Gebsen, Sig & Zieger
Fotók: Ingo Pertramer
Minden osztrák tartománynak megvan a maga sajátos jellege, de Vorarlberg azért mégis más.
A legszembetűnőbb és legfülbemászóbb dolog természetesen a hátsó-vorarlbergi dialektus, amely köztudottan majdnem megfejthetetlen, ráadásul beláthatatlan számú, részben inkompatibilis alcsoportra tagolódik. De más tekintetben is sok minden eltér az osztrák normától.
Különösen a Bregenzerwaldban csodálkozik rá a képzett osztrák arra, hogy a hatvanas-nyolcvanas években láthatóan nem volt törvényileg előírva, hogy a történelmi épületeket üvegtéglával, bádogkapukkal vagy otromba panorámaablakokkal kelljen meggyalázni, és azbesztpalával vagy rikító színű szórt vakolattal lezárni.
És a nem megfelelő arányú, választás szerint áloriasztó vagy célzatosan csúnya új épületek létesítése sem tűnt annyira alternatívák nélkülinek, mint amennyire az ausztriai szemlélődés sugallja.
Valójában a gondosan ápolt, gyakran zsindelyborítású régi épületek és az új épületek harmonikus egymás mellett és között létezése, amelyek ügyesen, de népieskedés nélkül illeszkednek az együttesbe, a gyakorlatlan szem számára annyira irritáló, hogy az ember majdnem megörül egy-egy otromba bankfiók vagy egy ismerős kutyaház-dizájnú családi ház felbukkanásának.
Ez azonban a nem vorarlbergiek számára valami enyhén melankolikust is ad a Bregenzerwaldnak: tulajdonképpen máshol is így nézhetne ki minden.
Táj természetesen máshol is létezik. De a Bregenzerwald tája kiemelkedik a hasonló hazai tájak közül azzal, hogy valami hiányzik: nevezetesen a nyár végi mezőkön heverő szilázsbálák ismerős látványa, amelyek mindig azt a benyomást keltik, hogy éppen egy ügyetlen óriásgyerek egy csomag szörnyű mályvacukrot ejtett el.
A Bregenzerwald valójában szilázsmentes zóna. Ennek azonban kevésbé tájvédelmi okai vannak, amint azt később a havasi gazdasszony, Theresia Schneider elmagyarázza, hanem elsősorban a tej minőségével függ össze.
Szigorúan véve ezt nem is magyarázza meg, hanem a szilázsos szénára vonatkozó kérdésemre úgy reagál, mintha mellékesen megkérdeztem volna, hogy a tehenei Red Bullt és sült krumplit is kapnak-e: „Nem. Nem. Szilázs? Nem. Ez nem megy.”
Amivel már lelepleződött a igazán jó alpi sajt egyik titka, aminek az utunk során a végére akartunk járni.
Sokakhoz hasonlóan, akik a 70-es évek Bécsében nőttek fel, én is sokáig azt hittem, hogy a sajt egy halványsárga, téglalap alakú tömeg, amely rágás közben vicces nyikorgó hangokat ad ki. Később jöttek a látókörömet bővítő felfedezések; például, hogy a parmezánnak nem feltétlenül kell recsegő celofánzacskókban tárolt, szúrós szagú pornak lennie, vagy hogy létezik olyan camembert is, amelynek a dobozán nem a Sirius felirat áll.
A jó osztrák sajt azonban egy jóval későbbi felfedezés volt. Bár természetesen vorarlbergi alpi sajt már a gyermekkoromban is létezett. Azonban akkoriban ezt senki sem tudta, még Vorarlberg nevű hely létezése is az átlagos bécsi gyerek számára csak a százschillingesen ábrázolt bregenzerwaldi ház képéből volt levezethető.
Nem sokban különbözik az idilli metszet sugallta látványtól, amikor reggel hétkor megérkezünk az Obere Falz alpesi legelőre: virágzó rétek, komótosan csilingelő tehenek, lélegzetelállító hegyi panoráma. A cinikus nagyvárosi ember óhatatlanul azt gyanítja, hogy egy élelmiszeripari konszern álságos reklámjába csöppent.
Valójában azonban mindennek megvan a maga rendje, itt élnek, májustól szeptemberig, és itt mindenekelőtt dolgoznak, pontosabban: alkotnak, ahogy a vorarlbergi mondja.
Schneider úr és a két fia éppen a szénakészítéshez indulnak a forrónak ígérkező napon, Frau Schneider már a fehér sajtkötényében köszönt minket; imponáló nő, aki képes arra, hogy bármikor pontosan az események középpontjában legyen.
Még az sem zökkenti ki a nyugalmából, hogy munkaritmusát ezen a napon egy állandóan lámpákat szerelő fotós és egy nemcsak tudatlanul kérdező, de tevőleges segítségével gátló kabarettista teszi tönkre.
Rövid ottlétünk alatt két hatalmas új sajtot fog készíteni, az elmúlt napokét besózza, a régebbieket mossa, vajat és friss sajtot készít, három ételt főz ebédre, egy holland-német kirándulócsoportnak elmagyarázza az alpesi gazdálkodást, valamint egy tucatnyi uzsonnatálat szolgál fel, és időnként ránéz egy erősen túlsúlyos holland nőre, aki már nem érzi magát képesnek a leereszkedésre, és később terepjáróval mentik ki. Mindezt olyan könyörtelenül hatékony céltudatossággal teszi, hogy az ember meg van győződve arról, hogy az asszony egy esetleges istentűz esetén egyszerűen elhaladtában eloltaná a tüzet anélkül, hogy a tálcát letenné.
Az igazán jó alpi sajt egy másik titka vár ránk itt, mégpedig a Gebsennek nevezett lapos, kerek faedények formájában.
Ezek a kizárólag kézzel készíthető, részben évtizedek óta használatban lévő edények tárolják az előző esti tejet, ezenkívül azonban a fájukban rendkívül hasznos baktériumkultúrákat (főként Lactococcus lactis, Streptococcus thermophilus, Lactobacillus helveticus és Lactobacterium casei, ha érdekli) hordoznak, amelyek éjszaka dolgoznak (pontosabban: alkotnak), és így a tejet bármilyen ipari starterkultúra hozzáadása nélkül abba a tökéletes állapotba hozzák, ahol már csak a tejfölt kell lefölözni, és a friss reggeli tejet a réz sajtüstbe tenni.
Hogy az Európai Unió megpróbálta betiltani ezt a gyakorlatot, az magától értetődik; sikertelenül, legalábbis.
A fa tüzelésű üstben a fokozatosan sűrűsödő tejet feldolgozási hőmérsékletre hozzák, és hosszas keverés után (amit ma már egy elektromos keverőkar végez) a szűrőkendővel kiveszik a savóból, mégpedig egy félkörívesre hajlított acélcsík segítségével, amelyre a kendő feszül, miközben az egyik végét egy harmadik kéz hiányában a fogak között tartják.
Ez még nézőként sem tűnik egyszerűnek. Ha az ember maga próbálja meg, meglepődve tapasztalja, hogy a hőmérséklet az üstben egyszerűen túl magas ahhoz, hogy csak úgy belenyúlhasson. Kivéve persze, ha tudja, mint például Frau Schneider, aki azonban rendíthetetlen kedvességgel átenged nekem egy kis darab sajttömeget, amelyet nem sokkal később diadalmasan horgászhatok ki a már kihűlt, de még mindig forró folyadékból.
Ezután kudarcot vallhatok a vaj formázásában a mintával, amit a háziasszony elnézően a szokatlan nyári meleggel magyaráz, ami azonban érdekes módon nem akadályozza meg abban, hogy egy japán hegesztőrobot pontosságával egymás után formázza az ínycsiklandó, tökéletes vajdarabokat.
Ráadásul besózhatom az új sajtokat, és kiüríthetek egy polcot a fokozatosan érő sajtokkal, sóoldattal megmoshatom és visszatehetem őket. Ebben a feladatban annyira helytállok, hogy Frau Schneider közben eltűnik. Azt gyanítom, hogy közben pincét ás, és a betonozást is elvégzi.
Közben a maradék savó elérte a 80 fokot, amire a megmaradt zsír feljön a tetejére és lefölözik. 90 foknál a maradék fehérje kicsapódik, és szintén lefölözik, hogy egy ricottaszerű friss sajtot készítsenek belőle, amely, bár tehéntejből van, Ziegernek hívják, a halványan kecskekoponya-szerű forma után, amit a csöpögtetés után, egy kendő sarkainál összekötve felvesz.
Ezenkívül még veszik a fáradságot, hogy Sig-et készítsenek, egy kihalófélben lévő különlegességet, amelyhez a maradék savót be kell forralni, amíg a tejcukor karamellizálódni nem kezd, ami után többórás aprólékos továbbforralás következik állandó keverés mellett, aminek a végén egy sötétbarna, intenzív, fűszeres-édes, óriási intenzitású tömeget kapunk, amit tisztán lehet enni, vagy kenyérre kenni, de valószínűleg szószok ízesítésére is kiválóan használható.
Ebédre megérkeznek a férfi családtagok; a szikár tizennégy éves tizenegy szilvás gombócot tüntet el, és arra a kérdésre, hogy zavarja-e, hogy a nyári szünetben dolgoznia kell: „Márciusban születtem, és májusban már az alpesi legelőn voltam.”
A második állomásunkra, az Arthur Gasser által működtetett Treu alpesi legelőre már a rutinos alpesi sajt-profi nyugalmával reagálunk. A harangszó mellett sétáló tehenek olyan természetesnek tűnnek számunkra, mint a prospektusban látható panoráma, és hogy a háziurat éppen azzal találjuk szembe, amint a ház előtt kaszával szénát készít, szinte magától értetődőnek tűnik számunkra.
Miközben a munkájától elterelve beszélgetünk a férfival, a tehenek önállóan érkeznek az istálló felé, mindegyik elfoglalja a helyét, és enyhe türelemmel várja, hogy végre megfejjék a teli tőgyét, miközben mi bátran az útjukban állunk.
Egészen, mint megtudjuk, a mezőgazdasági fejlődés nem kerülte el a rendkívül hagyománytisztelő vorarlbergi alpesi gazdálkodást (sok pásztor tesz a bio-tanúsítványokra, mert ez magától értetődő, és nem akarják, hogy valami idegenek ellenőrizzék őket). A tehenek ugyan ideális alpesi életet élnek, és cserébe hihetetlenül komplex, édes ízű tejet adnak, de modern tenyésztési vonalakhoz tartoznak, amelyek kétszer annyi tejet adnak, mint régen, de csak körülbelül fele olyan hosszú ideig élnek.
Azonban az 9-11 eurós alpi árak mellett egy kiló bonyolult módon kézzel készített sajtért amúgy is kérdéses, hogyan jön ki a matek. A gátlástalan profithajhászás egyértelműen nem a fő motiváció ahhoz, hogy fél évig korlátozott kényelemben és hatalmas fizikai munka árán a hegyen töltsék az időt.
Ebből a szempontból nagylelkűen lemondok arról, hogy Gasser úrnak másnap reggel segítsek a sajtkészítésben, és csak megfigyelői pozíciót veszek fel. Ő is kizárólag Gebsen-eket használ, a jól bevált, munkaigényes módon, de összesen csak egy nagy sajtot készít naponta.
Cserébe kísérletező kedvű, és egy szenzációs zsíros sajtot, valamint egy szintén remek vörösbőrű téglalap alakú sajtot is készít. A nagyon hasonló munkamódszer ellenére a két legelő termékei észrevehetően különböznek, van – a hatalmas személyes munkaerő-befektetés tekintetében nem csoda – egyértelműen valamiféle személyes kézjegy.
Eredetileg a hagyományosan szerénykedésre hajlamos vorarlbergi sajtkészítőknek valamikor rá kellene szánniuk magukat, hogy termékeiken feltüntessék a termelő nevét, amivel a városi hedonista számára is végre új terület nyílna a „namedroppingra” és a laza szaktudás bemutatására.
A termékek mindenképpen megérdemelnék, hogy sokkal nagyobb hírverést csapjanak körülöttük.
És, ja igen, a Gasser asszony által egy közel kétéves alpi sajtból készített sajtkáslis-gombóc egyszerűen szenzációs volt. Köszönöm szépen.
Thomas Maurer kabarettista, író és színész. Szenvedélye a főzés. Egy gyakorlati hét commis-ként egy
csúcsétteremben fontosabb számára, mint egy
nyaralás a tengerparton. Az A la Carte-ért Ingo Pertramer fotóssal együtt figyelemre méltó élelmiszertermelők után kutatnak.
Sajt vásárlása
Természetesen egy rendszeres, gyors kirándulás a Bregenzerwaldba a nem vorarlbergiek számára aligha integrálható ésszerűen a mindennapi bevásárlásba. Azonban az említett sajtokat mostanra már minden önmagára valamit is adó szaküzletben meg lehet találni. És azoknak, akik messze laknak, kényelmesek vagy egyszerűen kíváncsiak, Stephan Gruber sajtkereskedő és rajongó online szállítást is kínál. (www.kaes.at)
A weboldalon az összes (nem csak, de túlnyomórészt vorarlbergi) termelő, üzemeik és származási régióik gazdag szöveges és képi anyaggal bemutatásra kerülnek; a szállítás postai úton történik. A bécsiek számára a kaes.at választék szombat délelőtt a Naschmarkt és a Karmelitermarkt piacokon is elérhető analóg módon.