Fotók: Philipp Horak
A bár napsárga, határozott vonalú, egyszerű faépítmény egy világos, tiszta és levegős térben. Nevin Aladag török művésznő lámpái színes virágszirmokként lógnak súlyosan drótos szárakon, mint az egyetlen játékos ellenpont. A park zöldje benyomul az üvegfrontokon keresztül. Bent Francesca Habsburg, vörös hajú, rekedtes hangú, feketében és királykékben stílusosan, eufórikus várakozással tele egy forró művészeti nyár iránt a szép öreg fák alatt, minden regisztert bevet: „Béke, nyugalom, költészet, művészet és étkezés egy csodás, bukolikus menedékhelyen a nagyváros közepén.” Az Augartenben vagyunk, a bejárat a Scherzergasse 1A, 1020 Bécs, tavaly óta a TBA21 alapítványa, a Thyssen-Bornemisza Art Contemporary briliánsan oszcilláló kirakata. Az alapító hölgy friss cseresznyével kacérkodik a fotó kedvéért, de nem eszi meg: „Nincs köztes nassolás. Édesség és chips pláne nem. Három étkezés és nagyon sok víz.” A Badoit, az a francia, az a kedvence, mondja kérdésre. Titkos tipp? Nem hiszi. De ő karcsú.
„There are stars exploding around you and there is nothing, nothing you can do …“, énekli az izlandi előadóművész, Ragnar Kjartansson a kiállítóterem másik végében, érzéssel egy századfordulós fürdőkádban: Márciusban, a „The Visitors“ című videoinstallációjának megnyitóján a bécsi fiúkórus transzponálta a kedvesen erőteljes ember dalát egy világos hangú korállá, Francesca pedig dorombolt: „Imádom, amikor a kortárs művészet képes magáévá tenni a bécsi kultúra legtradicionálisabb részét.“
A walesi neonfény-író és tűzijáték-művész, Cerith Wyn Evans irodalmilag inspirált installációjának bejelentése (kóstoló: www.youtube.com/watch?v=RJi_Skb7o-8in) a német Florian Heckerrel közösen, kíváncsivá tesz a július 5-től kezdődő tárlatra. „Utálom, ha hozzáférhető vagyok“, jelenti ki Evans. Francesca tíz éve gyűjti a műveit.
Most bátorító dicsérettel kordában tartja a hazai művészekből, tervezőkből, fotósokból, munkatársakból álló csapatot, ahol a „great, wonderful, precious, fabulous, amazing“ angolul találónak hangzik, és egyáltalán nem bombasztikus. „Légy egyszerű és tiszta“, tanítja a Dalai Láma. A mecénás a szellemét tanult, ha úgy tetszik, megvilágosodott önismeretként fordítja le. Francesca Habsburg a buddhizmust olyan embereknek éli meg, akik túl megfontoltak ahhoz, hogy egyszerűen csinálják. Segített neki megszilárdítani csapongó ikertermészetét, megzabolázni szenvedélyes temperamentumát, újradefiniálni identitását élete minden töredékének erőteljes keverékeként. Gyakran mondja, hogy „simple and clear“. És akkor általában mosolyog. Mint most.
Az új, térkitöltő bár – „A sárga egy állítás“ – Hans Schabus karintiai képzőművész terve, aki 2005-ben a Velencei Biennálén „Az utolsó föld“ című transzformációs objektjével, egy fából és kátránypapírból készült ideiglenes hegyi erőddel kavart nagy port az osztrák pavilonban. Ugyanis: Francesca a Dorotheumban fedezett fel és „mentett meg“ egy bárt, amelyet Schabus a kilencvenes években épített egy galéria számára, hogy felállítsa az AU Café-ban: „Imádom a bárokat, a koncepciójukat. Ott iszom meg egy pohár pezsgőt, Ruinartot, vagy Jamaicában mojito-t trópusi mentával. Szeretek előtte és mögötte állni, bárokban felszolgálni, gyűjtöm őket, legalább húsz kis bárom van otthon.“ Oké, több háza van. Itt-ott elszórva a kontinensek között. Tíz éve Bécs a központ.
Francesca Anne Dolores Thyssen-Bornemisza de Kászon et Impérfalva egy 17. századi villában nőtt fel a Luganói-tó partján, régi és modern mesterek gyűjteményével. A művészet olyan magától értetődő volt, mint a levegővétel, a gyermekkora ízei mégsem hangzanak kellemesen. A szüleivel való étkezésekkor csendben kellett maradnia. A neves svájci Institut Le Rosay kollégiumi kosztját forrón utálta: „Minden túlfőzve. Spagetti, hús, zöldség. Minden vitamin eltűnt.“ Panaszkodik, hogy azóta sem változott semmi. Két fiatalabb gyermeke vele lakik, és: „Mennyit harcolunk szülők a Danube International Schoolban a friss ételekért! Pedig ez épp a növekedésben lévőknél olyan fontos az energiához, az agynak, a testnek. Mégsem engedik meg, hogy egészséges ebédet vigyünk nekik.“ Hogy reagálnak a gyerekek? „Egyszerűen megtagadják az iskolai ételt.“
Az anyai hang a művészeti stressz okozta ütemből lágy, szeretetteljes-derűs dallamba vált: „Eleonore, a legidősebb, közgazdaságtant tanul Londonban a Regent’s College-ban, elkezd főzni, úgy, ahogy én kezdtem főzni diákként a St. Martin’sban. Az a barátnők közötti versenyek ideje, hogy ki készíti a legjobb tésztaszószt. Először realizálod, mire képes a fokhagyma. Imádom a fokhagymát! Ferdinand kevésbé. 16 éves, autóversenyző akar lenni. Szigorú testépítő diétára koncentrál, sok fehérje, sok hús, irtózik a zöldségtől. Gloria, tizenhárom és féléves, talán ő hasonlít rám a legjobban. Kíváncsi, felfedezőkedvű, kísérletező. Nagyon kisgyerekként már szerette a sushit. Sosem riadt vissza az idegen ételektől.“ Na ja, egy anyukánál, aki a streetfoodot is szereti: „Egyszerűen olyan jó illata van, szerte a világon. A gyomrom immunisnak tűnik a baktériumokra“, vallja be Francesca Habsburg összeesküvősen, mintha félne a szidástól a bio-korrektség megsértése miatt. De: „Ha betegnek érzem magam, tehermentesítem a testemet nagyon könnyű ételekkel. Hal, kevés fűszer, alig zsír, nincs cukor. Ez szabadságot ad a gyomornak. A rendszer újra energiát kap.“ Erre vigyáz Melanie szakács is.
Az alapítvány irodájából, a fehérre meszelt, Kolo Moser arany díszítéseivel ékesített Otto Wagner-házból, amely hajóorrként kerekíti ki a Linke Wienzeile és a Köstlergasse sarkát, a több mint 3000 kortárs műalkotást gyűjtő műgyűjtő „a 21. század Peggy Guggenheimjeként“ valósítja meg magát – ez egy személyes nemesi cím, amelyet Peter Weibel médiaművész aggatott rá. Tavaly óta az Augartenben is, mivel Agnes Husslein, a Belvedere igazgatója bérbe adta neki Gustinus Ambrosi szobrászművész egykori, 1950-es évekbeli műtermeit. Francesca együttműködik és ünnepel a világgal. Lendületes mozgatórugó, ha új projektek keresztülviteléről van szó – a háború sújtotta Dubrovnik óvárosának megmentésétől Christoph Schlingensief munkásságának elismerésén át az opulens „Morning Line” hangpavilonig, mint hídépítés Bécs és Isztambul között. Átlépi az új művészeti terek küszöbét azzal, hogy a performance-ra és multimédiára helyezi a hangsúlyt. Hogy a TBA21 támogatja és koprodukcióban készíti a jelenlegi biennálé-művész, Mathias Poledna művét az osztrák pavilonban Velencében, azt meg sem említi. Becsületbeli ügy.
Most az AU Café megnyitója zajlik Katharina Mischer és Thomas Traxler letisztult dizájnjával. Csak kis költségvetés volt, de Francesca „nagyon boldog ezzel az egyszerű, kényelmes, világos, fiatal, funkcionális, modern megoldással ebben a gyönyörű barokk parkban, amely sokáig kissé távolabb létezett. Bár csak 15 perc sétára van a Stephansplatztól. Ami azonban az utóbbi években folyamatosan közösségi hotspot-tá fejlődött Bécs egyik leginnovatívabb és legkreatívabb kerületében.“ Az AU Café-ban a TBA21 ezt az új „szellemiséget“ veszi át: „Természetesen egy étterem százezer euróba is kerülhet, csak a legtöbb helyet túldíszítettnek és túltervezettnek tartom“. Az ültetett vacsorák amúgy is idegessé teszik, a pincérek, akik ötpercenként utántöltenek, tányért és evőeszközt cserélnek, ételt hordanak fel és le. Szereti, ha az étkezés, ivás, művészet és szórakozás lazán és zavartalanul folyik össze. Himnuszba kezd az osztrák termékekről, a földből származó természetesekről, sonkáról, sajtról, kenyérről és gyümölcsökről, az Augarten-beli kávézó gasztronómiai koncepciója már készen van a fejében, akár piknikre való elvitelre is. Nevet: „Az egyetlen brit ötlet az AU Café számára.“ Vázolja a „kortárs heuriger“ ötletét szabványosított büfé nélkül: „Házias konyha, kortárs módon interpretálva, úgynevezett ,signature drinks and food‘-dal, amelyek összetéveszthetetlen kézjegyet viselnek. Kicsit siratja a Schwedenstraße-i bécsi szalont, amely bezárt, mert ott házi készítésű dolgok voltak, például lekvárok és kompótok. A Lobau-kirándulás bevált régi-bécsi koncepcióját uborkás üvegbe tett krumplisalátával és pergamenpapírba csomagolt bécsi szelettel még nem fedezte fel. Oké, megbocsátva. Az iparmágnás és műgyűjtő báró Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza lánya csak a kilencvenes évek elején érkezett Ausztriába, akkor is mint Habsburg-Lotharingiai Károly császári unoka felesége.
Egy olyan nagy kirakósjáték, mint a világ, ha az ember megpróbálja megragadni Francesca Habsburgot. Annyi darabkát összeilleszteni, annyi tartalom után nyomozni: egy kis fűszerismeret, kalauz a kortárs művészeti diszciplínákhoz, építészet, kép, videó, hang és szó. Egy útikönyv. Egy szakácskönyv könnyű, egészséges, ünnepélyesen opulens, diétás ételekhez. Tanácsadó az életmódhoz, amely bátorságról, provokációról, elkötelezettségről, nagylelkűségről, de fegyelemről és takarékosságról is mesél. Annak a lehetőségéről, hogy hűek maradjunk magunkhoz, és mégis változzunk. Erőt, tüzet, odaadást – és szervezőkészséget igényel. A látszólag összeegyeztethetetlen csoportok összekapcsolásának tehetsége, a delegálás képessége. „Oszd meg és uralkodj“, fogalmazta meg Machiavelli. Nyilvánvalóan könnyű gyakorlat az éber Francescának, az üzleti életben és a magánéletben is. Alapítványában a kurátorokra támaszkodik. A Belvedere-re nemrégiben felbecsülhetetlen tartós letéteket bízott apja gyűjteményéből. Tűzhelyének uralmát átengedte a heilbronni Melanie Branschädelnek.
Francesca határozott elképzelésekkel rendelkezik az étkezésről. Csak a türelem és a szeretet hiányzik ahhoz, hogy jó barátjával, Robert Dornhelm filmrendezővel piacokat járjon, átgondolja és megkóstolja, mit főzzön este a barátoknak. Még ha kritikus apjával tett művészeti utazásai során Japánba, Dél- és Észak-Amerikába, a Szovjetunióba a hidegháború csúcsidőszakában „ezen világok ellentétei által“ nemcsak a szeme nyílt fel, „milyen fontos a művészet a civil társadalom számára“, hanem az érzékei is kiélesedtek az ízekre, szagokra, fűszerekre. Szeretett barbecue-jaihoz, „amiket legjobban Argentínában és Brazíliában csinálnak, tálcákon a legkülönbözőbb húsdarabokat grillkész szeletekben az asztalokra hozni, itt lehetetlen, sokkal drágább lenne.“ Az indiai, vietnami és marokkói konyhához, a bárányhoz és természetesen a halhoz. Mindkettőt süti néha barátoknak, „bár nem igazán tudok főzni“.
Melanie, aki a müncheni Käfernél és a Meinl am Graben-beli Joachim Gradwohlnál tanulta a magas művészetet, ismeri és osztja főnöknője szenvedélyeit. A jó borsért, friss chiliért, indiai currykért és a mediterrán sókért, beleértve a „nem annyira sós“ kedvencet, a rózsaszín ausztrál Murray River Salt-ot, amelyet ott nyernek, ahol a folyó a tengerbe torkollik. Az olívaolajért, amelyet garantáltan természetesen, Toszkánából kapnak. A mézért, amelyet Francesca anyja szállít. A friss termékekért, lehetőleg helyi szállítóktól.
Ez az elkötelezettség az „organic food“, a regionális és szezonális konyha mellett, az AU Café-ban fog megnyilvánulni. Szoros együttműködésben a környékbeli gazdákkal, a nagyvállalati beszállítás helyett. Az ételnek tükröznie kell a belsőépítészetet, ugyanúgy tisztán, egyszerűen és elegánsan vibrálnia az idők szaván, a különböző szakácsok játékában orientálódó „Pop Up Cuisine“ koncepcióján alapulnia: mindenki újra interpretálja a regionális-biológiai „kortárs heuriger“ alapötletét, kíváncsivá téve, izgalmasan. Elegáns szingliknek, apának-anyának-gyereknek és nagymamának, kulináris és kulturális csemegék kedvelőinek. A TBA21 az AU Café-t „a visszavonulás, a szórakozás, az élvezet helyeként határozza meg Bécs egyik legizgalmasabb és legprosperálóbb kerületében“. A nyári zöldben való kifújáshoz és lélekfrissítéshez.
Ott, a londoni építész, David Adjaye trapéz alakú faléces színpadán, június 15-én nyitotta meg Francesca Habsburg az „ephemeropteræ“ című performance második kiadását. A költészet, irodalom, videó és zene árnyalt kombinációja nemzetközileg elismert művészekkel, Daniela Zyman és Boris Ondreicka kurátori munkájával a TBA21 számára. Tizenkétszer kerül sor rá, mindig péntekenként. A piknikkosarak készen állnak. Az „ephemeropteræ“ olyan rovarok, amelyek csak egy napig élnek. De naponta születnek újak. Olyan mulandóak megjelenésükben, mint a friss étel.