotta el. Sőt, éppen ellenkezőleg: a vállalkozás ekkor kezdte el igazán izgatni. Otthon sosem termeltek Sankt Laurentet. Ha a vállalkozás mégis rosszul sülne el, az senkinek sem tűnne fel. Ez meggyőzte a szüleit is. Ettől kezdve elindult a megfelelő ültetvények vadászatára – már ez sem volt egyszerű: azt magyarázták neki, hogy harminc évvel elkésett, mindent régen kivágtak, és inkább Zweigeltet ültettek helyette, mert az biztosabb hozamot és magas cukorkoncentrációt, vagyis alkoholban gazdag borokat eredményez.
Sankt Laurenttel már nem lehetett érvényesülni.
Azoknál a borászoknál, akik még foglalkoztak vele, gyakran túl dúsra sikeredett: a magas cukortartalom elérése érdekében későn szüretelték, majd a pincében próbálták korrigálni. „Ennek semmi köze a Sankt Laurenthez!” – véli Schuster. Az ő elképzelése a fajtáról éppen az ellenkező irányba mutat: a finomságot, az eleganciát akarja kihangsúlyozni. Egyik Sankt Laurent bora sem tartalmaz 12,5 százaléknál több alkoholt. „Nem fokok alapján szüretelünk, hanem a szüret előtt folyamatosan kóstoljuk a szőlőt – hogy ízlik-e, teljesen érett-e” – magyarázza –, „ez megerőltető és időigényes, de csak így lehet pontosan megállapítani a fejlődését.” A Sankt Laurent Donnerskirchen 2014 a Weinguide A la Carte 2017 kiadványban 97 ponttal a tesztszezon legmagasabban értékelt vörösbora lett.
Érett, de semmiképpen sem túlérett szőlőre vágyik. A túlzsúfolt, fonnyadt borok nem érdeklik. 2015-ös Sankt Laurent bora friss, diszkrét, hűvös gyümölcsösséggel és elképesztő feszültséggel. Ez már nem kezdőknek szánt bor. Azonnal a dolgok közepébe vág. A Sankt Laurenthez fűződő viszonyát gyűlölet-szerelemnek nevezi. Nehéznek ugyanakkor sosem érezte. Egyszerűen kiszámíthatatlan: a szüret közeledtével óvatosságra van szükség, mivel az érzékeny fajta szőlőszemei könnyen megrepednek, különösen eső után. „Az ember végigmegy a szőlősorokon, minden szép egészségesnek látszik, örülünk a szüretnek, aztán három nappal később az egész tönkremegy” – meséli. Ekkor kezdődik a kimerítő munka, amely mindent követel a csapattól. Nagybátyja makacsul megtagadja a segítséget a Sankt Laurent-szüretnél: az aprólékos pepecselést egyszerűen nem hajlandó elviselni.
Ennek ellenére Schuster sosem akart Pinot noirt termelni, vagy stílusában francia burgundikat utánozni, hanem valami egyedit akart létrehozni. Valamit, amit csak itt lehet megtenni. Olyan szőlőfajtából, amely illik a Burgenlandhoz: a Sankt Laurentből. A Pinot noir nehezen viseli a pannon nyári hőséget, robban a cukortartalma, mielőtt még fiziológiailag érett lenne. Az eredmény végül a francia burgundik halvány utánzata lesz.
Úgy tűnik, ez egy küldetés: bebizonyítani, hogy a Sankt Laurentből nagy bor születhet, ha nem hamisítjuk meg. Vagy ahogy Schuster nevezi: egy „fejlesztési program” azzal a céllal, hogy a Sankt Laurentet olyan fajtaként mutassa be, amely megmutatja származását. Akárcsak a Kékfrankos.
Amikor több mint tíz évvel ezelőtt először kóstolta Roland Velich Moric Kékfrankosát, az meghatározó élmény volt számára: borok durva hordóhasználat nélkül, amelyek megmutatták származásukat. Ráadásul Közép-Burgenlandból. Velich aztán egyfajta mentora lesz az akkori fiatal borásznak. Bátorítja, hogy járja a saját útját, bemutatja a megfelelő embereknek. Olyanoknak, akik megértették, milyen rendkívüli dolog történik, akik olyan borokat kerestek, amelyek egy kicsit másképp működnek, mint a mainstream.
Külföldön futótűzként terjedt a hír, hogy van egy fiatal borász, aki kiemelkedő borokat készít – idehaza sokáig nem tudtak megbarátkozni a szubtilis stílussal: alacsony alkohol, visszafogott gyümölcsösség, sok ásványosság – nem mindenki értette e borok komplex egyszerűségét. „Az elején néhány kereskedőnk arra kért minket, küldjünk új bort – meg voltak győződve róla, hogy a szállítmány megromlott” – emlékszik vissza mosolyogva.
Tíz évvel ezelőtt Roland Velich-csel közösen indították el a Jagini-projektet. Zagersdorfban béreltek idős Kékfrankos-ültetvényeket, amelyeket ki akartak vágni. Gyorsan rájöttek, hogy egyformán gondolkodnak: mindkettőjükben megvan a hajlam a származási fetisizmusra. A Jagini tiszta Zagersdorf – aprólékosan
kidolgozva. A Jaginivel Hannes Schuster nálunk is ismertté vált. A siker lehetővé tette számára, hogy stílusosan szakítson a múlttal: az egykori zászlóshajót, a C.M.B.-t végleg leállították. Bátor lépés, amely gazdasági kalandot is jelentett. De a Schuster borászatnál sosem a gyors pénzszerzés volt a cél.
Ettől kezdve a radikális purizmus mellett tette le a voksát. Semminek sem volt szabad elmosnia a származás kifejezését. A dűlő neve nagy betűkkel áll a címkén, alatta jóval kisebben a szőlőfajta. Úgy, ahogy a nagyapja is csinálta.
A szőlőben Schuster biológiai módszerekkel dolgozik, a pincében visszafogottan. A csekély mennyiségű kénen kívül semmit sem ad hozzá. Nagy felhajtást azonban nem csap körülötte. Számára ez nyilvánvalóan magától értetődő feltétel ahhoz, hogy olyan borokat palackozzon, amilyeneket elképzelt. Herbicidet vagy inszekticidet amúgy sem használtak soha.
Hogy a birtok kiemelkedő Kékfrankosokat, és két éve ismét fehérborokat is termel, arra még kevés figyelmet fordítanak. Ő maga várhatóan ezt sem köti senki orrára.
Pedig Hannes Schuster egyáltalán nem félénk, kritikus nézeteket vall, és minden következmény nélkül vállalja véleményét. Nemrég például átnevezte Zweigelt borát „Rotburgerre”, ahogy a fajtát eredetileg hívták. Fritz Zweigelt nemzetiszocializmusban játszott problematikus szerepe késztette erre.
Mesterművei kétségtelenül a két Sankt Laurent, a Donnerskirchen és a Zagersdorf. Közös bennük a halkan áramló kifejezőerő és a mélység. Egyébként a két bor nem is lehetne különbözőbb: a Donnerskirchen 2015-öt a pala- és mészkőtalaj határozza meg – vibráló, nyers-húsos, tökéletes egyensúlyban a sötét gyümölcsök, tanninok és a kőzet között. Az érettség és a túlérettség közötti vékony mezsgyén mozog, feszegeti a határokat, de sosem billen át.
A Zagersdorf 2015 hűvösebb, még koncentráltabb. Olyan finom szerkezetű, hogy szinte megragadhatatlan. Az idős tőkék gyökerei mélyen áthatolnak a nehéz agyagos talajon a mészkőig. Koncentrált finomság. Egyszerűen bonyolult borok.
Bár Hannes Schuster azt hiszi, még úton van, valójában megérkezett. A forráshoz.
Weingut Rosi Schuster
Prangergasse 2, 7062 St. Margarethen
Tel.: 0650/979 99 90
www.rosischuster.at