A-La-Carte

Szellemváros (2019/3)

Prágában a szellemek a vendéglőkben laknak. Csak ki kell szabadítani őket az üvegből. Mellé sonka és bukták járnak.


Igazából csak meg akartam nézni, mit találnak olyan érdekesnek itt az emberek, és most ott a kezemben ez a sör. Őszintén, álmomban sem gondoltam volna, hogy sört rendeljek. De ki tud ellenállni, amikor egy hentesüzlet fehér csempés falából – amelynek apró eladóterében tucatnyi ember szorong – egy alig egy centiméter átmérőjű rézcső nő ki, amiből aranysárga folyadék csordogál – persze hogy odatartom a poharat, amit a pult mögötti férfi a kezembe nyomott. Hozzátette, hogy az evéssel sajnos még várni kell egy kicsit, nagy a forgalom, látod te magad is...

Igaz, a nagy forgalmat magam is látom. De látom a négy méter hosszú vitrint is, amelyben érdekes marha- és sertéshúsdarabok hevernek, meg különféle formájú és színű kolbászok. A pult felett függ a tábla, amelyen az árak olvashatók, és valamivel előrébb, két ezüstlánccal a négy vagy öt méter magas mennyezethez erősítve lóg a fekete tábla a fehér betűkkel, amilyeneket a digitális korszak előtti hivatalokból ismerünk.

„Jídlo objednávejte zde” áll itt nagybetűkkel. „Order food here”.

A hentesüzlet neve Naše Maso, és a Dlouhá utcában található, Prága óvárosának közepén, nem messze a Moldvától, és éppolyan közel a középkorhoz, amely még ma is minden prágai utcasarkon váratlanul kitörhet, különösen éjszaka.

De most szerencsére dél van. Evésidő. A hentesüzlet, ahol cseh Chester marhák és Prestice sertések szép darabjait árulják, büfévé változik. Bármi is tetszik a vendégeknek, kiveszik a vitrinből, feldobják a grillre, vagy megmelegítik valamelyik gőzölgő üstben. Ezenkívül a kis hentesüzlet híres a hot dogjáról is. Tanúsíthatom: joggal. Mert mivel nem akarom éhgyomorra inni a sörömet, azzal hidalom át az időt, amíg a pompás, bőségesen szeletelt rib-eye steakem horkolva szoktatja magát a grill hőjéhez, egy hot doggal meg csípős angol mustárral.

Így marad egy kis időm körülnézni. A falon néhány olajjal festett marhahús-vágat lóg. Egy túlméretezett legelői disznó fekete-fehérben. Egy marha és a részeinek térképe. A cseh zászló, fehér-piros-kék. A pulton szendvicsek sorakoznak, amelyek közepébe jó három centi pastrami van szorítva. Egy felirat jelzi, hogy hétfőn, kedden és szerdán a Naše Masóban vacsora is van, úgymond „butcher’s choice”, minden vendég egy közös asztalnál ül össze és megeszi, amit kap.

Kicsit olaszosan hangzik, gondolom magamban, miközben közvetlenül a falból folyik a következő sör a poharamba. De amikor Martin Plachý-t, az egyik tulajdonost a következő estékre vonatkozó szabad helyekről kérdezem, csak megértően mosolyog. Kérlek, kérdezzetek hamarabb.

A Naše Maso egyébként nem az egyetlen hentesüzlet volt Prágában, ahol elfogott a érzés: igen, pontosan, így és nem máshogy kell kinéznie egy modern nagyvárosi hentesüzletnek. A húsbolt és kifőzde közötti hibrid vállalkozás második mintapéldája szintén a Moldva közelében található, bár néhány híddal feljebb, ott, ahol Frank Gehry dekonstruktivista toronyházai olyan ferdén táncolnak egymással, hogy a „Ginger & Fred” nevet kapták, Fellini két öreg, roskatag művészről szóló azonos című eposza nyomán. Az üzlet, ahogy a Kommunista Párt korábbi káderei biztosan kifogásolták volna, a „nacionalista” név helyett a The Real Meat Society nevet viseli, és az üzlet nagy kirakataival vidáman mutatkozik be az új lingua francában: „Meat Loaf! Porchetta! Czech Ham! Hot Sandwich next door!” Csak egy kis utalás az üzlet előtti elegáns iskolatáblán nyújt tájékozódást: „100 % ceské maso” – száz százalék cseh hús.

Amikor leléptem a két-három lépcsőfokot az üzletbe, csodálatos illat fogadott. A hentes épp most vett ki a sütőből egy testes sertéssültet, amit biztosan még kora reggel fűszerezett be, és a szememből ki tudta olvasni, hogy szeretnék kóstolni belőle egy darabot. A vitrinben az eladásra szánt, kifogástalanul megtisztított húsdarabok hevertek. Az eladótér mögötti hűtőszekrényekben sertésfelek és hatalmas marhahúsdarabok érlelődtek, némelyik szemmel láthatóan már hosszabb ideje.

De a figyelmemet a fiatal, szabályszerűen tetovált hentes vonta magára, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy megpirítsa a zsemlét, amely a sertéssültemhez tartozott, és a ház különlegességeként egy tálka almapürét kínált hozzá. Amikor észrevette, milyen elérzékenyülten nézek – pirított zsemlét! almapürét! –, még egy darab ropogós sült kérget is kaptam extraként, bónuszként. Az ember tudta, hogy jó helyre kerül, és a rágószerszámaim jól hallható Sgnagg-Sgnagg hangját egy nagyvonalú, figyelmes mosollyal nyugtázta.

Prága már régen nem keletblokk-város, sokkal inkább egy alaposan átszellőztetett, helyenként hipszterizált, a tömegturizmus által sem elhanyagolt pompás főváros. Ahogy a Jirásk-hídon ácsorogtam, figyeltem a Moldva folyását és néhány kacsa úszkálását, és felesleges, de érdekes gondolatokba merültem, összehasonlítottam a Habsburg-monarchia egykori koronázó városait.

Világos, hogy Bécs a legteljesebb város mind közül. De a központból hiányzik a víz. Budapesten viszont a Duna látványosan és markánsan osztja meg a várost, vár jobbra fent, Parlament balra lent. Ezt a magától értetődő szépséget csak az ódon hidak akkordja múlja felül, amelyek Prágában ívelnek át a Moldva felett. Azok vize választja el Prága óvárosát a kisoldali parttól, amely felett a Hradzsin, ez a monumentális vár emelkedik, a történelemórákról ismert a prágai defenesztrációval, amellyel 1618-ban elkezdődött a harmincéves háború.
Figyelmesen szemléltem a Hradzsint, és elhatároztam, hogy átengedem a többi turistának. Ehelyett meg akartam nézni, mi lett a Café Savoy-val, amely a Kisoldalon sok évtizeden át az intézmény rangját élvezte. Jókat hallottam róla.

Jókat hallottam, de ami a Vítězná 124-ben várt, az jobb volt. Nemcsak hogy az épületet és a kávéházat érzékeny módon újították fel, de a kínálatot is nyilvánvalóan kritikus felülvizsgálatnak vetették alá. Volt, ami egész Bécsben alig egyetlen kávéházban van: kiváló kávé. Hozzá sütemények és torták széles választéka, de szuverén módon elkészített kis ételek is, mint például az Eggs Benedict vagy egy minden szempontból kielégítő French Toast. Amikor egy kis felfedezőútra indultam a szomszédos termekbe – a pincér közvetlenül a bejárat melletti nagy ablaküvegek mellé ültetett –, láttam, hogy még az olyan estére is gondoltak, amit nem szívesen töltene az ember egyedül kávéval és jó gondolatokkal: egy nagy polcon számos érdekes borosüveg sorakozott, amelyek társaságát az asztalnál bizonyára értékelné az ember – ez újabb markáns különbség a bécsi kávéházhoz képest.

Magammal vittem Prágába Leo Perutz Éjszaka a kőhíd alatt című regényét. Szeretem eredeti helyszíneken olvasni a könyveket, Rilkét Duinóban, Pamukot Isztambulban, Pessoát Lisszabonban. Miközben a második vagy harmadik kávémat ittam, lapozgattam az 1953-ban megjelent, egy tucat elbeszélésből összeállított regényt, és hagytam, hogy visszarepítsen II. Rudolf császár világába, aki a 17. században beleszeret Estherbe, a szép zsidó lányba, és ezzel mélyen belekeveredik egy misztériumjátékba, tele történelmi árnyakkal és parázsló mágiával.

„Különös menet mozgott az éjszakai Prága sikátorain és terein át” – írta például Perutz. „Szűk, zegzugos utcákon vezetett az út fel-alá, nemesi paloták és keskeny, roskatag oromfalú házak mellett, templomok, kerti falak, borozók és kőkutak mellett. Az emberek, akikkel találkoztak, semmi különöset nem találtak ebben a menetben, azt hitték, a lovag, aki ott táncolt a zenészek mögött, egy kicsit túlzásba vitte az ivást és jókedvű, valamelyik jó barátja pedig zenészekkel és lakájokkal kíséri a szállására, és senki sem sejtette, hogy ott valaki kétségbeesetten táncol az életéért.”

Amikor abbahagytam az olvasást, odakint már sötét volt, nagyjából olyan sötét, mint a könyvemben. Ránéztem az órára, és láttam, hogy lassan gondoskodnom kell a vacsorámról, ha ma még valami értelmeset akarok kapni.

Tehát elhagytam a Savoy-t és az óváros irányába indultam, először a Kampa Park mögötti barokk labirintuson át, majd a Károly-hídon, a cseh királyok koronázási útján, világörökségi helyszínen, turistamágnesen.

Nem emlékeztem a hídra ennyire klisészerűen szépnek. De az volt. A majdnem telihold átküzdötte magát a nedves felhőkön. A szentek szobrai, amelyek pompásan az árnyékban voltak elhelyezve, ha a megfelelő szögből néztem őket, drámai glóriát kaptak. Kis csoda, hogy éppen nem volt tolongás a hídon, a többi éjszakai bagoly békén hagyott, a Dixieland-zenekar pedig éppen egy szánalmas St. Louis Blues-verzióval zárta a programját.

Igazából sietnem kellett volna. De mint tudjuk, csak a pillanatoknak van jelentősége az életben. Ezt a pillanatot bekereteztem, és vittem magammal haza, örökre.

Ezeknek a költői késztetéseknek azért nem hagytam, hogy teljesen eluralkodjanak rajtam. Így fegyelmezetten belemerültem az óvárosba, magam mögött hagytam néhány kürtőskalácsos standot, és rövid keresgélés után a középkori sikátorok szövevényében ismét a város talán legcsodálatosabb kocsmája, a U Zlatého tygra, azaz az „Arany Tigrishez” kapuja előtt találtam magam.

Az Arany Tigris egy söröző. A nagy cseh humorista és író, Bohumil Hrabal itt szokta tartani az asztalfőjét, amelynél általában csak ő maga volt engedélyezett. Pontosan fél ötkor Hrabal belépett a házba, helyet foglalt a pulttal szembeni asztalnál, és elővette az íróeszközeit. Aztán jöhetett a sör. Hrabal töprengett, kuncogott magában, mondatokat írt a jegyzetfüzetébe, kiürítette az elsőt, majd a második sört. Éppolyan pontosan, ahogy jött, hat óra harminckor összepakolta a holmiját és elhagyta a házat. Ha akkoriban például egy amerikai elnök járt a városban, és meg akarta ismerni a híres Hrabalt, semmi gond, csak fél öt és fél hét között be kellett ugrania az Arany Tigrisbe. Azóta lóg ez a Bill Clintonról készült kép a vendéglőben. Amikor Hrabal 1997-ben meghalt, a Tigris kocsmárosa összeszámolta a sörök mennyiségét, amit a mester az asztalánál elfogyasztott, és eljutott a lenyűgöző 32 600 pohárig.

Én csak négyet bírtam. Igazából három is elég lett volna, de elfelejtettem rázni a fejem, amikor a pincér az új körrel érkezett, és letette elém a negyedik korsót. A Tigrisben, mint Prága többi sörözőjében is, szokás a sört nem aktívan rendelni, hanem aktívan lemondani. Ez azt jelenti, amíg nem mondasz hangosan és érthetően nemet, a pincér rendszeresen új söröket rak le az asztalodra. Ennek természetesen az a végzetes következménye, hogy sokkal több sört iszol, mint máshol. Nem is nagy áldozat: a sör a Tigrisben ízletes, olyan kellemes pincehűvös, amelynek semmi köze az elterjedt mélyhűtő-hőmérsékletekhez, amivel a sört mindenhol máshol szolgálják fel, és egy csipetnyi szénsavval van dúsítva, ami elősegíti a gyors, hosszú kortyot.

Hozzá húst. Az étlapról, amelyet valószínűleg nem vegetáriánus állított össze, tatárt, pastramit és rengeteg rostélyost választottam. A hab a tortán természetesen a sült sonkatekercsek voltak, amilyeneket Helmut Kohl is szívesen fogyasztott desszertként a Tigrisben. És természetesen a negyedik sör, amely mellett szóba elegyedtem a szemben ülőmmel a hosszú, teljesen foglalt asztalnál, akinek a tulajdonságait mérlegeltük, és akinek lehetséges hátrányairól semmit sem tudtunk.

Megfelelően feltüzelve mentem később vissza az óvároson át a szállásomra, amit a Hotel Pařížban ütöttem fel, abban a gigantikus szecessziós tákolmányban 1904-ből, amelynek öt csillaga a kommunista szállodaigazgatók évtizedes gondoskodása miatt egy kicsit veszített a fényéből. De imádom az enyhén lelakott luxushelyeket. Egy kicsit önsajnáló történeteket mesélnek a múltról, amelyek szépségét csak akkor ismerjük fel, ha valamelyik luxuskonglomerátum megbíz egy márvány-és-sárgaréz-építészt azzal, hogy kisimítson minden ráncot és kiradírozza a legérdekesebb karakterjegyeket.

Sem éhes, sem szomjas nem voltam. De kihúztam egy széket a lakosztályom ablakához, és figyeltem a szomszédos városháza éjszakai szecessziós homlokzatát, amelyben egy szép koncertterem kapott helyet, az alagsorban pedig egy kocsma – de nem, még csak ne is gondolj rá...

Bohumil Hrabal korszakalkotó regénye, az Őfelsége pincére voltam, részben itt játszódik a Hotel Pařížban. Hőse segédpincérként dolgozik. Az örök lecke, amit az első főnöke ad neki, így hangzik: „Te itt csak pikoló vagy, jegyezd meg ezt. Semmit sem láttál és semmit sem hallottál.” Attól kezdve a fiatalember annál bátrabban fecseg a mulatságos dolgokról, amik még a legjobb házakban is megesnek, ahol még Őfelsége, az angol királynő is megszáll.

Milyen meglepő, gondoltam, a lábamat az ablakpárkányon, hogy ugyanettől a királynőtől még ma is meg lehetne kérdezni, hogyan érezte magát a Hotel Pařížban, és van-e valami kifogása Hrabal leírásai ellen: „[Olyan] szép volt, hogy majdnem elájultam tőle. A sok tükör, sárgaréz korlát, sárgaréz kilincs és sárgaréz lámpa olyan fényesre volt suvickolva, hogy az ember azt hitte, egy aranypalotában van. És mindenhol vörös szőnyegek és üvegajtók, egészen úgy, mint egy kastélyban.”

Így laktam Prágában.

Másnap reggel a Naše Maso hentesüzletben beszereztem egy hot dogot reggelire, és tettem egy kitérőt a Lokálba, amely pár sarkkal arrébb, a Dlouhá 33-ban ígér legjobb cseh konyhát, hogy vacsorára foglaljak. A Lokál egy gép, egy hatalmas cső kidomborodó boltozatokkal, ahol délben és este több száz ember eszik és iszik. Az átlátszó pultba hatalmas sörtartályok vannak süllyesztve, amiket állandó vezetékeken töltenek újra, és aki azt hiszi, hogy a becslések szerint 300 ülőhellyel nem gond csak úgy besétálni és leülni valahova, az tévesen ítéli meg a helyzet súlyát: Prágában akkora a hiány az olyan éttermekből, mint a Lokál, ahol az ország kiadós, néha kissé otromba és nem éppen mutatós konyháját megmutatható szinten ünneplik, hogy a betérőknek alapvetően kevés az esélyük.

Így tehát feliratkoztam egy asztalra, majd áttanulmányoztam az étlapot, amelyen véres hurka és pacalleves szerepelt. Hozzá vettem egy apró adag prágai sonkát tejszínes tormával és egy „Schnitt”-et: egy italt, amely félig sörből és félig habból áll, a törzsvendégek „tej”-nek is hívhatják.

Aztán megerősödve elindultam azokhoz a helyekhez, amiket látni akartam. Végigsétáltam a lélegzetelállító zsidó temetőn, végigjártam a Vencel teret, gyászoltam a gyönyörű Grand Hotel Europa állapotát, amely régóta építkezés alatt áll, majd beültem a Lucerna-palota első emeletén található mozi-eszpresszóba, ittam egy tejet és néztem David Cerny szobrász lovát, amely a szemeim előtt életnagyságban, halottan és fejjel lefelé lógott a mennyezetről. Később olvastam, hogy a műalkotás a Vencel téri lovasszobrot hivatott karikírozni, és hogy Cerny úgynevezett botrányhős művész, de ez nem csökkentette a hatását. Le kellett ülnöm és elolvastam pár oldalt Hrabalból. Utána a mennyezetről lógó ló igazából egészen normálisnak tűnt.

Természetesen vacsora előtt még kellett egy falat, azt a Křižíkova 488/115 szám alatti Veltlin borbárban szereztem be, közvetlenül a Kaizl park közelében, ahol számtalan érdekes bor mellett sonka és pástétom is kapható. Aztán fél órán át sétáltam szép ócskások, papírboltok, esernyőboltok és jó néhány abszint- és THC-mentes kenderbolt mellett a célomhoz, a Lokálhoz.

A ház specialitását ettem, a sült érlelt sajtot tartármártással, majd a marhasültet paprikás mártással és gombócokkal, végül pedig a buktát. Örültem, hogy nem vagyok vegetáriánus, különben a csirkemelles salátára vagy a tartármártásos sült csiperkegombára kellett volna fanyalodnom, bár – miért is ne?

Hány sört ittam? Ki akarja ezt tudni? Végül is ki kellett próbálnom párat, mert a Hrabal-olvasmány adott gondolkodnivalót. A könyvben a vendégek keserűen vitatkoznak, „melyik sör a legjobb Csehországban, és az egyik azt mondta: a protivíni, a másik meg: a vodňanyi sör, a harmadik: a pilzeni, a negyedik: a nymburki meg a krušovicei, és úgy kiabáltak egymással, de mindegyikük kedvelte a másikat és csak azért kiabáltak, hogy történjen valami, hogy valahogy elüssék az estét...”

Jól laktam? Igen. Aludni akartam menni? Nem ez volt a kérdés. A kérdés az volt, hol kapnám még meg az igazi italt elalvás előtt.

Ehhez a Café Slaviába kellett mennem. Bár ez a híres „bohém kocsma”, ahogy Georg Danzer nevezné, a különféle büféüzemeltetők interregnuma után veszített egy kicsit a fényéből, de Victor Oliva festménye, Az abszintivó még mindig elválaszthatatlanul hozzátartozik a Nemzeti Színházzal szembeni kávéházhoz. A festmény egy urat ábrázol, akinek az abszint zöld tündére társaságot nyújt a magányos asztalánál, és én is vágyódtam, ezzel az étellel a gyomromban, egy spirituális társ után, még ha nem is törekedtem tartós kapcsolatra.

Mivel gyáva vagyok, követtem a pincér ajánlását, és nem tiszta abszintot ittam, hanem azt a furcsa italt abszintból és proseccóból, amit a Slaviában „Seksint”-nek hívnak.

Nem akartam másodikat. Ehelyett kanyargós utakon indultam az Óvárosi tér felé, és mivel véletlenül arra jártam, még egyszer bedugtam a fejem az Arany Tigrisbe. Igazából már záróra volt, de egyet még mindig ittunk, mondta a pincér és elismerően megveregette a vállamat, nyilvánvalóan emlékezett tegnapról.

Tehát ittam még egy sört. A kocsma már majdnem üres volt. Valami merészet tettem: leültem a törzsasztalhoz, kilátással a pultra, közvetlenül Bohumil Hrabal mellszobra alá, amely a hátam mögötti boltívben volt a falhoz csavarozva.

Kiittam a sört, majd hangosan és tisztán hallottam egy hangot, amely a hátam mögötti képzeletbeli helyről hallatszott: „Te itt csak vendég vagy, jegyezd meg ezt. Semmit sem láttál és semmit sem hallottál.”

Ez igaz. Nagyon igaz. Semmit sem láttam. Semmit sem hallottam.

Naše Maso
www.nasemaso.cz

Café Savoy
www.cafesavoy.ambi.cz

U Zlatého tygra
www.uzlatehotygra.cz

Hotel Paříž
www.hotel-paris.cz

Lókal
www.lokal-dlouha.ambi.cz

Veltlin borbár
www.veltlin.cz

Café Slavia
www.cafeslavia.cz

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!