Pár éve jártam már Isztambulban, szóval itt volt az ideje újra elmenni. Szerencsémre, alig érkeztem meg, rendkívüli dolog történt velem. Meglátogattam a Nagy Bazárt, ami egy turista számára még nem is annyira rendkívüli, de mivel a kedves, elszánt és rendkívül tájékozott svájci-török idegenvezető, Miriam útmutatásával tettem, mindenféle szűk és meredek, nem, nagyon is meredek lépcsőkön át jutottam fel az örmény-török ezüstműves, Murad műhelyébe. A látvány, ami elém tárult, megindító volt. A helyiség belsejében az ötvös ezüstárui, az átláthatóan a falra akasztott szerszámok, a munkaasztala, néhány ülőhely, a kályha, amelynek hosszú csöve végigkanyarog a szobán – és egy kicsi, színesen feldíszített műanyag karácsonyfa, amely egész évben itt áll. A két ablakon át a bazár tetőtájára láttam a szemölcsös kupoláival, ahol James Bond a Skyfall forgatásakor egy legendás motoros üldözést hajtott végre. Az egyik oldalon a Han belsejébe láthattam, abba az épületkomplexumba, amely felett a műhely lebeg, mögötte a közeli hammam kupolája, a láthatáron pedig a Galata-torony és Isztambul új látképe. A másik oldalon a Nuruosmaniye-mecset minaretjeit és kupoláit láttam, amelyek fenségesen magasodnak a kalandos tetőtáj fölé.
Tea mellett beszélgettünk, ami azért működött, mert Miriam zseniális szinkrontolmács, és valamikor áttértünk a közelgő ünnepekre, illetve arra a különleges örmény kenyérre, amelyet erre az alkalomra hagyományosan maszttikával készítenek.
„Hogy” – kérdeztem Muradot –, „hogyan teszitek a maszttikát a kenyérbe?”
Már régebben beszereztem egy darabkát ebből a maszttikacserjékből származó aromás gyantából, de nem igazán tudtam, mit kezdjek vele. Murad nagy szemekkel nézett rám. „Hogy tudnám én azt? Meg kell kérdeznem a központot.” Tehát mobiltelefonon megkérdezte a „központot”, és a felesége, Elisabeth – maga a „központ” – válaszolt. Egy kis darab maszttikát egy kockacukorral együtt mozsárba kell tenni, és a mozsártörővel „homokká” kell zúzni. Ezt aztán a szokásos élesztős tésztával és reszelt narancshéjjal dolgozzák fel „Csorekké”, vagyis örmény húsvéti kaláccsá. Murad egyébként nem hozta be a munkába az illatos kenyeret, mégpedig nem irigységből, hanem tiszteletből: muszlim kollégái éppen ramadánt tartottak, nem akarja zavarni őket. És mintha a figyelemért járó köszönetként, abban a pillanatban több oldalról megszólalt a müezzin imára hívó szava, én pedig élveztem az imára hívást Murad műhelyének bejárata előtt, a hatalmas városra – és arra a kicsi, színesen feldíszített karácsonyfára – nyíló panorámával. A Nagy Bazár közelében aztán muszáj volt kebabot ennem. Általában visszafogott vagyok ilyesmiben. Nem messze attól, ahol lakom (Bécsben, nem Isztambulban), van egy ilyen kebabos, amely nemcsak kebabot, hanem ázsiai tésztát és pizzaszeleteket is árul, és amikor este hazafelé sétálok, hatalmas zsírfelhőn kell átvágnom magam, ami annyira undorító szagú, hogy elgondolkodom, nem kellene-e elköltöznöm (nem, ez nem igaz, valójában azon gondolkodom, hogyan tudnám elérni, hogy a kebabos boltot kilőjék a Marsra; fel kell hívnom Elon Muskot, neki biztos van ötlete).
A kebabos, ahová Ayse Poffet egyenesen kényszerített, a Dönerci Şahin Usta névre hallgat. Ayse, aki Isztambul és Zürich között ingázik, és akit azért ismertem meg, mert a Hayat-Trading márkájával a legjobb pisztáciát importálja, amit ismerek, Elif Askan, a zürichi Gül török étterem tulajdonosának utasítására cselekedett – egy olyan hely, amelynek már régóta kívánom egy bécsi fiókját, annyira ízletesen, szívmelengetően és kifinomultan főznek ott. Ayse tehát azt mondta, Elif arra kérte őt, mutassa meg nekem egyszer, mi lehet a kebab: és pontosan ezt tette. Még korán voltunk, ezért a Dönerci Şahin Usta előtti sor még a sarkon sem fordult be. Talán negyedórát vártunk, mire kezemben volt a friss kenyér a hús- és padlizsántöltelékkel. Beleharaptam. Az élmény nagyjából olyan volt, mint annak idején Tokióban, amikor a Cukidzsi halpiac mellett sushit ettem: az embernek az az érzése, hogy valami olyat eszik, amit ismer, amíg rá nem jön, hogy így még biztosan soha nem ette.
Az első kebabom tehát nagy öröm volt, és nem ez volt az utolsó kebab, de erről majd később. Előbb még eltévedtem a bazárban, – hatalmas sokk – elhaladtam a híressé vált „hús-aranybevonattal” idióta Nusret Gökçe, alias Salt Bae életnagyságú szobra mellett, találtam pár selyemkendőt, amire nem volt szükségem, de mégis megvettem, mert szépek voltak, és végül újra az Arany-öböl felé tartottam, lelkesen, jóllakottan és kissé bizonytalanul, mi vár rám este.
Mert este nehéz út állt előttem. A szállodámtól, az egykori francia leányiskolából, az Ecole St. Pierre-ből, mindössze száz méterrel a Galata-torony alatt, levezetett a hajókikötőhöz. Aysével együtt felszálltam a Boszporuszon átkelő kompra, és Isztambul Kadıköy negyedében a Çiya Sofrası éttermet vettem célba. Közben eszembe jutott az első látogatásom jó tizenöt éve. Akkoriban a Çiyában mértéktelenül degeszre ettem magam, és órákkal az érkezésem után, halántékig jóllakottan tántorogtam vissza a komphoz, olyan ártatlanul boldogan, ahogy csak jó étel teheti boldoggá az embert. Időközben százszor ajánlottam tovább a Çiyát, és ezerszer felidéztem a látogatásomat, a fokhagymaleves és a savanyú kebab lágy, meleg ízei még mindig a számban voltak. Most a próbatétel előtt álltam, amitől azóta féltem: vajon az étel újra kiváltja-e ugyanazt a varázslatot, mint akkor, az utolsó látogatáskor? Vagy az emlékek és az elvárások, ez a duo diabolique megtréfálnak, és csalódottan zátonyra futtatnak? Észrevettem, ahogy Ayse kissé aggódva néz rám a szeme sarkából. Láthatóan tisztán kiolvashatók voltak a gondolatok a homlokomon. Megérkeztünk, és Musa Dagdeviren, a Çiya bajszos tulajdonosa üdvözölt minket. Ez nagy különbség volt az első látogatásomhoz képest, amikor bár láttam Musát, nem tudtam vele egy szót sem váltani, mert nem volt közös nyelvünk (természetesen a jó ízek nyelvén kívül, ami nem kevés, de a széleken néha elmosódott). Most azonban Ayse tudott tolmácsolni, és egy csodálatos párbeszéd bontakozott ki, amelyet csak az szakított meg, hogy folyamatosan ételt tettek az asztalra – Musa átvállalta a feladatot, hogy rendeljen nekünk.
Volt lıçli köfte, sült bulgur-gombócok, diós-darált húsos töltelékkel, lahmacun, egy hajszálvékony, enyhén csípős török pizza, egy Ezogelin-leves, amelyet bulgurból és vörös lencséből készítettek, csodálatos bab (mert meséltük, hogy máshol ettünk jó babot, és igen, persze, hogy itt még kétszer olyan jó volt), egy elbűvölő, könnyű bárányleves negyedelt zöld mandulával, egy Fıstıklı kebab, darált húsos nyárs pisztáciával, egy Tavuk şiş, pácolt csirkehúsból készült nyárs, egy fantasztikus zahter salatası,
vad kakukkfű saláta, humusz, töltött szőlőlevél és mindenféle desszert. Tiszta boldogság volt, és mivel a boldogságból sosem elég, az azután következő napra még egy ebédet megbeszéltem. Másnap átsétáltam a városon. A Kadıköyből Modába tartó történelmi, zöld-fehér villamossal utaztam. Körbejártam a Caferaga negyedet, ahol nyáron fürdeni szoktak, és meglátogattam a Moda Iskelesi hajókikötőt, amelynek első emeletén egy nyilvános könyvtár kapott helyet. Megnéztem az új Istanbul Modern múzeumot, közvetlenül a Boszporusz európai partján, amely a nagy építész, Renzo Piano egy újabb látványos múzeumépülete. Csemegéztem a Karaköy Güllüoğlu cukrászdában, ittam erjesztett zöldséglevet az Asrı Turkusuban, és belebotlottam – pontosabban: Ayse botlott bele – Isztambul egyik új kedvenc helyembe: a Vefa Bozacısıba.
Ez egy kávézó, ahol viszont nincs kávé, csak egyetlen ital, a „Boza”.
A „Boza” erjesztett kölesből készül, amelyet vízzel és cukorral kevernek, zavaros, sárgás színe van, és első ránézésre nem feltétlenül bizalomgerjesztő. Az italt nagy kannákból öntik negyedliteres poharakba, és ha az üdítőt tízóraivá szeretnénk varázsolni, a szemben lévő fűszeresnél szárított csicseriborsót vehetünk, és pár szemet a pohárba szórhatunk.
A „Boza” íze az édes-savanyú skálán inkább az édes oldalon van, talán összehasonlítható kesernyés, áttört almapürével, amelyet tejsavval ízesítettek. Pár másodpercre szükségem volt, amíg hozzászoktam az ízéhez, de aztán azonnal beleszerettem. Kanalaztam a csicseriborsót a pohárba és a pohárból, az utolsó cseppig kiittam, kértem még egyet a pultnál. Ehhez jött még, hogy a bolt földöntúli, kissé nosztalgikus szépségű. Fa burkolatok, tükrök, két, apró tükrökkel kirakott oszlop, amelyeknek dőlhet az ember, miközben válogatja a csicseriborsót. A falba épített vitrinben található az a pohár, amelyből az államalapító Atatürk személyesen itta a „Bozáját”, 1937-ben, tehát tegnapelőtt. Semmi értelme Isztambulba utazni, és nem eltölteni itt legalább egy órát. A cím: Mollahüsrev, Vefa Cd. 66, 34134 Fatih.
Természetesen más éttermeket is kipróbáltam. Egyik este vízi taxit béreltünk, és a Boszporuszon végighajóztunk egészen Tarabyáig, majdnem a Boszporusz Fekete-tengerbe ömléséig. Kaland volt a fürge kompok és hatalmas vontatóhajók között kihajózni az alászálló estébe. Már önmagában az a lehetőség, hogy a vízről szemlélhettük a Boszporusz hihetetlen házait, megérte a befektetést. A vacsorát aztán a Kiyi étteremben fogyasztottuk el, amely az egyik leghíresebb étterem a Boszporuszon, a purista halas konyha barátainak szentélye.
Egy másik este felkerestem a többször ajánlott Yeni Lokantát, amelynek Londonban is van fiókja, és egy egész menüt ettem. Zöldalmás salátával kezdődött, majd ízletes Çiğ Köfte követte római köménnyel, chilivel és burgonyakrokettel, articsóka fava babbal és friss mentával, sült rák aiolival, bottargával és pisztáciával, főételként pedig egy szép darab báránygomba gombával, spenóttal és tárkonnyal. Ízletes étel volt, művészi, esztétikus és bőséges. Éjfél körül jóllakottan sétáltam vissza a szállodámba. Üresek voltak az utcák? Nem. Még a kisgyerekek sem voltak otthon. Isztambul éjjel-nappal él.
Másnap átmentem a Galata-hídon, amely Isztambul Karaköy negyedét köti össze az Eminönü nevűvel. Előttem voltak Isztambul legnagyobb látnivalói, a Hagia Sophia, a Kék mecset, a Topkapı-palota, a Fűszerbazár, de nem tudtam levenni a szememet a hídon átfeszülő számtalan zászlóról, amelyekre olyan politikusok arca volt nyomtatva, akikről hamarosan szavaztak: polgármester-választás Isztambulban.
Az idegenvezetőmet Zafernek hívták. Az isztambuli osztrák iskolában tanult meg németül. Az Arany-öbölre terelte a figyelmemet, amelyen éppen átkeltünk, arra a tengerszorosra, amely a Boszporuszból mélyen benyúlik a városba, mint természetes kikötő és csillogó látványosság, amikor Isztambul dombjai mögött lenyugszik a nap. Ezeken a dombokon ülnek a nagy mecsetek, hatalmas kupolák, a minaretek kőbe vésett felkiáltójelek. Először a Fűszerbazáron mentünk át, amely ebben a korai órában még nem volt túlzsúfolt, majd Zafer a Rüstem-pasa mecsethez vezetett, amely egy emelettel a forgalmas negyed felett fekszik, és meglepő, megindító nyugalmat áraszt. Levettük a cipőnket, megcsodáltuk a mecset belsejében a virtuózan festett csempéket, és az volt az érzésem, hirtelen egy másik kontinensen vagyok. A nyugalom olyan mély és magától értetődő volt, a színek és minták gazdagsága elsöprő. Zafer mosolygott. Pontosan ezt jósolta nekem. Továbbmentünk egy lakónegyeden keresztül, amely egykor művésznegyed lehetett, de mostanra lepusztult és bontásra ítéltetett. A korábbi szépség nyomait még fel lehetett ismerni, de a jelen nyomorúságosnak tűnt. Meredek utcákon át kapaszkodtunk fel a Szulejmán-mecsethez, a melléképületek hatalmas komplexumához, amely körülveszi a híres, 16. századi mecsetet. Zafer elvezetett – már dél volt – egy kis vendéglőbe, amely valóban az Ali Baba nevet viselte. Soha nem tettem volna be oda a lábamat saját indíttatásból. De aztán az történt, ami szinte sehol, de Isztambulban folyamatosan történik. Az étel egyszerű volt, de jó, talán még nagyon jó is. Finom babot ettünk rizzsel és ayrannal ebédre. Kint esni kezdett az eső, és beszélgetni kezdtünk. Ültünk, néztük a szürke időt, majd a főnök hozott nekünk török kávét, keserűt és forrót, és egy darab baklavát, édeset és ropogósat, és miattam az esőnek el sem kellett volna állnia. —
Dönerci Şahin Usta
Mollafenari, Kılıçcılar Sk. No:5,
34120 Fatih/Isztambul
T +90 212 526 52 97
Çiya Sofrası
ciya.com.tr
Vefa Bozacısı
vefa.com.tr
Yeni Lokanta
yenilokanta.com




ízletes étel, művészi és esztétikus.
