A-La-Carte

Hell´s Kitchen (2013/3)

A kamerába mered. Izzadt. Kezei kötéllel összekötve. Természetesen fekete kabát. Természetesen borosta. Természetesen vad. Gonosz. Kiszabadul. Ez annyi bizonyos.


Eva Rossmann szövege · Malin Rosenqvist illusztrációja
De miből? Fegyenc a harmadik szökési kísérlete előtt? Tesztoszteronáldozat, akit Ő kötözött meg? A „Drágán add az életed – 27. rész“ casting-résztvevője? Szakszervezeti pedagógus a végső farsangi jelmezében?

Bővebben a lap belsejében. A hős szakács. És láthatóan jó szakács. Mindenesetre három csillaga van. És valami újat akar alkotni. És káromkodik, ez is olvasható, többet, mint Gordon Ramsey: a konyhája állítólag a „Hell’s Kitchenhez képest óvodai piknik“. Hű, de tényleg. Ki ne akarna ilyen helyen enni?

Nem családi fogadó, a konyhában a nagymamával, aki hatvan éve készíti a krumplisalátát, és a legbarátságosabban szekálja a fiatal szakácsgenerációkat. Nem francia luxustemplom, ahol a konyhában akkora a csend, mint a templomban, és magának a jóistennek (vagy legalábbis a helyettesének, mert a jóistennek több jól menő étterme is van) csak annyi visszhangzik, hogy „Oui, Chef!“. Nem molekuláris vegyész csipeszkékkel és ultravékony barátnőkkel.

Most más idők járnak: a SZAKÁCS. A tiszta férfi. – Vagy ahogy az iparágban ezt elképzelik. Emiatt bámulnak ránk most minden szakmai és a legtöbb gasztromagazin címlapjáról: a konyhapult mögötti izzadó, vadul elszánt, és ugyanilyen tekintetű Rambók. Hozzá: sok nyers hús. Meg duma. „Kinek van a legnagyobb töke és izma?“ – áll annak a magazinnak a címlapján, amely egyébként főleg a vendéglátóipari állásközvetítéssel foglalkozik. Ez sokkal jobban fogy, mint az, hogy „Ki akar engem?“. Edith Klinger már régen az állatok mennyországában legelészik.

Bár én csak – bocsánat! – szakácsnő vagyok, de ez a tökös dolog engem is érdekelt. Pusztán továbbképzési szempontból, természetesen. Pech, hogy aztán csak egy baromfifajtákról szóló cikket találtam. Természetesen ez is egy módja annak, hogy a fiatal szakácsokat kíváncsivá tegyük. Mert ők menőnek tartják a kemény fiúkat. Szívesen lennének ők is ilyenek. Már csak a tekintet. Meg a szerkó. Meg a test. Kilyukasztgatva és átbökdösve. Örökkévalóságra kifestve. Meg a harchoz. Csak remélni lehet, hogy nem nő sörhas, és nem lesznek vékonyabbak a felkarok. Harcosok. Győztesek. Fájdalom? Mi a francot jelenthet az?

– Emlékszel még, amikor belekevertem az ujjam? Nyomókötés rá, csináld tovább. Az egész gumi gumikesztyű felpuffadt a vértől. Roppant jól el kell szorítani.

– Semmi ahhoz képest, amikor a hússzeletelőgéppel felhasítottam a tenyerem. Legszívesebben magam varrtam volna össze a tűzőtűvel. Csak a padlón volt egy akkora kurva nagy trutyi, hogy az öreg kórházba vitetett.

– A picsába, elájultál!

– A francot, nem, csak megcsúsztam a vérben.

– Bazdmeg, most már csapd azt a mega-steaket a grillre!

– A szarba, sistergett, most aztán kurvára megégettem magam.

Köztudottan nem lehet mindenre koncentrálni. És azért álmodozni talán szabad. Mert a valóságban úgyis folyton koppan az ember feje. Átvitt értelemben. Legalábbis ezt reméljük. Még akkor is, ha bizonyos konyhákban még mindig... de a szarba. Hallgassunk erről. És az is közszájon forog, hogy a konyhai serdülőkori tesztoszterontúltengés néha egészen a nyugdíjig tart.

Apropó „igazi“ tök: arról aztán egy másik lapban olvastam. Bikaheréről. És arról, hogyan kell elkészíteni. Meg hogy milyen íze van frittatában. Király! Tényleg! Bár, bocsánat: herét mi már évekkel ezelőtt sütöttünk. Szilveszterkor. Meglepetésként a közvetlen környezetünkben lévő „igazi férfiaknak“ egyébként. De amikor megették, Buchinger mégsem árulta el nekik, mi volt az. Talán az egyik-másik érzékenyebb lett volna, mint gondoltuk, és már ők is ittak egy kicsit... Néhány óra alvás után, január elsején tudták meg. Úgymond az új év indításaként. A köztük lévő egyetlen vegetáriánus szárazon megjegyezte: „Mindenesetre nem olyan íze volt, mint a tofunak.“

Szóval annak a néhány embernek, aki még mindig nem próbálta: a bikaherének leginkább borjúmirigy íze van. Meg egy kicsit kocsonyás, legalábbis én így képzelem. Olyasmi, amit megkóstol az ember, de nem kell minden nap. Legalábbis nem élvezetből.

Talán szükség van rá, hogy az ember elég bűnösen tudjon a kamerába meredni. Ki mosolyog, ha bikaherét eszik? Felségárulás. Magával a FÉRFIVAL szemben. Nem csoda, hogy a szakácsnők már nem kerülnek fel a címlapra. Legalábbis a divatos magazinokban nem. Az örök ifjú a fehér dirndliben, aki sugárzóan nyalogatja a száját, mert ő... Nem, kérem! Az már túl sok lenne.

Ráadásul most már az „igaziról“ szól minden: nincs több habocska, tornyocska és pöttyecske. Nincsenek többé olyan művészi alkotások, amelyek nézegetésével több kalóriát éget el az ember, mint az evéssel. Hús, véresen. Szinte örökké érlelve, amíg magától le nem esik a kampóról.

Visszatért az ősember. A vad vadász az elődje, Anthony Bourdain történeteivel: szex és drogok, meg a menyasszony, akit a főnöke a lakodalmi vacsora közben kapott el a szemeteskuka felett. És az ifjú Anthony, aki innentől kezdve tudta, hogy ő is főnök akar lenni. Csak remélni tudom, hogy nem nyár volt. Mert akkor vagy hideg volt a higiénia meg a hűtés miatt és így tovább. Könnyen fel lehet fázni. Vagy pedig nyűvek voltak. Olyan kövérek, mint... majdnem olyan kövérek, mint a bikaherék.

Ami aztán újra magyarázná a vad arckifejezést. Dry aged (szárazon érlelt). Most ez a divat. Talán összefüggnek. Talán a gonosz tekinteten keresztül megy. Mindenesetre a zöldség az ilyen srácoknál teljesen kiment a divatból, csak hogy tisztázzuk. Ha borsó, akkor legjobb esetben is csak azért, hogy becsempésszék egy elesett hercegnőnek.

A korábbi évek tévés szakácsai... ők olyan távoli galaxisból jöttek, hogy még a „Star Wars“ srácai sem tudták volna elérni őket vacsorára elfogadható időn belül.

Fejek, amelyek a magas, fehér szakácssapka alatt tökéletesen formált szilvásgombócnak tűntek. Tálkák és csészék előttük, nehogy valami, és főleg ők, koszosak legyenek. Vidáman, mint a missziós szabadságon lévő apácák. Mindig enyhe mosoly a rózsaszín ajkakon. Szívből igyekeztek a kedves háziasszonynak is közelebb hozni az egészséges konyhát. Borsó, mélyhűtötten friss. De abból aztán dobozszámra. És minden érzelem nélkül az úrilányoknak. A szívük tiszta volt, mint a körmük.

Vagy Jamie Oliverünk, a kedves fiú, aki otthon főz a barátainak, és ezért robogóval megy bevásárolni. Uncsi. Hatalmas karriert futott be, az igaz. Végül is. De, kérem: szociális projektek és bioétel az iskolai menzán? Már megették a tökeit? Bár: a fiú az évek során igen alkalmazkodó volt. Talán még nevelhető. Jamie a Harley-n, mega-tetoválás a félig fedetlen felsőtesten (beültette a hajat?), aki a legmenőbb börtönbe hajt, és a fogai között sziszegi: „Hé, öreg, add ide a legszarabb húst, amit találsz, és sütök nektek valami kiba...ott királyt!“

Bár... néha a kemény szakácssrácok igen elbűvölőek. Főleg akkor, amikor annyira különlegesen menők akarnak lenni. Nálunk szívesen nevezik őket „fiatal vadaknak“, még ha némelyikük már – hasonlóan ahhoz, ahogy a nagy pártok ifjúsági szervezeteinél lenni szokott – elég sok évet letudott már. Fekete dzseki, tetszőleges tekintet, amíg nem barátságos, és főleg furcsa frizurák. Ami abból is adódik, hogy nem mindenkinek és nem minden korban adatik meg a dús hajnövekedés. De, jegyezzük meg: ilyen esetben remekül lehet kalózkendővel álcázni. Főzés? Ja igen, azt is csinálják. Izzadás? Hát persze. Bár hamarosan minden konyhában előfordul. Butaságokat beszélni? Hé, ki nem? Állítólag még szakácsnőkkel is megesik.

Egyébként: „Fiatal vad“ nőnemű egyedet még nem láttam. Legalábbis a tévében, vagy a sok magazinban, vagy máshol a nyilvánosságban nem. Mert a korai vagy a későbbi szakácslányok nem vadak? Szóval, nekünk volt egy szuper tanulónk, mega-tetoválása volt a hátán, és amikor egyszer túl sokáig maradt ki, a konvektomatnál egy vödröt állított a sarokba, és néha észrevétlenül beleokádott. Vasárnap volt. És mindent beleadott. És tényleg jó volt. Egészen ettől eltekintve: annyira nem vagyok „nem vad“, még tetoválások nélkül sem. Lehet, hogy Buchinger nagy bosszúságára még az egyik vagy másik káromkodás is kicsúszik a számon. És ami az életkort illeti, egyrészt épp most kezdtem el később, a fene egye meg, másrészt a vad fiúk közül is néhányan már eléggé túl vannak a csúcson. Mi különböztet meg minket? Talán egyszerűen csak annyi, hogy nekünk nem nő kecskeszakállunk. És hogy egyáltalán másképp állunk a frizuránk kialakításához... De a fenébe is.
Vagy mégsem. Mert talán egyszer divatba jönnek a menőn vigyorgó szakácsnők. Véres paradicsomokkal együtt. Kárókatonával. A divat változik.

De, hát persze: addigra a szakács-utánzók is ellesik a gonosz tekintetet, mielőtt vad elszántsággal a grilleszközökhöz nyúlnak... Rendben. Akkor legalább csinálnak valamit, és nem lógnak sörrel a tévé előtt, amíg etetik őket. Szóval: Hű! FÉRFIAK, jók vagytok! Tényleg.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!