A-La-Carte

Legyünk bőkezűek, mint a sajttal (2016/4)

Kirándulás Le Marche régióba az olasz életérzés természetességéhez, egy lenyűgöző tintahalsalátához és egy erkölcsi imperatívuszhoz.


Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja

Amikor megérkeztem Apiroba, és rossz helyen vártam az ügynököt, akinek át kellett volna adnia a házam kulcsát, figyelmesen körülnéztem, összeszorítottam a számat és szitkozódni kezdtem.

„Tulajdonképpen mire gondoltál …“, mondtam bosszúsan, „… hogy nyolc éve nem voltunk Olaszországban?“

Az Adidas melegítőnadrágos fickó, aki épp kiszállt a Piaggio Ape-jából, röviden és mérlegelőn rám nézett, mielőtt arra jutott volna, hogy valószínűleg egy teljesen normális őrült vagyok, akin nem érdemes tovább bosszankodni. A két nő, aki túl magas sarkúban tipegett be a szupermarketbe, feltűnően nem vett észre. Az öregemberek osztaga, amely szemben a bár előtt gubbasztott, cukrot kevert az üres kávéscsészékbe vagy a harmadik első pohár fehérbort kóstolta, azon a különleges módon nevetett, amelyről nem tudod pontosan, hogy nem épp rajtad nevetnek-e.

Javult a hangulatom.

„Tényleg egy idióta vagy“, mondtam.

Nincs válasz.

„Felelőtlen.“

Csend.

„Hogy tehetted ezt velem? Nyolc év Olaszország nélkül? Piazza nélkül? Tisztességes kávé nélkül? Becsiccsentett olaszok nélkül?“

Erre – mivel magamban beszéltem, én voltam a felelős a kérdésekért és válaszokért – a védelmemre csak egy megfelelő idézet jutott Eric Burdontól: „When I think of all the good times that I’ve wasted – having good times.“

Ez betalált. Megnyugodtam. Idővel a találkozóhellyel kapcsolatos félreértés is tisztázódott, úgyhogy elmehettem a házam kulcsáért a szomszéd faluba, és egy veszélyes földúton át egy átalakított parasztházhoz irányítottak, amelynek saját kápolnája volt, ahol elmondhattam egy fogadalmi imát Abundantiához, a bőség istennőjéhez, és hálát adhattam, hogy végre megint a világ legszebb országának szívében vagyok.

Apiro Le Marche közepén fekszik. Ez az a tartomány, amely északon Emilia-Romagnával, nyugaton Umbriával, délen pedig Abruzzóval határos. Nem kell rögtön egy útikönyvre vetnetek magatokat, abban semmi különös nincs feljegyezve Apiróról, tulajdonképpen semmi. Pedig a hely figyelemre méltó, ahogy Olaszország legtöbb névtelen helye figyelemre méltó: 2000 lakos, történelmi központ, magas városfalak, két templom és egy piazza a központban, egy második a szélén (ott, ahol épp zsörtölődve nevetségessé tettem magam).

És most jön a lényeg: Még ha a templomban lévő képek és az alaprajz minősége talán nem is felel meg a művészettörténészek magas elvárásainak, és a Condé Nast Traveller szarvasgomba-kereső disznói valószínűleg nem fognak luxus butikhoteleket felfedezni az ezeréves falak mögött, a hely nem kevesebb, mint: nagyszerű.

Mert pontosan megfelel annak az olasz valóságnak, amely még a látszólag modern időkben is annyi szépséget és minőséget szívott magába, hogy amikor otthon a szupermarketben a zöldségválaszték vagy a hűtőpult előtt állok, könnyek folynak végig az arcomon.

Apiroban először a Vital nevű szupermarketet látom, amely kívülről úgy néz ki, mint egy A&O valahol, mondjuk, a legutolsó Weinviertel-ben. De ebben van egy zöldségrészleg, ahol azonnal egy szakember siet a segítségemre, amikor tapogatni akarom az őszibarackot, és ezt empatikusan elvégzi helyettem; aki kifiléz nekem egy túlméretezett görögdinnyét, mint egy halat; aki azt mondja, hogy semmiképp se felejtsek el venni pár szem abból a hatalmas húsos paradicsomból, mert azok épp az ízük csúcsán vannak; és köszönöm, kérem, szívesen.

A sajtpult mögötti eladónő már mosolyog. Becsukott szemmel felismeri az olyan típusokat, mint én. Rámutat erre meg arra a sajtra, friss ricottát vág csettintő késsel tortaszeletekre, és a paradicsom mellé a kosaramban rögtön tesz egy burratát is, mert mit kezdjek azzal a sok paradicsommal, ha nincs hozzá burratám?

És amikor megkérdezem a salsicce-ről, amely kövéren, telten és világos bőrrel fekszik a sajtok mellett, egy kicsit előrehajol és azt mondja: „Jók ezek, a mi salsicce-nk, igen. De menj át Paccusséhoz, ott jobbak vannak.“

Amikor a vásárlásom után szabályszerűen átmegyek Paccusséhoz, a szupermarket melletti henteshez, ott tényleg hihetetlenül gyönyörű – épp egy kicsit még szebb – salsicce fekszik a vitrinben, ahol egyébként nem uralkodik az a túlkínálat, amit a hazai hús- és hentespultokból ismerünk. Van salsicce, van egy mesésen kinéző Bistecca egyben, van borjúmáj és egy nagy darab a lapockából. Paccussénak mára nincs több, úgyhogy a biztonság kedvéért megveszem az összes salsicce-t, mert azt tervezem, hogy egy nagy fazék bolognai szósszal fegyverkezem fel minden eshetőség ellen – hogy a bolognai a salsicce húsával sokkal érdekesebb ízű, mint darált hússal, azt alapvetőnek veszem.

Íme a recept a szentemnek tekintett Marcella Hazantól (A klasszikus olasz konyha, Echtzeit kiadó):

Ez nem azt jelenti, hogy nem megyek el enni. Oké, mivel vettem párral több salsicce-t, először megfőzöm a dupla adag bolognai szószt, ahogy fent a receptben szerepel, hogy mindig legyen egy falat szósz, ha bejelentkezik egy kis éhség. Hogy a bolognai akkor a legfinomabb, ha langyosan kanalazzák, a tészta kerülőútja nélkül, az szintén ismert lehet.
De mivel Apiroban ugyan van egy nagyszerű bár – ferdén a templommal szemben, hol másutt –, ahol a kávé nagyszerű és a dolce édes, de ezenkívül semmi, ami a kedvenc kalauzomban, az Osterie d’Italiában dicsérve lenne, mégis jobban körülnézek a környéken.

Ha időközben észrevettétek, hogy láthatóan semmi kedvem nincs a Michelin high-end koordináta-rendszerét böngészni – igazatok van. Mert a legnagyobb arctalanságnak tartom Olaszországban úgynevezett fine dining étterembe járni, miután olyan tapasztalatokat szereztem Massimo Botturánál Modenában és Enrico Crippánál Albában, két háromcsillagos viskónál, amelyek kopaszon is göndörítenek, hogy valami különlegeset hozzanak össze, ami végül is csak elméletben sikerül, mert az egyszerű, normális trattoria-konyha, ahogy egész Olaszországban az Aosta-völgytől Szicíliáig művelik, jobban melengeti a szívet, mint minden konyhaművészeti ötlet.

Ezért mondok le arról is, hogy a tengerparti kirándulásomon, például Senigalliában, felkeresjem az egyik kétcsillagos Uliassit vagy a másik kétcsillagos Madonnina del Pescatore-t. Helyette a Slow Food kalauz tanácsát követem és bejelentkezem a Trattoria Vino e cibóba, rögtön a városháza mögött a Piazza Román – és olyan elragadtatott vagyok, mint az apiro-i piazzán, amikor az öregemberek, a barátaim, olyan barátságosan kinevettek.

Ez egy olyan étterem, amilyet szebbet el sem lehet képzelni. Dísztelen bútorok, amelyek egyszerűen az utcára vannak kitéve. Étlap helyett egy nagy tábla, amelyre krétával vannak felírva a napi ételek: tonhaltatár fehér szezám és zöld paradicsom. Paradicsomos kenyér (valójában: vastag, pirított fehér kenyér paradicsommal). Tintahalsaláta sárgarépával, cukkinivel és datolyaparadicsommal (amelyről még szó lesz). Sült tőkehal padlizsánnal. Maltagliati (lenyűgöző, szinte romantikusan lágy tészta) baccalà-val. Jó bor olyan áron, amiért Bécsben épp csak ránézhetsz egy pohárra kívülről. Egy szakállas, rövidnadrágos vendéglős, aki azt az érzést adja, hogy ő rád várt, rád és nem másra (egy érzés, ami egyébként mindenkinek megvan a telt házas étteremben).

Idegen érzés csak, hogy egész Senigalliában ötvenes évekbeli maskarába öltözött embertömegek rohangálnak, akiken át kell verekedned magad, és minden sarkon egy DJ Little Richardot vagy Elvist játszik. Ez egy Jamboree nevű fesztiválnak köszönhető, amelynek több rajongója van, mint amennyit a rohamra felkészült tengerparti város vendéglátása elvisel. Ha például felállsz az asztalodtól, hogy kezet moss, biztosan két hegyi paraszt ül ott, amikor visszajössz, akkor aztán könyökölni kell.

A Vino e cibo számomra az iskolapéldája az olasz étteremnek, ahogy szeretem. Minden mozdulat a helyén, minden poén ül, és a látszólag egyszerű ételek olyan precizitással készülnek, amilyet csak a Malcolm Gladwell író által minden rendkívüli teljesítmény alapfeltételeként emlegetett híres 10 000 óra gyakorlással lehet elérni.

Természetesen mindent megeszek.

De a tintahalsaláta miatt lemondom az asztalt, amit valami kötelességtudatból mégiscsak lefoglaltam a Madonnina del Pescatore-ban, és másnap visszatérek a Vino e Cibo-ba (dísztelenül: „Bor és étel“), ahol természetesen úgy fogadnak, mintha tizenkét éve minden szombaton itt ebédelnék.

És mivel életemben csak kétszer ettem ilyen puha, finom és elegáns tintahalsalátát, természetesen langyosan és lágyan, ideálisan fűszerezve, a biztonság kedvéért elkértem a receptet Riccardo Rocatoritól, a konyhafőnöktől, egy tetovált legénytől, akinek olyan a nyaka, mint egy kidobóemberé, és olyan finom a keze, mint egy órásmesteré.

Keresztül-kasul autózom a környéken. Piazzákon ülök, süteményt eszem papírból és több kávét iszom, mint George Clooney az összes tévéképernyőn. A mondaviói Osteria Della Roccában még pizzát is szolgálnak fel, miközben kitekintek az országra. Jó, hűvös Verdicchiót iszom. Egyszer még visszatérek Urbinóba, Olaszország rövid életű fővárosába, amely olyan lélegzetelállító szépségű, hogy teljesen elfelejtek enni és lekésem a foglalásomat a Trattoria del Leonéban, mert nem tudok elszakadni az Oratorio di San Giovanni freskóitól, amelyek a kápolna minden falát beborítják, és amelyekben nemcsak Lorenzo és Jacobe Salimbeni, a Sanseveróból származó testvérek rejtett poénjait fedezem fel, akik a 15. században végezték a munkát, hanem lenyűgözően kortárs mintákat is, amelyek akár Josef Franktól is származhatnának (lehet, hogy ő is járt itt, megeshet). A del Leonéban ugyan azt mondják, hogy már zárva vannak, de egy tányér tagliatellét zsályás vajjal azért mégiscsak kapok.

Városról városra autózom, az egyik szebb, mint a másik, falazat, tornyok, erkélyek, centro storico, alimentari, macelleria. Sok helyen állnak a méteres hirdetmények a nagy evőfesztiválokról, ahol egész falvak alakulnak át vendéglőkké ötven méter hosszú asztalokkal, ahol csak vadhúsos tészta van vagy valami padlizsánnal, attól függően, mire szakosodtak a falvak. Ezt szeretem Olaszországban: hogy senki sem csinál nagy ügyet abból, milyen nagyszerű az ország még az árnyékos zugaiban is, milyen mélyen gyökerezik az országban és kultúrájában a szépség, a harmónia, a minőség melletti elkötelezettség.

Amikor Jesi felé tartok, hogy egy kis bort szerezzek, bekapcsolom az autórádiót. Az elkerülhetetlen reklámok között hirtelen megszólal öreg barátom, Paolo Conte hangja (hogy az ő barátja vagyok, azt Conte nem tudja. De hogy ő az enyém, az húsz éve eldőlt). Azt a dalt énekli, ami számomra Olaszország titkos himnusza. 1979-ből származik, de számomra jobban leírja, mint bármelyik másik azt a különleges lebegő állapotot, amikor a nyár még itt van, és a legfényesebb pillanataiban úgy tesz, mintha elölről kezdődne, iskolai évzáró, szünidő, végtelen esték borral és zenével, a gondatlan nyúlás egy vékony pólóért, mert minden más túl meleg. Eközben már gyülekeznek a felhők, amelyek elhozzák a szeptembert.

A dal címe Gelato al limon. Így kezdődik:
„Un gelato al limon, gelato al limon, gelato al limonSprofondati in fondo a una citta.
Un gelato al limon e vero limon- ti piace?
Mentre un’altra estate passera“
Már ez az első versszak mindent tiszta költészetbe csomagol: egy újabb nyár elmúlását, a város forró fényben úszó labirintusát – és természetesen azt az ízt, amely mindezt magában hordozza, mint semelyik más íz: a citrom ízét, egy jó citromét, tejszínnel és cukorral, és a szükséges hidegséggel összekeverve az elmúló évszak magasztos ünnepévé.

Conte a legnagyobb korszakát a nyolcvanas években élte. Az Azzurro című slágere Adriano Celentano verziójában robbant be, és csak sokkal később énekelte maga Conte is. A Gelato al limont eredetileg a Lucio Dalla és Francesco de Gregori cantautori-duó vitte színre meglehetősen nyersen egy közös turnén, amely Banana Republic címmel jelent meg lemezen. A Gelato al limon ezen egy csintalan rockdal alakját ölti, és nem csodálkozom, hogy Conte valamikor fejcsóválva ült zongorához, és végre úgy játszotta el a dalt, ahogy kell.

Ezt a verziót hallgattam a rádióban Ancona és Jesi között, Conte történeteit a kezdetekről és a befejezésekről, verejtékes éjszakákról sivár szállásokon és problémákkal teli bőröndökről; és amikor befordul a befejezés moll-kaskádjába, a ki tudja hányadik ismétlésébe a refrénnek: gelato al limon/gelato al limon/gelato al limon, az melankolikussá tesz, mert tudom: a dalt hamarosan újra hallgathatom. De a következő nyárra még sokat kell várnunk.

Határtalan vágy fog el a citromfagylalt iránt. Úgyhogy Jesiben nemcsak tisztességes fehérbort szerzek be a termelőktől, hanem megengedek magamnak egy darab hardvert is, amire mindig is vágytam: a Donvier fagylaltgépét, ezt az ódivatú, rokonszenvesen egyszerű tárgyat, amely lehetővé teszi, hogy egy kis türelemmel és kézi munkával finom, friss fagylaltot készítsünk, amelynek élvezete ugyanolyan gyors és illékony, mint az utolsó nyári napoké.

A Donvier-nek van egy hűtőhengere, amelyet egy éjszakán át a fagyasztóban kell üzemi hőmérsékletre hozni, és egy keverőműve, amellyel a megdermedt fagylaltmasszát kézzel kell krémesre keverni (és igen, tudom, hogy az elektromosság már fel van találva, és hogy jó fagylaltgépek elérhető áron kaphatók; de: én nem akarom a Gelato al limon elektronikus verzióját. Én az igazit akarom).
Mivel nem sorbetto-t akarok, ami vízzel készül, a krémes, olaszos összeállítás mellett döntök, ahogy a River Cafe mindig értékes szakácskönyvében le van jegyezve:
Otthon először letöltöm a dalt a telefonomra, és hagyom, hogy Paolo Conte a magammal hozott Jamboxon keresztül betöltse a házat. Aztán kicsomagolom a gépet, és megvan a rajt az olasz nyár eme magas ünnepéhez. Mivel a fagylaltgép fémdobja azonban csak akkor lesz igazán hideg, addig is a bolognai maradékával vigasztalódom, ezúttal spagettivel.

Apiro körülbelül 150 kilométerre fekszik Amatricétől. Amikor 2016. augusztus 24-ére virradó éjszaka – épp most értem haza – egy 6,2-es erősségű földrengés elpusztítja a közép-olaszországi Amatrice városát és százak halálát okozza, a Sagra degli Spaghetti all’Amatriciana előkészületei gyakorlatilag lezárultak. Az amatricéi lakosok 50 éve rendezik meg itt, az óváros történelmi falai között, augusztus utolsó hétvégéjén azt a falunapot, amelyre turisták és helyiek érkeznek az egész környékről: hagyományosan a helyi specialitást szolgálják fel elképzelhetetlen mennyiségben.

Itt ez a híres Pasta all’amatriciana. A szósz hagymából, guancialéból (tokaszalonna) vagy pancettából (császárszalonna) és paradicsomból készül, amelyet egy szárított chili paprika tesz tüzesebbé. A szósz és a megfelelő tészta kombinációja körül feloldhatatlan, mélyen olasz irányzatvita hullámzik: Rendben van-e a spagettivel enni az amatricianát, vagy dogmatikusok állítása szerint ehhez kizárólag bucatini jöhet szóba, az a terjedelmes, gilisztavastag csőtészta?

Marcella Hazan, mint ismeretes az olasz ízlés kérdéseinek legfőbb hatósága, természetesen a dogmatizmus felé hajlik: „Aki azt mondja, all’amitriciana, azonnal a bucatini-re gondol. A kettő összetartozik, mint Rómeó és Júlia.“

Ez tehát a kijelentés, bár Hazan szerint a „penne, rigatoni vagy conchiglie“ sem „rossz“, még ha semmiképp sem Rómeó és Júlia, legfeljebb egy tolerálható, titkos viszony. A spagetti szóba sem jöhet.

Ezt a vitát élénken el lehet képzelni. Olaszok ülnek egymással szemben teli tányérok fölött és teli szájjal beszélnek az evésről, hangosan, gyorsan és izgatottan.

Spagetti? Elképzelhetetlen!

Bucatini? Túl vastag!

Még egy pohár bort? Természetesen.

Néhány euróért a falunapon készleteket lehet felhalmozni a híres Amatricianából, és aki rossz helyen teszi fel a kérdést a spagettiről vagy bucatiniről, az biztosan részesül komoly hittérítő munkában. Ebben az évben, éppen a falunap 50. jubileumán, ez a nagy ünnepség nem tartható meg.

A földrengés elpusztította a városközpontot, kiradírozta hihetetlen, dús szépségét, végtelen szenvedést hozott a lakókra, és megrendülést váltott ki a megkíméltekből, akik távolról, döbbenten tanulmányozzák a nemrég még festői helyről készült képeket. A törmelék. A tátongó lyukak. A halottak. A kimerültek. A kétségbeesettek. Mindazok, akik megpróbálnak értelmet találni ebben az értelmetlen megpróbáltatásban.
Ez mindannak a pusztulása, amit Olaszországban szeretünk: hogyan ünneplik az emberek a jelent történelmi környezetük szépségében anélkül, hogy feláldoznák érte megszokott életük ritmusát, a kávét a bárban, az ebédet otthon, az Aperolt a téren, a vásárlást azokban az élelmiszerboltokban, amelyek között a legkisebb faluban is van választási lehetőség. Két hentes, az egyik jobb, mint a másik. Az egyiknél a salsiccét vesszük, a másiknál a porchettát, amikor csütörtök este frissen kikerül a sütőből. Két vegyesbolt, az egyiknek jobb a ricottája, de a másiknál még mindig sokkal jobb, mint az a homogenizált cucc, amit a Parmalat küld hozzánk, északra.

És a beszélgetések: Olaszországban semmiről sem lehet olyan jól beszélni, mint az evésről (talán a focin kívül); meddig sütjük a tagliatát – „biztosan nem tovább 30 másodpercnél oldalanként, ígérd meg!” –; hogyan készítsünk tésztaszószt ricottából és padlizsánból – „a titok az olaj, csak az olaj!” –; melyik tésztát esszük az Amatricianához...

Tehát ha ragaszkodunk ehhez a recepthez, az egyfajta ökumenikus áhítat. Amatrice-re gondolunk azáltal, hogy gondosan elkészítünk magunknak egy Amatricianát, és döntünk spagetti vagy bucatini mellett, először az egyiket, aztán a másikat.

Aztán elmenni a bankba és elküldeni az adományt Armatrice újjáépítésére. Legyünk bőkezűek, mint a sajttal.

1 ek olívaolaj
45 g vaj
85 g hagyma, apróra vágva
3 szál zellerszár, apróra vágva
4 közepes répa, apróra vágva
350 g (eredetileg darált marhahús; nálam éppen) salsiccia töltelék
Só, bors
0,25 l teljes tej
0,25 l fehérbor
frissen reszelt szerecsendió
500 g hámozott paradicsom (pelati), apróra vágva
550–675 g tészta
1 ek vaj a tésztához
frissen reszelt parmezán
Az olajat, a vajat és a hagymát a lábasba tesszük, megdinszteljük. Hozzáadjuk a zöldségeket. Addig pároljuk, amíg mindent be nem von a zsír, majd hozzáadjuk a húst, villával elmorzsoljuk, sózzuk és borsozzuk. Addig főzzük, amíg már nem tűnik rózsaszínnek, hanem színt kapott.
Hozzáadjuk a tejet és hagyjuk besűrűsödni, egy kis szerecsendióval ízesítjük.
Hozzáadjuk a bort és hagyjuk besűrűsödni. Ezután a paradicsomot a lábasba tesszük, és mérsékeljük a hőt. A szósznak már nem szabad forrnia, csak gyöngyöznie. Legalább három órán át főzzük. Sóval utóízesítjük. Tálalás spagettivel és parmezánnal.

Insalata di seppie
A friss tintahalat tisztítsuk meg. Csak a testét használjuk fel, a mini csápokat nem. A testet dobjuk forrásban lévő vízbe, majd vegyük lejjebb a tüzet, és hagyjuk tíz percig főni.
A répát és a cukkinit tisztítsuk meg, és vágjuk a lehető legvékonyabb, 6-8 cm hosszú csíkokra. Ezután 20-30 másodpercre dobjuk forrásban lévő vízbe, és blansírozzuk. Majd hirtelen hűtsük le jeges vízben.
0,5 kg datolyaparadicsomot (datterini) sütőben 190°C-on olajjal, sóval és cukorral 40 percig sütünk, amíg karamellizálódnak. Ezután leturmixoljuk és szitán áttörjük. A nagyon vékony csíkokra vágott tintahalat a tányéron elrendezzük. Mellétesszük a zöldséget. Meglocsoljuk nyers olívaolajjal, durva szemű sóval (fiocchi di sale) és egy kevés reszelt citromhéjjal. Hagyjuk két percig állni. Ezután hozzáadjuk a datolyaparadicsom-szószt. Két-három bazsalikomlevéllel díszítjük.

Gelato al limon
3 kezeletlen citrom
200 g finomcukor
450 ml tejszín
(és, ütős) ½ tk só
Az egyik citrom héját lereszeljük, majd mindhármat kifacsarjuk. A citromlevet összekeverjük a lereszelt héjjal és a cukorral, majd a megsózott, felvert tejszínnel elegyítjük. A felszereléstől függően a masszát krémesre fagyasztjuk.

Pasta all’amatriciana
2 ek olaj
15 g vaj
1 közepes hagyma, apróra vágva
1 szelet pancetta, kis téglalapokra vágva
1 doboz hámozott paradicsom (pelati)
1 piros chili, apróra vágva
450 g tészta
3 ek parmezán
2 ek Romano (Pecorino)
A hagymát az olaj-vaj keverékben üvegesre dinszteljük. Hozzáadjuk a pancettát, egy percig pirítjuk, megkeverjük. Hozzáadjuk az aprított paradicsomot, a chilit és a sót, majd nyitott lábasban 25 percig lassú tűzön főzzük. Sóval és chilivel ízesítjük.
A tésztát összeforgatjuk a szósszal, majd hozzáadjuk mindkét sajtfélét, és alaposan összekeverjük.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!