Vagy: Ha kakasok kakasok után kukorékolnak, a kakasok kakasok után kukorékolnak.
Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer
Amennyiben Ön, kedves olvasó, körülbelül az én korosztályomhoz tartozik, valószínűleg még emlékszik egy ma már gyakorlatilag kihalt alapanyagra: a leveses tyúkra.
A leveses tyúkok húsos darabok voltak, kissé hervadt, kissé sárgás bőrrel, és rendszerint koponyával, karmokkal és belsőségekkel együtt árusították őket, ami a gyerekek számára az élvezettel vegyes, borzongató kíváncsiság örök forrása volt. Lehet, hogy Önöknek is megengedték, miután a lábakat a konyhaasztalon egy libabőrt előidéző, cuppogó recsegő hanggal levágták, hogy játsszanak velük egy kicsit: ha meghúzták a megfelelő inat, a levágott karom kinyílt és bezáródott. Ki, be. Be, ki. Brrr… Csodálatos!
A természettudományi kísérlet azonban sosem tartott sokáig, a kutatási tárgy végül, miután a karmokat egy szárazabb, de nem kevésbé hátborzongató hang kíséretében leválasztották, a leveses fazékba került, amelyből aztán előszeretettel kandikált ki a tetején úszó koponya: olyan látvány ez, amely, mint fiatalabb kori tapasztalataimból tudom, a mai evőkben egyfajta bénító kultúrsokkot tud kiváltani, amit az a magyarázat követ, hogy valójában nem is olyan éhesek.
Ha azonban, az emlékektől hajtva, hogy mennyire elképesztően tyúkhúsleves-ízű volt az így készült tyúkhúsleves, leveses tyúk keresésére indulunk, rájövünk, hogy ma ezeket nagyjából olyan könnyű beszerezni, mint amilyen könnyű lett volna akkoriban friss thai mentalevelet vagy csirimojót találni. Tekintettel arra, hogy kis országunkban évente 90 millió csirkét esznek meg, ez kissé meglepőnek tűnik. Ha azonban az ember egy kicsit utánaolvas a neten, ez a tény valójában logikusnak bizonyul.
Egyrészt vannak speciálisan kitenyésztett húsityúk-fajták, amelyeknek az állatai rekordidő alatt – jelenleg ez körülbelül 28 nap – folyamatos növekedési fájdalmak közepette nőnek a vágóhíd felé. Végül is itt a kakasokat is hizlalják, mert 35 napos korig tulajdonképpen nincs különbség a nemek között.
És akkor ott vannak a tojástermelésre optimalizált csirkék, amelyeken azonban a végére gyakorlatilag már semmi nincs. Ennyit a leveses tyúkról.
Ebből a gazdasági logikából magyarázható az is, hogy évente csaknem annyi kakascsibét ölnek meg közvetlenül a kikelés után, mint ahány tojótyúkot felnevelnek. Ausztriában körülbelül 5,5 milliót. Ez, finoman szólva, nem szép dolog.
Az úgynevezett kettős hasznosításúak, vagyis olyan tyúkok, amelyeket az ember, mint öko-tudatos városlakó elképzel, részben tojást tojnak, részben a fazékba kerülnek, és előtte békésen kapirgálnak a trágyában, mára gyakorlatilag kihaltak.
Következésképpen kíváncsi lettem, amikor olvastam, hogy a hazai szabadtartású tojásmogul, Toni Hubmann (a „Toni’s”-ban lévő birtokos jelző apostrofja egyébként az 1996-os helyesírási reform óta megfelel a Duden szabályainak) épp egy projektet futtat, amelyben kakasokat nevelnek fel, és „fiatal kakas”-ként kerülnek az élelmiszer-kereskedelembe. Ahol kakast esznek, gondoltam, ott a leveses tyúk sem lehet messze.
Toni Hubmann, egy nagy, robusztus, szangvinikus férfi, Ingo Pertramert és engem a közigazgatási szárnyban fogad, egy modern, egy tehénistállóból tojásraktárrá átalakított üveg-fa építményben, amelyből jó kilátás nyílik a környező stájer képeslap-tájra.
Bár a vállalat „Kakas és Tyúk” projektje épp a PR-tevékenységek középpontjában áll, a házigazda először – first things first – csillogó szemmel magyarázza el nekünk aktuális kedvenc hobbiprojektjét. Illetve először hagyja, hogy kitaláljuk, mi lehet szerintünk abban az üvegben, amely véletlenül a tárgyalóasztalon áll. Benne több centiméter magasan opálos, halványsárga üledék van, az alatta lévő folyadék kristálytiszta. Feltételezve, hogy a kérdés költői, gyorsan feladjuk, bár hosszú, alapos gondolkodás után sem jöttünk volna rá a helyes megoldásra: Hubmann úr egy parfümmel kísérletezik, amelynek pézsmaösszetevőjét kakasherék alapján állítják elő. (Ehhez azokat 10 órán keresztül főzik pézsma-konzisztenciára, az így keletkezett here-jus-t alkohollal kezelik, majd átadják egy baráti parfümőrnek. Az üvegben lévő folyadék egyébként kellemesen friss tojásillatú, a kész, eddig azonban csak barátoknak és alkalmazottaknak gyártott parfüm (munkahelyi cím: „Gallikulum”) ezt azonban – ha itt egyszer röviden debütálhatok parfümkritikusként – kissé túl domináns tűlevelű aromákkal fedi el. De a recepten még dolgoznak, és ha egyszer a jövőben hirtelen egy gálaestélyen vagy egy prêt-à-porter bemutatón megmagyarázhatatlan késztetést érezne a tojás iránt, akkor feltételezheti, hogy Hubmann úr „Gallikuma” eljutott a felső kategóriás parfümériákba.)
A prioritási lista következő pontjaként megismerhetjük Barbara Hubmann asszonyt, akinek a magánkonyhájában három kakast fogunk három különböző módon elkészíteni. Lelkesen érdeklődöm, hogy esetleg előételként süssünk-e pár kakasherét, de azok sajnos csak nagyobb tömbökben, mélyhűtve állnak rendelkezésre.
Gyorsan megszületik a döntés, hogy a munkanapot a főzéssel kezdjük, mivel a feszes húsú kakasok hosszabb főzési időt igényelnek, ami alatt aztán le lehet bonyolítani az üzemi körbevezetést.
Masszív állatok, hosszú lábakkal, körülbelül száz naposan levágva, és az elsővel természetesen rögtön felteszünk egy levest, amelynél egyébként bővíthetem szókincsemet a lestyán stájer szinonimájával, a „Lustkraut”-tal.
A másodikat feldaraboljuk és paprikás csirkeként készítjük el, méghozzá az úgynevezett „Wonder-Pack”-ben, egy munka- és energiatakarékos módszerben, amelyre Hubmann asszony esküszik. Ehhez a csirkét és az alaplevet egyszer 20 percig erőteljesen felforraljuk, majd a fazekat egy szigetelőburokba tesszük, ahol az étel aztán további két és fél-három órán keresztül a saját maradványhőjében puhul tovább.
A trió zárásaként egy klasszikus grillcsirke szolgál majd, amelyet Hubmann asszony később, amíg mi körbejárunk, körülbelül másfél órára a grillbe tesz.
A férje ez alkalomból zseniális improvizátornak bizonyul, mivel – mivel a grillrács természetesen, mint minden normális konyhában, pont akkor nem található meg, amikor szükség van rá – rövid úton lefoglal egy kuglófformát, azt – hogy a pecsenyelé kifolyhasson – többször átlyukasztja a közepén, és a kakast egyszerűen a középső csapra ülteti. (Ha tehát egyszer a jövőben a háztartási boltban vészjósló lyukakkal ellátott kuglófformákat látnak, akkor ez a Hubmann-féle ötlet is győzedelmeskedett a piacon.)
Először meglátogatjuk a kakasokat. Körülbelül háromezren vannak, tekintélyes állatok, akiknek a nagyjából egyszáz napos földi ideje hamarosan lejár. Az istálló előtti hatalmas réten azonban csak néhány tucat lusta példány mutatkozik. Ragyogó időben ugyanis a szabadtartású csirke inkább otthonülő életmódot folytat, és megvárja, amíg újra beborul.
Ezért egy olcsó manipulációs trükkhöz folyamodunk, belenyúlunk a gabonás vödörbe, ami néhány gyanakvóan várakozó perc után oda vezet, hogy a kakas urak mégis hajlandóak festőien pózolni a kamera előtt.
Emellett Toni Hubmann először az életrajzát ismerteti. 1987-ben vette át a szülői csirkefarmot, azonnal megszabadult a ketrecektől, és 1988-ban 50 csirkével kezdte. 89-ben 2000-re bővítette, jelenleg 12 000 tojótyúkja van és évente körülbelül 9 000 kakasa, amelyeket három, egyenként 3000 állatos turnusban nevelnek és vágnak le. Ehhez jönnek még a szerződéses gazdák, akiknek a tojásait a saját ernyőmárkája alatt értékesíti.
Fontosabb neki azonban többször is rámutatni, hogy a madarainak állatonként 10, a bio-irányelvek által előírt 8 m2 helyett állnak rendelkezésre kifutóként, ráadásul úgynevezett „kialakított területek” árnyékos helyekkel és menekülőfákkal, élelemkereső- és kapirgálóhelyekkel. És hogy az üzemében az istállók is csak 6, a megengedett 9 csirke per négyzetméter helyett, vannak feltöltve.
A legfontosabb azonban – magyarázza – a fogyasztásra tartott csirkéknél az az idő, amit a növekedésre kapnak. Kulinárisan és az állatjólét szempontjából is.
A „bio” szép és jó, azonban a törvényi előírást, miszerint a vágási életkornak legalább 81 napnak kell lennie, vagy az állatoknak egy lassan növő fajtához kell tartozniuk, újra és újra úgy értelmezik, hogy még a biocsirkéket is – főleg ha valahogy egy „gyors” fajtájú kakas keveredett a családba – már 45 naposan levágják, tehát fizikai fejlődésüket tekintve alig egy-két hétig voltak egyáltalán képesek kihasználni a felkínált kifutót.
Pedig létezne már az EU-jogi fogalma a „paraszti szabadtartásnak”, amely az abszolút minimális életkort 81 napban határozza meg, de ezt a kifejezést – mondja Hubmann úr, egyre lendületesebben – a hazai címkéken rendszerint hiába keressük. A paraszti szabadtartást egyébként – folytatja – Brüsszelben a franciák vitték keresztül, akiknek ugyan az állatvédelem rendszerint teljesen mindegy, de az előtt az átlagos képességük előtt, hogy meg tudják különböztetni a jó húst a rossztól, csakúgy meg kell emelni a kalapunkat, mint a hajlandóságuk előtt, hogy ezért megfelelő árat fizessenek. És azokat a csirkéket, amelyek nem érik el az „extenzív tartásnál” előírt 57 napot, ő – mondja – hozzá sem érne, és ezt mindenkinek ajánlja.
Közben átmentünk a tojótyúkok istállójába. Úgy tűnik, ők is, kifutási lehetőség ide vagy oda, bent elég jól érzik magukat, a madárürülékre jellemző ammóniafelhő, amely a tojási területre belépve csap arcul, mindenképp lenyűgöző. Az élet és a tojásrakás klasszikusan almon történik, és mivel ebben szorgalmasan kapirgálnak, a légelszívó berendezés ellenére is fenntartott por koncentráció a levegőben szó szerint lélegzetelállító. Toni Hubmann egyébként porallergiás, talán ez az egyik oka annak, hogy a csirkék itt a tojásaikat közvetlenül az alomba rakhatják, de az ravasz módon egy szállítószalagon van, amely naponta egyszer kényelmesen átszállítja az almot és a tojásokat a por- és szagmentes válogatóhelyiségbe.
Egyébként nem úgy van – vallja be magától – hogy a „Toni’s szabadtartású tojások” teljes egészében bioáruk. Ez csak a termelés 40%-ára igaz, ezeket külön is jelölik, többet a piac nem bír el. Ausztriában a részarány 30%, a bio- és szabadtartású tojásokat együttvéve. Gazdasági kényszerből ő is tart egy specifikus tojó fajtát, az úgynevezett „Lohmann Hybrid”-et, amelynek a tyúkjai megbízhatóan évi 300 tojást tojnak. De a szíve érezhetően a gazdaságtalanabb, ízletesebb tojású állatokért dobog, mint például a „Zweinutzer Hölzl” kissé prózai nevű kettős hasznosítású fajtáért, amelyből a kakasai is származnak, és amelyeknek a tyúkjai csupán 250 tojást tojnak évente. És az olyan egzotikumokért, mint a zöld héjú tojást tojó Araucana-tyúk vagy a csokoládébarna tojásokat termelő Marans.
Hogy egy tyúk fehér vagy barna tojást tojik-e, azt egyébként nem, ahogy általában gondolják, a tollazatáról lehet megismerni, hanem az úgynevezett „füllebenyről”, a fülcimpa és a szem közötti bőrdarabkáról, ami egy új felismerés, amit Ingo azonnal dokumentált képen.
Eközben megállapítjuk, hogy a kifutóban a tyúkok között tekintélyes számú kakas kószál, anélkül azonban, hogy bármiféle jelét adnák a közmondásos kakasviadaloknak. Hubmann úr elmagyarázza, hogy a tyúkok igenis értékelik a maszkulin társaságot, és csak akkor kerül sor – ugyanakkor legvégső esetben halálos kimenetelű – harcokra, ha több mint egy kakas jut körülbelül ötven tyúkra. „Ha mindenkinek jut elég, nincs konfliktus” – mondja. Ezen persze lehetne néhány szívből jövő, sekélyes filozófiai gondolatot merengeni, ha nem lenne már ebédidő.
Mivel azonban Barbara asszony barátságosan kiterel minket a konyhából az utolsó simításokhoz, Toni úr úgy dönt, mutat még nekünk valamit. Mégpedig egy általa konstruált mobil csirkeólat. Ha ezt a durranást szándékosan a vezetés végére tartogatta volna, akkor a dramaturgiai trükk sikerült. Ugyanis nem egy jobb mobil madárkalitkáról van szó, hanem egy valódi szörnyetegről, egy első ránézésre legalábbis családi ház méretű, lapos tetős, kerekeken guruló tömbházról. Egyenként 100 m2 belső istálló és volier kínál helyet a körülbelül 12 x 20 méteres monstrum, amelyben körülbelül ezer tyúk, amint a kifutójuk növényzetét a kelleténél jobban igénybe vették, teherautóval pár száz métert tovább fuvarozva az újabb, frissen bekerített rétre kerül. Nem is tudja az ember, hogy inkább ennek az ötletnek a báját csodálja-e, vagy azt a puszta tényt, hogy ez az XXXL-es köbtartalom szállítás közben nem esik szét tűzifává.
És a koronázó befejezésnek szánt közös kakaslakoma akkor valóban egy, nos: koronázó befejezés.
A leves sűrű és ízletes, egy kicsit kevésbé gazdag és opulens, mint az elején megénekelt klasszikus leveses tyúkhúsleves, de cserébe finomabb. A paprikás kakas egyáltalán a fogás mintapéldája, a hús a hosszabb párolás után omlós, de még mindig harapnivaló. És a grillezett változat is meggyőző, bár az állat talán egy kicsit túl sok hőt kapott, ízvilágában kifogástalan.
Az asztalnál még pár jövőbeli tervet is előadnak: Igen, a „leveses tyúk” témájában hamarosan mindenképp kitalálnak valamit. Egy saját vágóhídra is szükség van, hogy a minőségi szabványokat itt is saját maguk határozhassák meg. Ezenkívül a fiakkal közösen elindítanak egy projektet ritka csirkefajtákkal, kaponokon és poularde-okon gondolkodnak, de ott még a jogi helyzet kissé tisztázatlan. És egy marketingcsatorna a minőségi „melléktermékeknek”, mint a máj, vese, zúza, szív, és – természetesen – here, szép lenne. Amíg ez nem történik meg, addig az ilyen különleges kívánságokat szívesen várják a honlapon keresztül.
Ui.: Egyébként, mivel olyan szépen érdeklődtünk, a Hubmannéktól kaptunk egy-egy mélyhűtött csomag kakasherét is. Minden lelkesedésünk ellenére ez iránt a helyes elkészítés mellett valóban ízletes különlegesség iránt, fejenként másfél kiló kakas-herével már kissé túlterheltnek éreztük magunkat, hogy fejben egy megfelelően kiterjedt listát állítsunk össze a potenciális vendégekről. Így hát az adományt rövid úton átadtuk Jürgen Wolf belsőség-specialistának a róla elnevezett bécsi vendéglőjéhez. Már másnap a hozzávaló, egy ropogós tésztába burkolva, a találó „Kakas-here batyu” néven szerepelt az étlapon.
Reméljük, ezzel új hagyományt teremtettünk. Szuper ízletes.
Glein 14, 8720 Knittelfeld
Tel.: +43/3512/857 25
info@tonis.at
www.tonis.at
A „Kakas és Tyúk” projektből származó tojások és kakasok a „Merkur” fiókjaiban kaphatók, az egyes forgalmazókról, mint például a „Meinl am Graben”, további információk a www.tonis.at honlapon találhatók. Itt a különleges kéréseket is le lehet adni, a leveses tyúktól a kakastaréjig.