Fast Food de luxe
Különös kulináris jelenségek kritika nélküli szemrevételezése.
Szöveg: Nina Kaltenbrunner · Fotók: Luzia Ellert
Luxust, kérem! Hogy mi a luxus, azt mindig csak a szemlélő szemszögéből lehet megválaszolni. Kulináris értelemben is: „A legszívesebben héjában sült krumplit eszem. De szívesen egy kis kaviárral és egy pohár pezsgővel hozzá.” (Elizabeth Taylor) Míg az egyiknek egy jó burgonya, egy ízletes ritka fajta magától értetődő, vagy ír vajjal már luxusnak számít, addig másoknak bizony kell az a bizonyos „valami plusz”. Ez mindig is így volt.
Kaviár, homár, szarvasgomba, libamáj és pezsgő – ősidők óta a luxus és a dekadencia megtestesítői. A filmsztár is így gondolta, mint sok híres kollégája, akiknek <az excentrikus író, Oscar Wilde állítólag a szájába adta legendás mondását: „Vegyenek körül luxussal. A szükségleteimről könnyen lemondok.” Ám a héjában sült krumpli már régen nem számít a gyors, egyszerű étkezés csúcsának. Ma már a gyorséttermekhez fordulunk: „Gyors fogyasztásra előállított ételek, amelyeknél a rendelés és a termék kézhezvétele közötti idő általában kevesebb mint tíz perc” – közli velünk a Wikipédia. A gyorsétel (fast food) kifejezés az 1950-es években született az USA-ban.
Mi lehetne tehát kézenfekvőbb, mint ezt a kulináris műfajt – a pizzát, burgert vagy a sundae fagylaltkelyhet – a tehetős ügyfélkör számára megfelelően felturbózni? Már a császárok és királyok számára is aranyoztak ételeket – miért ne kennénk egy kis aranyat az új uralkodók, a hollywoodi sztáracskák és pénzügyi mágnások szája köré?
„A gasztronómiának luxusiparrá kell válnia” – hirdette néhány évvel ezelőtt nem kisebb személyiség, mint a francia sztárséf, Alain Ducasse. A nevét márkaként definiálta, amelyet más ágazatok luxusmárkáival állított párhuzamba, amelyek látszólag sértetlenül vészelnek át minden konjunkturális gyengélkedést, függetlenül attól, hogy tüntetnek-e a Wall Streeten vagy sem.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg 1982-ben a híres amerikai-osztrák Oscar-díjas séf, Wolfgang Puck is. A hollywoodi gazdagok és szépek szakácsa, miután alaposan szemügyre vette ügyfelei étkezési szokásait, elhatározta, hogy a sztárok „kedvencének”, a hétköznapi pizzának némi dekadens hatást kölcsönöz. Nemes füstölt lazaccal és a legdrágább beluga kaviárral finomította, és ezzel megalkotta legnépszerűbb signature dish-ét legendás, <Beverly Hills-i Spago éttermében.
Micsoda siker. Csak ott kell elkapni a vendégeket, ahol vannak. A kérdés nem az, hogy mire van szüksége a vásárlónak, hanem az, hogy mivel tud kitűnni mások közül. Az ár ebben fontos kritérium. „A gazdagok nem a használati értékük miatt becsülik a drága javakat, hanem elsősorban azért, mert a szegényebbek nem tudják megfizetni őket” – mondja a Veblen-törvény. És tovább: „A gazdagság iránti vágy és a javak felhalmozása vagy fogyasztása mögött mindenki azon törekvése áll, hogy felülmúlja a többieket.” (Thorsten Veblen, amerikai közgazdász és szociológus)
És ezt egy egyszerű pizzával is el lehet érni, hiszen végül is enni kell. Nemcsak az USA-ban halmoznak ezért a leleményes vendéglősök kaviárt, szarvasgombát vagy aranyfüstöt a pizzákra és burgerekbe, hogy a klasszikus gyorsételeket a megfizethetetlen luxus kategóriájába emeljék. Olaszországban, az egyszerű, mégis zseniális lepény bölcsőjében is hódolhatunk a dekadenciának. Ott kínálja Renato Viola a jelenlegi <világ legdrágább pizzáját: a Luigi XIII-at, amit mesés 8300 euróért Viola személyesen szállít ki és készít el a helyszínen. „Néhány kiválasztottnak” – ahogy a pizza, a pizza piú costosa del mondo mellékneve is sugallja.
Helló Pizza! milliomosoknak. De mit ad a Luigi XIII a fogyasztónak az áron felül, milyen megkülönböztető előnyt? Egy olyan pizzát, amely egy olyan uralkodó nevét viseli, akitől távol állt a gyönyör és az élvezet, aki „az Igazságosként” akart bevonulni a történelembe, inkább volt testőr, mint pazarló államférfi, ellentétben fiával és utódjával, XIV. Lajossal, a Napkirályjal. Lehet, hogy Viola egyszerűen eltévesztette a számot? Nem, itt az abszolutizmusról van szó, amelyet XIII. Lajos erősített meg Franciaországban, és amelyet a luxusmárkák is magukénak vallanak. Nem éppen nagy, húsz centiméter az átmérője a két személyre szánt pizzának, amelyet Renato Viola a kiválasztottak szeme láttára készít. A tészta már készen érkezik a házhoz, végül is 72 órán át kellett kelnie és pihennie, hogy aztán különösen könnyen emészthető legyen (az ár talán még a pénzügyi elit gyomrát is megfekszi egy kicsit). Az ínyenc gyomornyugtató biológiai <lisztből, legfinomabb rózsaszín Murray River-sóból, vízből (amelynek összetételéről nem sokat tudni), természetes élesztőből és sörélesztőből készül, más semmiből. A világ legdrágább pizzáját azonban háromféle kaviárral borítják: iráni Osietra Prestige, Osietra Classic és természetesen Beluga-gyöngyökkel. Ezen felül a legnemesebb tengeri herkentyűk potpourriját teszik rá, például vörös garnélát Acciaroliból, langusztát és a homárra hasonlító Squilla mantis-t, amelyeket a világ legdrágább konyakjával, a Remy Martin Louis XIII-mal ízesítettek. A királyi pizzát végül biológiai campaniai bivalymozzarellával koronázzák meg. Hozzá a külön érkező sommelier Krug Clos du Mesnil 1995 pezsgőt szolgál fel.
A burgerkedvelők viszonylag olcsón megússzák. A világ legdrágább burgere jelenleg csupán 150 dollár – aprópénz a luxuspizzához képest. Azonban ehhez a fáradtsághoz is el kell látogatnunk a New York-i db Bistro moderne-be. Mert csak ott készíti el Daniel Boulud séf a db Burger
Royale-t. Válaszként francia honfitársainak a McDonald’s gyorsétteremlánccal szembeni kritikus hozzáállására. „A franciák csak azért féltékenyek, mert nem ők találták fel a burgert” – mondja Boulud, és burgerében egyesíti „a francia és az amerikai konyha legjobbjait”. Ami nem más, mint: klasszikus hátszín-pogácsa libamájjal töltve, aszalt paradicsomkonfit, gyökérzöldségekből készült mirepoix és rengeteg fekete périgordi szarvasgomba pirított házi parmezános zsemlében, sült krumplival tálalva. A szinte „illetlenül izgató burger” azonban csak a szarvasgomba-szezonban, decembertől márciusig kapható, ami csak növeli az exkluzivitását.
Szintén a Big Apple-ben – ráadásul egész évben – szolgálják fel a „világ legdrágább omlettjét”. A Parker Hotel Le Meridienben található elegáns Norma’s étterem mindössze 1000 dollárért kínálja ezt a luxus tojásételt a legexkluzívabb összetevőkkel. Tartalmaz többek között 450 gramm homárhúst, 280 gramm Sevruga kaviárt és whisky-frittatát. Az étterem nagylelkűen közzéteszi a receptjét a szakácskönyvében is, „The Zillion Dollar Lobster Frittata” néven, mindazoknak, akik nem akarnak lemondani a luxusról, de mégis szeretnének egy kicsit spórolni.
Aki inkább édességbe fektetné a pénzét, az is a legjobb helyen jár a Big Apple-ben. Mégpedig a divatos, celebek által látogatott Serendipity 3 étteremben, ahol a világ legdrágább fagylaltkelyhét kínálják mesés 1000 dollárért. A Guinness-rekorder fagylaltot azonban 48 órával előre meg kell rendelni, tehát nem spontán éhségrohamokra való. Cserébe a kényeztetett édesszájúak a Golden Opulence Sundae-vel a legkiválóbb fagylaltkelyhet kapják.
A fagylaltot tahiti vaníliával készítik és madagaszkári vaníliával aromásítják, és az öt gombóccal meglehetősen nagyvonalúan van adagolva. Erre öntik a folyékony Amedei Porcelanát, a világ egyik legdrágább csokoládéfajtáját, és ráadásul a világ legritkább csokoládéjának – Chuao kakaóbabból készült – darabkáival szórják meg. Szuperlatívuszok minden mennyiségben. Ezenkívül 23 karátos aranyfüstöt helyeznek el művészi módon a fagylaltgombócokon. A kis műalkotást párizsi egzotikus kandírozott gyümölcsökkel és csokis trüffelekkel, arannyal bevont mandulával és marcipáncseresznyével díszítik. Bónuszként a fagylaltkehely mellé apró üvegtálkában Grand Passion kaviárt szolgálnak fel. Exkluzív fehér kaviár, amelyet sózatlanul, passiógyümölccsel és naranccsal ízesítve alakítanak át desszertkaviárrá. Az egészet a New York-i társasági élet kedvenc cukrászmestere, a „Sweet-Genius” Ron Ben-Israel cukorvirágja koronázza meg.
A Golden Opulence Sundae-t végül egy Baccarat Harcourt kristálykehelyben tálalják, és 18 karátos aranykanállal fogyasztják. Csak a fagylaltot, természetesen, a kaviárhoz egy külön kis kanalat adnak valódi gyöngyházból. A fagylaltkelyhet 2006-ban hozták létre a Serendipity 3 fennállásának 50. évfordulójára. Állítólag havonta egyszer rendelik meg. A kristálykelyhet egyébként emlékül haza lehet vinni. Valahogy csak igazolni kell az árat (a legjobb, ha a kanalat is elvisszük).
Ez most dekadens luxus vagy puszta őrület? – Van jövője a milliomosoknak szánt gyorsételeknek?
„A márkához hasonlóan a luxusnak is nagy jövője van, mert – Hans Magnus Enzensberger német író szavaival élve – a pazarlás iránti vágy a hajtóerő szerkezetében gyökerezik.”
Bon. Tehát mégis Ducasse-féle luxus-gasztronómiai ipar, amely <úgy működik, mint a presztízsmárkák, és kínálatát a legmagasabb minőségre és egyediségre korlátozza? Lehet, hogy nő a munkanélküliek száma, de a multimilliomosoké is meredeken emelkedik. Ez elegendő ahhoz, hogy a luxusipar virágozzon, és biztosítsa a drága termékek piacát. Egy dolog biztos: még ha a rövid életű trendeket újra és újra meg is kell újítani, mert lemásolják és ezzel „demokratizálják” őket – a legdrágább termékek a legtöbbek számára megfizethetetlenek maradnak. És: nincs szükség sem szaktudásra, sem kreativitásra, mint amit Ducasse megkövetel a luxusgasztronómiájától, ahhoz, hogy egy pizzát elhalmozzunk kaviárral. Így a Luigi XIII és a Golden Opulence Sundae nemcsak a vendéglősök dolgát könnyíti meg, hanem az újgazdagok & társaik is kulinárisan elhatárolódhatnak a tömegektől. Ha a középosztályra az érvényes, hogy nem mindig kell kaviárnak lennie, ők a jövőben „Helló Pizza!”-t kiáltanak, hogy kielégítsék luxuséhségüket.
Spago Beverly Hills
www.wolfgangpuck.com
Renato Viola, Pizza Luigi XIII
www.renatoviola.it
db Bistro moderne, Burger Royale
www.danielnyc.com
Norma’s, The Zillion Dollar Lobster Frittata
www.parkermeridien.com
Serendipity 3, Golden Opulence Sundae
www.serendipity3.com