Amikor legközelebb egy ételt „igazi szemétnek” nevez, lehet, hogy igaza lesz.
Nem kérdés, a klasszikus, francia ihletésű csúcsgasztronómia hegemóniájából nem sok maradt. Egy hagyományos gálamenüsor (gratinírozott osztriga, ököruszályleves, homár armoricaine, szarvasgombás hátszín, flambírozott crêpe suzette) láttán a mai igényes, diskurzusra vágyó ínyenc hajlamos azonnal unalomkómába esni.
Mint minden, a végletek felé hajló művészeti ágnak, a divatos új radikális purizmusnak is az a veszélye, hogy kimerül a saját elvárásaiban. Az absztrakt expresszionizmus például Jackson Pollockkal, az alkotójával együtt hamar le is zárult.
És amikor René Redzepi megtanított minket arra, hogy szeressük a fakérget, a zuzmót és a mohát, már akkor ott volt a levegőben az előérzet, hogy ezt aligha lehet fokozni.
De tévedtünk. A New Nordic Cuisine fokozása megérkezett, de nem északról jön. Hanem abból az országból, amely ősidők óta átvesz, adaptál és a végsőkig fejleszt kulturális koncepciókat: Japánból. Idézünk a Spiegel egyik cikkéből a tokiói „Ne Quittez pas” étteremről és annak specialitásáról: „A földmenü hat fogásban. Előételként a pincér egy alacsony kalóriatartalmú zselét hoz földaromával. A kagylós rukkolasalátához ecettel és olajjal kevert földöntetet kínálnak…” És így tovább, a földrizzsel tálalt sertéssülttől kezdve egészen a sajnos meg nem nevezett desszertig (saras kuglóf?). A természetesen elkerülhetetlen következmény: „Spanyolországból és Hollandiából érkező híres szakácsok szeretnék, ha Tanabe séf elmagyarázná nekik a recepteket. Németországból Tim Mälzer járt ott.”
Na tessék. És mivel hagyományosan minden, ami Európában valahol menő, hároméves késéssel megérkezik Bécsbe, már most elővigyázatosságból beszerezhetünk lapátokat és vödröket asztali dísznek. (Ennek a konyhai stílusnak az Olaszországba történő exportálása viszont problematikusnak tűnik. Hagyományosan az észak-olaszok „földevőknek” (terrone) csúfolják a dél-olaszokat. Ha valakinek az a vágya, hogy egy szicíliaitól pofont kapjon, célravezető „terrone”-nak nevezni.)
Középtávon Tanabe mester konyhai innovációja éppen Ausztria számára jelentheti a felemelkedést a kulináris Bajnokok Ligájába. Nemcsak azért, mert a biodinamikus stájer kivételes borász, Sepp Muster már évek óta bölcs előrelátással „Földnek” (Erde) nevezi csúcsborát. Hanem elsősorban azért, mert a salzburgi „Sonnen-Trinkmoor” cég révén valószínűleg mi rendelkezünk az országban az ivóiszap-szektor piacvezetőjével. A vállalat jelenleg még meglehetősen funkcionalistán hirdeti termékét („Természetes összetevők: kovasav, kalcium, magnézium, nátrium, kálium, vas, mangán…”).
De egy kis kóstolói lírával ez egészen másképp hangzana: „Aperitifként talán a mi köves-kirünk, Krimmli-pataki kövekkel, saját levében hidegen áztatva, nagyon lágy, nagyon ásványos, aztán talán folytassuk a ház klasszikusával, a dűlőzaccos borunkkal, 28 napig Weinvierteli löszön érlelt finomiszappal, kissé oxidatív, de fantasztikus ételkísérő, a főételhez pedig végül a 'Terre Noir' cuvée, erőteljes, sűrű, egyszerűen a szó legjobb értelmében földes!”
Továbbá a húsos fanzine-eknek, mint a Meet és a Beef!, konkurenciája támadhatna a földszektorból (Dirt!), a célcsoport valószínűleg nagyrészt megegyezne a társadalom azon növekvő szegmensével, amely számára a szülőföld szent. Azon YouTube-videóra, amelyben Heinz-Christian Strache felpumpált büszkeséggel hagyja magát filmezni, amint egy adag „rántott lepényhalat” fogyaszt, már most örömmel várhatunk. Jelenlegi politikai példaképe, Vlagyimir Putyin pedig beadhatja a már sikeresen a meleg európai gyümölcsök ellen megvédett alattvalói vasárnapi fazekába azt, ami a cárok hatalmának ősidők óta az alapja volt: a végtelen orosz földet.