A-La-Carte

Jó szórakozást

A fine dining étteremben ezek jelentik azt, amit a drámában a prológus,
a regényben az előszó, az operában a nyitány. Az igényes és
kényes amuse-gueule művészetéről és azok létjogosultságáról a fix kóstolómenük korában.


Valamikor Heinz Reitbauer számára egyszerűen túl soknak tűnt az amuse-gueule-ök mennyisége. Ezzel egy időben tudatosult benne, hogy sok vendég egyáltalán nem igényli az efféle kényszerboldogítást. „Általánosságban véve igyekszünk kevésbé ünnepélyessé tenni a munkánkat, inkább a háttérbe szorítani azt, és a vendéget a középpontba állítani” – mondja a Steirereck étterem tulajdonosa és séfje. Így ma a bécsi Stadtparkban található legendás csúcsétteremben előételként már csak egyetlen fogást kínálnak, amely nem áll másból, mint három ilyen miniatűr falatból, amit a felsőkategóriás gasztronómiában amuse-gueule-nek neveznek.

Az 1970-es években jelentek meg először. Akkoriban, a Nouvelle Cuisine idején terjedt el az a gyakorlat, hogy a vendégeknek apró figyelmességeket szolgálnak fel, amelyeket nem is olyan régen még „üdvözlet a konyhából”-ként ismertek. A lényegük, hogy nem részei az előre bejelentett és tényleges ételsornak, hanem azokat megelőzően, kérés nélkül szervírozzák. Több célt is szolgálnak: egyrészt lerövidítik a vendég várakozási idejét az étkezés kezdetéig, azaz úgymond szórakoztatják. Innen ered a nevük is, amely szabad fordításban annyit tesz: „száj-szórakoztató”. Mivel azonban a francia nyelvben a „gueule” (pofa/száj) szó nem éppen elegáns, időnként a „bouche” – száj – kifejezéssel helyettesítik (bár a Larousse, a francia értelmező szótár, az amuse-gueule kifejezést semmiképpen sem minősíti „bizalmasnak” vagy „vulgárisnak”). Manapság egyre gyakrabban bukkannak fel az angol, és jóval kevésbé bájos „snacks” néven is. Ez azonban ugyanúgy jelenthet egy adag sült krumplit, egy sós perecet vagy egy muffint is, ezért itt figyelmen kívül hagyjuk. A szórakoztatáson túl az amuse-gueule feladata, hogy megnyissa a vendég étvágyát, ízelítőt adjon a továbbiakból, és betekintést engedjen a konyhafőnök tudásába. Mindez igencsak kényes kihívássá, komplex stílusgyakorlattá teszi, amelyet a szakácsok különféle megközelítésekkel közelítenek meg. Végül is az a cél, hogy bizonyítsák tehetségüket anélkül, hogy túlzásokba esnének, és ne terheljék túl, de ne is alulinformálják a vendéget – azaz kevesebből mondjanak sokat.
Nem ritka azonban, hogy a vállalkozás kudarcot vall. Például amikor egy túlságosan is gazdag fogás, mint egy libamájas praliné, nemhogy nem szórakoztatja a vendéget, de még azelőtt vágyat ébreszt egy eszpresszó, egy pálinka és a kanapé iránt, mielőtt az igazi menü elkezdődne. Vagy amikor egy csontszáraz, netán gumis állagú kosárka a szájban egyre csak nő, és az ember azt kívánja, bárcsak a bor kísérete helyett egy nagy sört rendelt volna. Kétségtelen, hogy egy ilyen hamis hangot rögtön az elején nehéz korrigálni. „Természetesen az amuse-gueule-öknek elsősorban enyhén savanykásnak és kellemesen keserűnek kell lenniük, nem pedig édesnek; állagukban pedig könnyűnek, frissnek, élvezetesnek, inkább ropogósnak, mint tésztásnak” – mondja Heinz Reitbauer –, „hogy egyrészt stimulálják az ízlelőbimbókat, másrészt kedvet csináljanak a folytatáshoz.” Ezért a Steirereckben elsősorban zöldségekből állnak, alkalmanként egy-egy darab hal, vagy ritkábban hús megjelenésével. Elmúltak azok az idők is, amikor az amuse-gueule-öket egymás után szervírozták, és a pincér vagy a szakács hosszan ecsetelte őket – véli Reitbauer. „Egyrészt rájöttünk, hogy hirtelen minden egyes allergénhez egy falatot kellett kreálnunk, ami rendkívül bonyolulttá tette a dolgot, másrészt pedig gyorsítani szerettük volna a folyamatot.” Míg tehát nemrég még jó hangvételűnek számított a konyhából érkező gondosan elkészített falatkák minél hosszabb sorát küldeni, mára egyre inkább a redukció a jellemző.

„Mi már tíz éve abbahagytuk a felszolgálásukat” – mondja például az olasz háromcsillagos szakács, Niko Romito. „Nem vagyok általánosságban az amuse-gueule ellen. Csodálatos és izgalmas kezdet, egyfajta prelúdium is lehet egy kompozícióhoz. De ez egy olyan funkció, amelyet az én kóstolómenümben az első fogás tölt be.” Ezen a dél-olaszországi nyárvégén ez például egy saját levében pácolt, bazsalikommal és olívával díszített őszibarack. Romito azonban szívesen indítja menüjét egy „assoluto”-val, amit ő egyfajta alaplének nevez, ami valójában – mivel vizet nem adnak hozzá – egy intenzív ízű esszencia. Szezontól függően állhat olyan különböző dolgokból, mint a fekete kel és karfiol, vagy paradicsom és eper.

A legtöbb séf az amuse-gueule-ök tervezésekor elvárható módon a szezonalitásra és a regionalitásra épít. Végül is ezeknek nem szabad – a legrosszabb esetekben – felesleges, néhány szem olcsó kaviárral vagy egy fonnyadt „ausztrál nyári szarvasgomba” szelettel díszített hatásvadászattá zülleniük. Sokkal inkább, a fiziológiai és étvágygerjesztő funkción túl, konceptuálisnak is kell lenniük, például azzal, hogy évszakos és földrajzi tájékozódási pontot nyújtanak a vendégnek.

„Számomra ezek jó alkalmat adnak arra is, hogy olyan alapanyagokat dolgozzak fel és kínáljak, amelyekből abban a pillanatban csak kis mennyiség áll rendelkezésemre” – mondja Lukas Nagl, a felső-ausztriai Traunsee-nél található Bootshaus étterem séfje. Ez lehet például egy vadvízi hal, mint a menyhal vagy annak mája, vagy olyan gombák, mint az őzlábgomba vagy a tintagomba, amelyekből éppen csak néhány példányt sikerült fogni vagy gyűjteni. Egyébként Nagl egykori mesteréhez, Heinz Reitbauerhez hasonlóan háromtól legfeljebb öt falatot rendez el egyetlen tányéron, amelyet általában személyesen szolgál fel. „Ez lehetővé teszi számomra, hogy üdvözöljem a vendégeket, és mondjak néhány szót, amely az amuses (sic!) kíséretében bevezeti a menüt” – mondja a konyhafőnök.

Ana Roš viszont teljesen lemond bármiféle bevezetésről. „Nálam a történet rögtön az első fogással kezdődik, amelynek a lehető legbátrabbnak, erőteljesnek és közvetlennek kell lennie, hogy berántsa a vendéget az eseményekbe” – mondja a szlovén csúcsszakács. Egy feladat, amely jelenleg a „Zeller, rák, vadfűszerek és mustármag” ételre hárul. Az amuse-gueule-ök ellentétpárjaként vagy antonimájaként tartják számon a mignardise-nek vagy petit fournak nevezett édességeket, amelyeket ugyanúgy bejelentés és kérés nélkül szervíroznak a tényleges desszert után. Vagyis egy olyan pillanatban, amikor az ember gyakran már csak arra vágyik, hogy végre maga mögött tudja a húszfogásos menüt, hirtelen elárasztják pralinék, fánkok, zselék, kekszek, grillázs, makaronok, bonbonok és hasonlók, ami olyan érzést kelt, mintha egy gyerekzsúrba csöppent volna az ember. Itt is igencsak eltérő megközelítéseket alkalmaznak a konyhafőnökök.

„Desszert után egy több fiókos dobozt teszünk az asztalra petit fourokkal, amelyekből a vendégek tetszés szerint válogathatnak – vagy éppen nem” – mondja például Lukas Nagl. A külön, több fogásban szervírozott édességekhez képest ez az az előnye, hogy senki sem érzi magát kényszerítve, hogy mindegyikből kóstoljon.
Heinz Reitbauer viszont nem szeretne lemondani arról, hogy egy kis édes tűzijátékot küldjön utána. „Nagy értéket tulajdonítunk annak, hogy a menüt egy nagylelkű gesztussal zárjuk” – mondja a konyhafőnök –, „ráadásul bécsi identitásunk része, hogy különös figyelmet szenteljünk az édességeknek.” Így az ő édességei is általában konceptuálisak, szezontól és alkalomtól függően kialakítottak. Mint például a bécsi világkiállítás 150 éves jubileuma alkalmával, amikor a petit fourokat a Hochstrahlbrunnen (szökőkút) és az óriáskerék ihlette, és apró almás réteseket tartalmaztak, tisztelegve a bécsi kávéházi kultúra előtt.
A Hiša Frankóban kevésbé bonyolultan közelítik meg a témát. Ott Ana Roš egyetlen desszert után csupán szezonális gyümölcsöket szolgál fel, amelyeket általában – a szlovén háromcsillagos étterem szinte teljes menüjéhez hasonlóan – evőeszköz nélkül, kézzel, egy-három harapással fogyasztanak el.
Egyébként régebben mind az amuse-gueule-ök, mind a petit fourok a hors d'œuvre kategóriájába tartoztak, amelyek, mint a nevük is mutatja, „a művön kívül”, azaz nem a menü részei voltak. De ez még abban az időben volt, amikor az úgynevezett „service à la française” uralkodott, ahol minden fogás több ételből állt, amelyeket együttesen, egy meghatározott séma szerint tettek az asztalra. Például főételként az egész sült malacot, egy fácánokból álló piramis, egy rákokkal teli kehely és egy vajas szobor mellett. Közéjük helyezték, viszonylag önkényesen, a hors d'œuvre-öket.

Amikor a 19. század folyamán fokozatosan elterjedt az úgynevezett „service à la russe”, ahol az ételeket előre felszeletelve, külön adagokban tálalják, a hors d'œuvre kifejezés jelentése megváltozott. Immár egy előételt jelölt, amelyet a „mises en bouche” (a mai amuse-gueule-ökkel összevethető) és a levesek után, egy klasszikus menü harmadik fogásaként szolgáltak fel. És így teljesen elképzelhető, hogy a ma gyakran szokásos, egyetlen és fix kóstolómenü korában – amely sok esetben egyébként is nagyrészt kézzel ehető kis falatokból áll –, az amuse-gueule-ök egy nap ismét eltűnnek majd. Legkésőbb akkor, amikor már egyáltalán nem lehet őket megkülönböztetni a többi fogástól. —

„Természetesen az amuse-gueule-öknek elsősorban enyhén savanykásnak és kellemesen keserűnek kell lenniük, nem pedig édesnek; állagukban pedig könnyűnek, frissnek, élvezetesnek, inkább ropogósnak, mint tésztásnak, hogy egyrészt stimulálják az ízlelőbimbókat, másrészt kedvet csináljanak a folytatáshoz.” Heinz Reitbauer

Niko Romito teljesen lemond az amuse-gueule-ökről. Szívesebben szolgál fel egy intenzív esszenciát betéttel, például a sárgarépa témájában.

„Mi már tíz éve abbahagytuk a felszolgálásukat.” Niko Romito

Lukas Nagl a Maruni éttermében szolgál fel. A „Maruni” japánul „tengeri sün”-t jelent.
A Traunsee-nél ebből lesz a Maroni házi misóval és házi maréna-kaviárral.

„Számomra ezek jó alkalmat adnak arra is, hogy olyan alapanyagokat dolgozzak fel és kínáljak, amelyekből abban a pillanatban csak kis mennyiség áll rendelkezésemre.” Lukas Nagl

Ana Roš az amuse-gueule-ök helyett erőteljes első fogásokat szolgál fel: vadfűszeres szendvics aszalt gyümölcsökkel.

„Nálam a történet rögtön az első fogással kezdődik, amelynek a lehető legbátrabbnak, erőteljesnek és közvetlennek kell lennie, hogy berántsa a vendéget az eseményekbe.” Ana Roš

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!