Szöveg: Andrea Karrer · Illusztráció: Peter Jani
A konyhaművészetben semmi sem áll közelebb az alkímiához, mint az eltevés. A természetes állapotban hagyott élelmiszerek gyorsan romlanak. Ha azonban extrém hőnek, hidegnek, vagy nagy koncentrációjú sónak, cukornak, ecetnek vagy alkoholnak tesszük ki őket, természetes bomlásuk megállítható; megfelelő óvintézkedések mellett az élelmiszerek hetekig, hónapokig, sőt évekig is elállnak. A tartósítás művészetével – amelynek néhány módszerét már a mezőgazdaság hajnalán, körülbelül 10 000 évvel ezelőtt felfedezték – az emberek táplálkozásukban már nem voltak kötve az évszakok váltakozásához, ahol a tavasz és a nyár bőségét a késő ősz és főleg a tél szűkös időszakai követték.
Ma már nem függünk az évszakoktól – az eltevés egyik alapvető előnye bizonyára a gazdasági szempont, de ez kétségtelenül a legkisebb ösztönző. Az eltevés mellett szóló nyomós érv az a tény, hogy a természetesen növekedett, teljesen éretten betakarított gyümölcsök és zöldségek zamata általában messze felülmúlja a természetes szezonjukon kívül termesztett termékek ízét.
Gyakran azonban az eltevéskor nem az élelmiszerek eredeti karakterét akarjuk megőrizni; a tartósítási folyamat megváltoztatja a jelleget és a struktúrát, és az eredményt sokan nagyobbra értékelik. A mindennapi konyha egyszerű eszközeivel nem érhető el a mustárgyümölcsök pikáns édes-savanyú íze, a levegőn szárított kolbászok tömör állaga és minősége, vagy az aromák érdekes keveréke egy pl. zöld mangóból, paprikából, mazsolából, datolyából és gyömbérből készült relishben.
Ahogy az élelmiszerek elérik csúcsállapotukat, utána elkerülhetetlenül veszítenek minőségükből. Ezt a minőségromlást két tényező okozza: az enzimek – amelyek minden növényi és állati szövetben jelen lévő fehérjék – és a mikroorganizmusok, mint a penészgombák, élesztőgombák és baktériumok, amelyek a levegőben, a vízben és a talajban élnek, és minden friss élelmiszerben előfordulnak.
Jóval azelőtt, hogy az emberek tudták volna, miért romlanak meg az élelmiszerek, megbízható módszereket fejlesztettek ki ennek megakadályozására.
Az egyik legrégebbi eljárás a sózás. A mikroorganizmusoknak nedvességre van szükségük. Anélkül nem tudnak szaporodni. A só kivonja a vizet a sejtekből és feloldódik benne, így a baktériumok nem tudnak tovább szaporodni benne. Viszonylag vékony, lapos darabokat, mint pl. szardellát, sprattot vagy apró kapribogyót, de akár citromot is könnyen tartósíthatunk a sózás módszerével. Az élelmiszereket megfelelő edényekben, pl. cserépedényben, kerámiatálakban vagy üvegekben rétegenként sóval és esetleg fűszerekkel rakjuk le vagy vonjuk be. A sónak alaposan és egyenletesen át kell járnia az élelmiszereket, hogy megbízhatóan hasson. A halakat még egy súllyal is leterheljük, ami kipréseli a további folyadékot és fokozza a só hatását. Az első napokban halolaj lép ki, ami megavasodhat, ezért le kell szedni. Néhány zöldségnél, mint a káposzta vagy a zöldbab, egy pontosan kimért sómennyiség (a túl kevés só nem von ki elég folyadékot, a túl sok megölné a szervezeteket) hatására lé képződik. Az ebben található mikroorganizmusok lassú fermentációt idéznek elő, amely során a cukor savvá alakul, és habzó gázbuborékokat szabadít fel. Itt is leterheléssel segítjük a folyamatot. Nem érheti levegő a zöldséget, különben a fermentáció megszakadna. Néhány hét után a zöldség abbahagyja a habzást – ez a jele annak, hogy fogyasztható. Ennél a módszernél is használhatók aromás hozzávalók: savanyú káposztához vagy kovászos uborkához például babérlevél, tormaszeletek, fokhagyma, kapor, borókabogyó, feketebors…
Az olajbogyó az egyik legrégebbi kultúrnövény, és elkészítésének és tartósításának módszere az évszázadok során alig változott. Az eljárás legnagyobb része arra szolgál, hogy az olajbogyóból kivonják azokat a keserű anyagokat, amelyek fogyaszthatatlanná teszik. Minél éretlenebb egy olajbogyó, annál keserűbb. A kemény zöld olajbogyók, amelyeket általában októberben szüretelnek, a legkeserűbbek. Hogy elnyerjék friss, enyhén kesernyés aromájukat, egy kis éles késsel a keskeny végeiknél bevagdossák őket, vagy óvatosan egy fakalapáccsal kissé ellapítják, amíg a héjuk meg nem reped, majd három-négy hétig áztatják őket. Közben a vizet két-három naponta cserélni kell. A víz átjárja a gyümölcsöket és kiáztatja keserű anyagaik legnagyobb részét. A legjobb, ha időnként megkóstolunk egy olajbogyót. Amint már nem keserűek – körülbelül egy hónap után –, egy sóoldatot (kb. 80 g [tengeri] só 1 l vízben) készítünk. A keveréket felforraljuk, hogy a só feloldódjon, majd hagyjuk kihűlni, és szűrőn keresztül az olajbogyókra öntjük. Ebben a sóoldatban az olajbogyóknak még körülbelül egy hétig kell fürdőzniük, majd ízlés szerint pácolhatók. Ha a zöld olajbogyókat különösen enyhén és aromásan szeretnénk, előtte körülbelül tíz napig fahamu és víz oldatába helyezzük őket. Ehhez a fahamut egy tálban annyi vízzel keverjük el, amíg egy híg pép keletkezik, amellyel az olajbogyókat jól elkeverjük, lefedjük és hűvös helyre tesszük, naponta többször megkeverve. Tíz-tizenkét nap után az olajbogyóknak annyira puhának kell lenniük, hogy a húsuk a hüvelykujj körömmel könnyen bevágható a magig. Végül az olajbogyókat gondosan leöblítjük, hideg vízzel felöntjük és körülbelül tíz napig lefedve állni hagyjuk, közben a vizet naponta cseréljük. A fent leírtak szerint sóoldatot készítünk és a korábbiak szerint járunk el.
Az érettebb zöldes-fekete vagy lila olajbogyókat november és december között szüretelik. Hogy a víz behatolhasson, az olajbogyókat megszurkálják és áztatják. „Mi az olajbogyóinkat tengeri sóból és vízből álló enyhe sós lébe tesszük, amelyet a négy-hat hétig tartó teljes keserűségmentesítésig hetente egyszer cserélünk” – magyarázza Zöchling asszony a Mani cégtől. „Utána az olajbogyók ismét enyhe sós lébe kerülnek, amelyben tartósítószerek nélkül is jól elállnak. De a hosszabb eltarthatóság érdekében hidegen sajtolt olívaolajba tesszük őket, amely nemcsak ízhordozó és ízfokozó, hanem a levegőtől és ezáltal a csíraképződéstől is véd” – folytatja a szakértő. „A fahamus oldatos kezelés a zsenge gyümölcshúsukat túlságosan puhává tenné.”
A teljesen érett fekete olajbogyók, amelyeket februárban szüretelnek – amikorra már nagyrészt elveszítették keserű ízüket –, a legegyszerűbben pácolhatók. Egyszerűen rétegezzük őket sóval egy sűrű fonott kosárba vagy tálba, és hagyjuk állni. Körülbelül hat nap múlva lemossuk a sót, akkorra már minden maradék keserű anyagot kivont. Ezeknek a gyümölcsöknek a zsenge aromáját legjobban úgy őrizhetjük meg, ha kiváló minőségű olívaolajjal fedjük be őket.
A zöldség ecetben való eltevése általában egyszerű, kétlépcsős eljárás. „Hogy a savtartalom a zöldségben lévő víz miatt ne csökkenjen túlságosan, sok zöldséget eltevés előtt vízteleníteni kell – sóba vagy sós lébe helyezéssel (uborka), sütőben sütéssel (cékla) vagy sós vízben főzéssel vagy blansírozással (gyöngyhagyma, zöldbab)” – tudja az eltevés szakértője, Angelika Raidl. Végül a zöldséget üvegekbe rakjuk – ha a zöldség sózva volt, lemossuk a sót –, és ízlés szerint forró vagy hideg ecettel fedjük be. A forró ecetes eljárásnál ezt felforraljuk, és ráöntjük az eltevő üvegben lévő zöldségre. A forró ecet gyorsabban átjárja a zöldséget, mint a hideg, és puhábbá teszi. Ezért használok szívesen forró ecetet nagy, kemény zöldségekhez, mint pl. a cékla. A karfiolrózsákat viszont, amelyeknek meg kell őrizniük friss keménységüket, hideg ecetes lével rakjuk el. „Hogy egy zöldség milyen kemény legyen, az ízlés dolga, így a két eljárás felcserélhető” – tudja tapasztalatból Angelika Raidl. Mindenesetre jó ecet kell, amely legalább 4–6% ecetsavat tartalmaz, kevesebb nem tartósít elég megbízhatóan. Bár a borecetnek van a legfinomabb aromája, használhatunk gyümölcsecetet, mint az almaecet, vagy ételecetet is. Mivel az ecet az összes savanyúság (azaz minden ecetben elrakott gyümölcs és zöldség) lényeges alkotóeleme, kiváló minőségűnek kell lennie. Ha tetszőleges ecetet szeretnénk ízesíteni, még hagymát, fokhagymát és különböző fűszereket teszünk az eltevő üvegbe. Ehhez egész fűszereket használunk, az őrölt megzavarná az eltevő folyadékot. Egy fűszeres, aromás ecethez zavaró magvak, szemek, levelek vagy szárak nélkül ezeket a hozzávalókat az ecettel együtt néhány percig forraljuk, hagyjuk kihűlni, majd az egészet szűrőn átszűrjük. Bár az ecetes zöldségeket általában fűszernövények és fűszerek keverékében teszik el, egyetlen jól megválasztott hozzávaló is vonzó lehet.
„Ha az eltevés illata vagy színe feltűnően megváltozik, ha buborékok képződnek vagy a lezárás kipattan, azonnal meg kell semmisíteni” – tanácsolja Angelika Raidl. Egy jól vezetett éléskamrában ilyesmi azonban biztosan aligha fordul elő. A hosszú eltarthatóság ma már egyébként sem a legdöntőbb ösztönző az eltevéshez, és a készletek nem maradnak hónapokig a polcon. Természetesen az eltevéseket megőrizhetjük későbbi alkalmakra, de mint minden jó élelmiszert, végül úgyis megeszik…
Hozzávalók (kb. 5 db 200 ml-es üveg)
500 g fokhagymagerezd, hámozva
Pác:
250 ml vörösborecet
250 ml víz
150 g cukor
3–4 EK só
1 piros pepperoni
1 babérlevél
1 rozmaringág
2 TK feketebors
A pác összes hozzávalóját felforraljuk.
A fokhagymát tiszta üvegekbe töltjük, leöntjük a forró páccal és szorosan lezárjuk.
2 hét után a fokhagymagerezdek jól átjáródtak és csodálatosan fűszeresek.
Köretként hideg ételekhez, uzsonnához vagy szószok finomításához.
Angelika Raidl
St. Pöltnerstraße 48, 3203 Rabenstein an der Pielach
www.a-raidl.at
Tel.: 0680/404 49 03
Mani olívaolaj & olívabogyók
Seidengasse 32, 1070 Bécs
Tel.: 01/522 08 24
www.mani.at