Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: Nicolás Aznárez
Élménygasztronómia kicsit másképp. A kulináris irodalmi események saját törvények szerint működnek, amelyeket ajánlatos betartani: „Ne olvassanak kérem túl sokáig, a legtöbben az evés miatt jöttek.“
Sokan keresnek VALAMI TÖBBET. Jó konyhája hamar lesz bárkinek. A bio jól hangzik, de a tájékozottak szerint: „A regionális az új bio.“ És manapság már annyi mindenre mondják, hogy regionális, hogy az ember egy kis egzotikumra vágyik.
Az irodalomnak még mindig van egyfajta elefántcsonttorony-szaga. Elitista magasságok és egy kis dohos hangulat. Még ha felolvasnak is nekünk, akkor is illik figyelni. Ez valahogy kiment a divatból.
Mi lenne hát természetesebb, mint összekötni a két élvezetet? Aki nem szeret hallgatni, talán szeret enni. Aki pedig a kulináriát nem találja olyan fontosnak, annak a szellemi táplálék mellett másra is szüksége van. Boldogok, akik mindkettőt szeretik. PR-menedzserek és szállodaigazgatónők, olvasó szakácsok és evő könyvkereskedők rendeznek ilyen eseményeket. A szardíniai hegyvidéken Gavoi egész faluja egy egész nyári hétvégén át az irodalomnak él, a csábító kulináris utóízzel együtt. Mindenki, aki földszinten lakik, kinyitja az ajtókat, asztalokat és padokat állít a macskakövekre a kőházak elé, és az irodalomra szomjazóknak a jól megtömött paninik mellett olyan különlegességeket szolgálnak fel, amelyeket a saját partvidékükön sem ismernek már. Purpuzza: vékonyra szeletelt, nem túl sovány sertés-, birka- vagy kecskehús, amelyet durva borssal és ecettel egy napig marinálnak, mielőtt nehéz serpenyőben, olívaolajban ropogósra sütik. Ehhez előtte és utána a szabadban amerikai sci-fi irodalom, olasz líra, Eva Menasse családregénye, vagy maffiát vadászó újságírókkal folytatott viták járnak. Egy emészthető keverék, amelyet az ember még egyénileg is adagolhat. Én minden évben ott vagyok. Nem csak a Purpuzza miatt, de azért is.
Természetesen nem mindenki tud és akar ekkora energiát fektetni ebbe, és az is igaz – ahogy a főzésnél is tudjuk –, hogy nem minden kísérlet sikerül. Örömmel emlékszem vissza egy osztrák menüre, amelyet Brandenburgban főztek a krimimhez. A feszültség növelése érdekében a számos vendégnek ki kellett találnia, milyen ételekről van szó. Most már úgy vagyok vele, hogy az olvasást és az előtte vagy közben történő evést nem tartom jó kombinációnak, szóval nem vettem részt a teszten, csak néztem, mit szolgálnak fel a férjemnek, Ernestnek. Ő osztrák. És éppúgy tanácstalan volt, mint a brandenburgiak. A főfogás, könnyű kitalálni, valamilyen ragu volt, leginkább zürichi aprópecsenyére hasonlított, nem túl jó hússal. Később tudtuk meg, hogy gulyásnak szánták. Éljen az Osztrák-Magyar Monarchia. Még izgalmasabb volt a desszert. Hideg tésztadarabok, amelyek hasonlóan néztek ki, mint amit az ember kifal a főzővízből, ha a gombóctészta túlságosan lágyra sikeredett.
Az előadás után, amelyet remélhetőleg a helyi kulináris szakértők jobban értékeltek, a valóban bájos vendéglátó ezt mondja nekem: „Még egy kérdésem lenne. Nem tudtunk megegyezni: a császármorzsa hideg vagy meleg étel?“
Másfajta egzotikus és ugyanilyen vendégszerető módon kísérték a fellépésemet a Hanoji Egyetem Német Tanszékén: meghívtak a hagyományos karácsonyi ünnepségre. Már előre tudtunk róla, és külön repülővel hozattunk Weinviertler DAC bort. Imádom a vietnami konyhát. Vajon mit fognak felszolgálni a rektornak, a tanszékvezetőnek, az egyetemi tanároknak és nekünk?
Elsősorban német konzervvirslit és osztrák kekszet adtak. Stílusosan, evőpálcikával fogyasztva. A bort szobahőmérsékleten, műanyag poharakban szolgálták fel. Mindenkinek nagyon ízlett. Együtt egyre vidámabbak lettünk, és amikor a tanszékvezető örömében már ugrálni kezdett, felkiáltott: „Kriminálisan jó!“ A német nyelvtudása kiváló.
De kérlek: senki ne tántorodjon el attól, hogy kulináris irodalmi eseményeket tervezzen. Számomra általában sokkal jobb, ha más főz és én olvasok, mintha nekem kellene kvázi szólóelőadóként még főznöm is. Időközben elterjedt, hogy nemcsak írok, hanem a Buchingernél az Alte Schülében is dolgozom. Mindenesetre az egyik krimimmel kezdődött. Mivel abban mindenki főz, kézenfekvő volt egy gasztronómiai regényt írni, és ehhez éppen a Buchingernél kutattam. Hihetetlen, hogy az már tizenhárom éve volt. Ez jóindulatú irodalmi szervezőknek egy különleges ötletet adott: „Szeretnénk meghívni egy felolvasásra. Akár főzhet is!“ Nos, még mindig nagyon szerzek főzni, de negyven, hatvan vagy száz embernek
valami elfogadhatót tálalni, az azért nem a „szabad” kategória. Főleg, hogy a külső helyszínen való főzés külön történet.
Természetesen néha mégis megteszem. Például, amikor jó barátok úgy gondolják, így hamarabb megtelik a rendezvény, mint ha csak olvasnék. Nem próbálom firtatni, hogyan értik ezt. Olyankor bepakolom a wokokat és a gázfőzőt, és az olvasás után kiállok, és mint az őrült, wokozok. Regionális alapanyagokkal, természetesen. És egzotikusokkal. Néha van még egy extra meglepetés is. Például a Boden-tó melletti finom könyvesboltban, ahol nemcsak mobil bemutatókonyha volt, hanem headset is. Így a szokásos negyvenöt perces olvasásom után még egy órát főztem, és közben a hangszórókon keresztül beszéltem róla. Egyébként is szórakoztató. Csak jó erőnlét kell hozzá.
Legalább jó idegek is kellenek hozzá, ha nagy, kulinárisan is aktív termekben olvas az ember. Ratskeller Lipcsében. Becslések szerint háromszáz férőhely. És egy színpad, ahol a könyvvásár idején több kollégával együtt ültem. Lipcse szereti a vásárát, és szinte minden rendezvény teltházas. De egy sörözőben az ember elsősorban enni és inni akar. És ezt követelték is. Függetlenül attól, mi történik fent a színpadon. Szerintem a felolvasások nem szentmisék. A régi színházakban is ettek és ittak, miközben figyelték, mi történik elöl. Liza Marklund persze látta, felolvasott röviden, és elvesztette a türelmét. El is tűnt. Csak később tudtam meg, hogy szörnyű fejfájás is kínozta. Ettől eltekintve: nem mindenki akar uborkaszeletelő ügynökként dolgozni, és bármi is legyen a közönség reakciója, folytatni a dolgát. Amíg mindent fel nem aprítottak. A saját egóval együtt.
Kényelmesebb dolgom volt már a kedvenc szállodáimban Zürsben és Pörtschachban. Az „Enzian“-ban Buchinger főz az ottani brigáddal, a „Parkhotel Pörtschach“-ban pedig a konyhai csapat. Néhány fogás a legutóbbi krimim receptjeire támaszkodva, a fogások között nyugalom és irodalmi falatok. Szeretetteljes elkötelezettség, hogy pluszt kínáljanak a vendégeknek. Ebből barátságok születnek. És hagyományok. Enni és hallgatni egyébként is minden évben mást lehet. Ez érvényes a már hagyományosnak számító eseményekre is: a premier-felolvasásaim Buchinger Alte Schüléjében. Bár ott néha elég forró a hangulat a konyha és a mikrofon között. Mert: más helyszínekkel ellentétben itt most a konyhában akarok fontoskodni. Végül is a könyvem alapján főzünk. Buchinger régi mondása: „Főnökből csak egy lehet – a Forma-1-es autóban sem ülnek ketten!“ dühbe gurít. Még akkor is, ha tudom, hogy inkább a könyvekkel, az olvasással és a vendégekkel kellene foglalkoznom. Van ott elég tennivaló. Arról nem is beszélve, hogy abszurd lenne azt hinni, jobban csinálnám, mint a régi szakács barátom. Szóval ide-oda csapongok, és csak miután az olvasás és az evés véget ért, és úgy érzem, most már a következő krimi az összes hűhóval együtt a világon van, akkor tudok igazán ünnepelni.
Amúgy: az ivás és az olvasás. Számtalan történet létezik erről. Állítólag vannak olyan szerzők – és szerzőnők –, akik egy tisztességes alkoholmennyiség nélkül egyenes mondatot sem tudnak kinyögni. Legendás annak a bájos weizi könyvkereskedőnek a története, aki egyszer... nem pletykálok, vagy alig, szóval név nélkül... meghívott valakit, akinek a rendezvényszervezőjének egyetlen kérése volt: egy pohár vodka az olvasóasztalon. – Mekkora? – Hát egy normál pohár, amibe egyébként egy negyedliter vizet töltenek. Az illető vendég jött, meghúzta az első bátor kortyot, elragadó és sziporkázó volt, és csak akkor lehetett az asztaltól elszakítani, amikor a pohár kiürült. Én szerencsére az ellenkező típushoz tartozom. Egy tizenhatod pohár bor is zavarja a koncentrálóképességemet. Olvasás közben. Viszont utána nincs szebb egy hideg fröccsnél.
Ilyenkor gyorsan elfelejti az ember, hogy a polgármester a falusi vendéglőjében a felolvasás kezdetén megjegyezte: „Ne olvassanak kérem túl sokáig, a legtöbben az evés miatt jöttek.“ Éva, a bohóc. Együtt tudok vele élni. Egy krimiszerző, aki halálosan komolyan veszi magát, igazán furcsa lenne. A levegővétel néha segít. Például, amikor a Chaîne des Rôtisseurs a Diner Amical vacsorájukhoz egy rövid felolvasást kért. A kedves uraknak a láncaikkal az ember teljesít pár kívánságot. Csak egy további asztal volt foglalt az „Első osztályon“. Törzsvendégek, akikkel már sokszor beszélgettem vidáman. Szóval odamentem, és kértem őket, legyenek legfeljebb tíz percig egy kicsit csendesebben. Gonosz pillantások attól, aki nyilván meghívta őket. Mégis odamegyek, és olvasok. A törzsvendégek pedig beszélgetnek és nevetnek. Egy tisztelt Rotisseur szintén hangosan és idegesen: „Psszt!“ Több nem is kellett. – „Senki se mondja nekünk, hogy psszt!“, morogja a törzsvendég. Nem sok hiányzott, és a legszebb kocsmai verekedés kerekedett volna belőle.
Ha az ember részben az utazó iparágban dolgozik, akkor az ilyesmit el kell fogadnia. Csak írni és reménykedni abban, hogy valahol vannak ismeretlenek, akik el akarják olvasni, unalmas lenne. Főleg, hogy szakácsként is szeretem az akciót.
Embernek lenni, mert a könyvek mellett más élvezetek is vannak, ebben egy világbajnok van: Lojze Wieser. A remek Wieser-Verlag kiadót vezeti, maga is szerző, és jó ideje az ORF és a 3Sat számára készít csodálatos kulináris úti riportokat. A „Der Geschmack Europas“ egyben kulturális nyomozás is a Karszt, Maremma, Galicia és más izgalmas régiók között. Valójában a kultúráért felelős részleg gyártja. De nála még egyszerűbben is mennek a dolgok: minden könyvvásáron barátom, Lojze nemcsak irodalmi termékei közepette áll, hanem egy isztriai pršut is van előtte. Művészi módon vékony szeleteket vág belőle, szétosztja, irodalomról, kulináriáról és az életről beszélgetünk, és pár percre minden eggyé válik.
Eva Rossmann
Kötött, 271 o., € 19,90
ISBN 978-3-85256-668-9
Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel bestselleríróvá vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger „Zur Alten Schule“ vendéglőjében.