Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja
A nap nem indult rosszul. Szállodám portása – melynek neve titok marad – kiküldött az étteremből az utcára. Összeesküvő módon azt súgta a fülembe, hogy jobb, ha nem itt reggelizem a hotelben, mert itt csak a szokásos nemzetközi vacak van: tükörtojás, mézes kenyér, kukoricapehely – a „kukoricapehely” szót olyan undorral ejtette ki, hogy majdnem a nyakába borultam érte –, mondván, ha mindenképpen reggelizni akarok, menjek inkább a Rambla Catalunyán található Café Mauriba, ott legalább a kávé rendben van.
A reggeli amúgy sem az az étkezés, amelyről Barcelona híres. A szállodákban – még a portásuk véleménye szerint is – fantáziaárakat kérnek el egy olyan kínálatért, amit másutt az ember csak lógó vállal vesz el a büféasztalról, kivéve a pirított fehér kenyeret, amelyet friss paradicsomvelővel dörzsölnek be, és egészen kiválóan ízlik. Gyakran ezt a paradicsomos kenyeret húsos szardellával vagy fűszeres ibériai sonkával kombinálják, bár itt némi óvatosságra van szükség. A szardella szinte mindenhol kiváló volt, ahol kipróbáltam. A sonka azonban nagyon változó volt. Volt, amelyik elolvadt a nyelvemen, volt, amelyik úgy viselkedett, mint egy műanyag fóliás gépsonka, az egyetlen biztos dolog az volt, hogy mindenhol vagyonokba került.
A Café Mauri értékes tippnek bizonyult. Egyszer szép volt. A helyiség, ahol a nassolnivalókat tartalmazó vitrinek állnak, még mindig pompás. Mindenféle sütemény és mandulás édesség kapható itt, de csodálatosan régimódi briósok is, amelyek főtt sonkával, sajttal és majonézzel egy angol bridzsversenyen is megállnák a helyüket. A croissant-ok ropogósak, vad, állatias ízük van, amit nem tudtam hová tenni, amíg a fekete egyenruhás, fehér csipkekötényes, kifogástalan pincérnő el nem magyarázta, hogy sertészsírban sütik őket. Ha Barcelonában nem mész a disznóhoz, lásd fent, a disznó jön el hozzád.
Egy gyönyörűen, halvány uzsonnás papírba csomagolt tonhalszendvics és egy epres sütemény mellett döntöttem, mellé tejeskávét és némi sós ásványvizet rendeltem.
Aztán rendszereztem a terveimet egy hosszú barcelonai napra.
Egy cetlire három pontot jegyeztem fel. Először: Hundertwasser. Másodszor: Futball. Harmadszor: Evés.
Mivel a Hundertwasseren nevettek: én ugyanis vicces vagyok. Hundertwasser alatt természetesen a modernista építészet híres mesterét, Antoni Gaudít értem, akinek folyékony, biomorf homlokzatú épületei meghatározzák Barcelona városképét, és gyermeki játékosságukkal arra csábítanak, hogy olyan városokról álmodjunk, amelyek úgy működnek, mint a kalandjátszóterek. Ha nem tudnám, hogy Gaudí már tizenkét éve a föld alatt volt, amikor Albert Hofmann feltalálta az LSD-t, arra tippeltem volna, hogy a drága jó ember tervezés közben ragadt be egy tripbe, de ez az elmélet az említett okból kiesik.
Úgy döntöttem, mivel a Café Mauri a sarkon van, először a „La Pedrerát” látogatom meg, a „Kőfejtőt”, Gaudí híres lakóházát, a hivatalos nevén Casa Milà-t a Passeig de Gràcián, Barcelona igazi díszes sugárútján, mivel a még híresebb Ramblát már csak a mezítlábas turisták és a lottószelvény-árusok számára tartják fenn. A „La Pedrera” impozáns építménynek bizonyult, amely az útikönyvem leírása szerint számos építészeti úttörő teljesítményt képviselt, nálam azonban összességében nem hagyott nagyobb benyomást, mint a Rogner-fürdő.
Amivel vissza is tértünk Hundertwasserhez: a többnyire groteszk módon túlzsúfolt Parc Güell, Gaudí egy másik nevezetessége, lerántja a leplet arról, milyen szégyentelenül inspirálódott Hundertwasser Gaudí formanyelvéből és anyaghasználatából, beleértve a billegő padlókat és a törött kerámiából készült berakásokat is.
A „La Pedrerának” ezen a felismerésen túl van egy döntő előnye. A kalyiba közvetlenül egyike azoknak a legügyesebb uzsonnázóhelyeknek, amelyek jelenleg Barcelonában léteznek: a Tapaç24-nek.
A Tapaç24 egy kis alagsori étterem néhány háztömbbel délebbre. Carles Abellan sztárséf birodalmához tartozik, aki annak idején Ferran Adrià sous-chefje volt a legendás El Bulliban – ez a referencia Barcelonában a keresztapa személyes áldásával ér fel. Abellan elgondolkodott azon, hogyan lehetne modernizálni a népszerű tapas-elvet – miszerint az ember evés előtt elmegy valahova aperitifet inni, és mivel az aperitif étvágygerjesztő falatok nélkül alkoholistának tüntetne fel, kell hozzá egy kulináris alibi: a nassolnivaló, az apró, ízletes falat, ami meghozza az étvágyadat, a cava pohár nem tűnik tőle motiválatlannak, és pontosan annyi tápértéke van, hogy tíz órakor, amikor Bécsben Armin Wolf elkezdi vezetni a ZiB2-t, beléphess a kiválasztott étterembe, és azon gondolkodj, a nagy vagy a nagyon nagy menüt edd-e meg.
Abellan egy sor olyan ételt állított össze, amelyek nagyon közel állnak a klasszikus kínálathoz: zsemlék, krokettek, apró hamburgerek, kolbászkák, saláták, szardellás vagy rákos falatkák. De megengedett magának néhány finomítást is. A Bikini Comerç24 például egy nagyon finoman elkészített sonkás-sajtos melegszendvics, fekete szarvasgombával megbolondítva, a McFoie-burger pedig magáért beszél. Ezeket a falatkákat, amelyek ára valamivel magasabb a kínálat többi részénél, le lehet írni sznob kajaként, de az ember élvezheti is őket.
Én ezt teljes átéléssel tettem, és dicsértem a Café Maurit, amiért lehetővé tette, hogy olyan átlátható reggelit rendeljek, hogy még délelőtt megjöjjön az étvágyam egy tízóraira a legmegfelelőbb helyen. Ez jól jött. A Tapaç24 hírhedten túlzsúfolt. Étkezési időben hosszú sorok kígyóznak az utcán. Mivel utálok éhesen hosszú sorban állni – hát nem ugyanolyan méltatlan dolog ez, mint egy nemzetközi repülőtér egyik elszívó kabinjában cigarettázni? –, közvetlenül a Casa Milà-s látogatásom után lesétáltam a tapas-bárba, ahol reggel tizenegykor ásító üresség uralkodott.
Leültem egy magas asztalkához, és végigettem a szépen dekorált étlapot. A legjobb étel – a citromos szardínia, a párolt paprikák, a valóban tisztességes ibériai sonka, a tortilla vagy a szardellával töltött olajbogyó mellett – a sült csirkehússal töltött krokett volt. Olyan jó volt, hogy bár előtte kategorikusan megtiltottam magamnak, rendeltem egy második adagot is.
A pincér, akinek egy másik életében paparazzi által üldözött hollywoodi sztárnak kellett lennie – legalábbis úgy viselkedett, ha az ember kérni akart tőle valamit –, előretolt alsó ajakkal, tetőtől talpig végigmérve nyugtázta a rendelést: Ezt csinálod minden nap, barátom?
Nem. De ma igen, mert holnap már nem leszek itt.
A második pont a puskámon: Futball. Barcelonában állítólag futballoznak, és mivel imádom a focit, elhatároztam, hogy megnézem a híres Camp Nou stadiont, még ha ezen a késő délelőttön nem is lennék 98 000 másik úriember társaságában, mint ahogy az az FC Barcelona hazai meccsein szokás. Ráadásul tudni akartam, vajon a kulináris kultúrájukkal elkényeztetett barcelónaiak is kénytelenek-e a stadionban vacak virslit és alkoholmentes sört fogyasztani, vagy a Messi-gól után az ünneplő tömeget kétszeresen boldognak képzelhetjük-e el, mert vigasztalásként langyos tintahalat vettek a büfében, amit egy pohárkával leöblítenek, bravó, Messi, viva Barcelona.
A kötelező válasz erre: Vacak virsli. Sajnos.
Ennek ellenére a lakónegyed közepén álló stadion annyira lenyűgözött, hogy részt vettem egy vezetett túrán a belsejében, és még az is megfordult a fejemben, hogy a Barcelona-megastore-ban veszek egy 11-es számú, „Neymar jr” feliratú pólót, amely az aktuális mez-eladási listákon még Lionel Messi mezével is versenyre kel. De végül letettem róla, talán azért, mert nem volt az én méretemben.
Visszafelé a városközpontba meg kellett néznem, mi a harmadik pont a tennivalóim listáján.
Igaz: Evés.
Mivel a tapas-evés elve világos volt előttem, az egyik abszolút klasszikust céloztam meg, amilyenekkel Barcelona belvárosa tele van: egy sörözőt, ahol falatozni is lehet. Ciudad Condalnak hívják, és a Rambla Catalunyán található.
Hogy mennyire jók a tapas-bárok, azt nagyjából abból lehet kikövetkeztetni, milyen hosszú a sorban állók sora, akik arra várnak, hogy helyet kapjanak, talán az egyik kevés asztalnál, de leginkább közvetlenül a bárpultnál, ahol akkor is rámutathatsz az ujjaddal arra az ételre, amit a tányérodon szeretnél látni, ha nem tudsz katalánul.
A Ciudad Condal előtti sor tehát alátámasztotta, hogy a jó helyet választottam, de mivel késő délelőtt gondoskodtam a megfelelő alapozásról, a várakozás könnyen ment, legalábbis amíg a sor kint volt a friss levegőn. A csodálatos, faburkolatos kocsma belsejében ugyanis a légkondicionáló teljes gőzzel működött, amerikai hidegsokkot kaptam, miközben már felmérhettem, mi vár rám a vitrinben. Borzongva ettem fantasztikus szardellát padlizsánnal, tonhallal töltött paprikákat, tőkehal-kroketteket és édesen fűszerezett, hófehér halfiléket. Aztán egy tányér kagylót és a babos kolbászkákat. Minden étel tartalmas és kiváló minőségű volt, mégis átlátható méretű és olyan olcsó, amilyenről az ember mindig álmodik. A legjobb étvággyal faltam, megittam két cseh sört, és nem költöttem többet 15 eurónál. Nem csoda, hogy első osztályú volt a hangulatom. Aztán jött a hívás.
A barátom, a gyógyszerész volt. Amikor elmondtam neki, hogy Barcelonába utazom, úgy csóválta a fejét, ahogy szokta, mintha épp azt közöltem volna vele, hogy horgásztanfolyamot tervezek Fukusimában.
Aztán azt mondta, ismer valakit, aki rendkívül illetékes, megpróbálja elérni, és utána ellát olyan tippekkel, amelyek csak akkor tennék értelmessé az utamat. Aztán hetekig nem hallottam felőle, de most úgy tett, mintha csak gyorsan le kellett volna vennie a spagettis fazekat a tűzhelyről, mielőtt visszahívott volna.
„Van nálad íróeszköz?”
„Nincs.”
„Jó. Akkor jegyezd fel a következőt: Az egyetlen étterem, ami igazán fontos, az a Rias de Galicia. Ne keverd össze az első emeleti sushi bárral, az a neve, hogy Espai Kru, és az is oké, de nem olyan szuper, mint az alsó étterem. Holnap estére foglaltam, nem könnyű mostanában asztalt szerezni.”
„Hé” – kiáltottam –, „én holnap már nem leszek a városban.”
„De igen” – válaszolta a gyógyszerész. „És még valami: Kerüld el a Botafumeirót. Az pontosan az a fajta turista-csapda, amibe te mindig belesétálsz.”
Nem mondtam semmit. A Botafumeiróba mára estére foglaltam asztalt.
A gyógyszerész lubickolt a csendemben, amíg fel nem adtam, és fel nem tettem neki azt a kérdést, amire várt, hogy diadalmasan válaszolhasson.
„Kitől van a tipp?”
„Ferrantól.”
Gondolhattam volna. A legszebb ajándékot adtam a gyógyszerésznek, amit csak kívánhatott: szó nélkül megnyomtam a bontás gombot. Aztán felhívtam a szállodát, meghosszabbítottam az ott-tartózkodásomat egy éjszakával, és megkértem a portást, hogy foglalja át a repülőjegyemet. Ami a Botafumeirót illeti, sosem voltam még olyan elszánt, mint most, hogy abszolút szupernek találjam, és képeslapot küldjek a gyógyszerésznek, üdvözlettel a város legjobb étterméből, hallod, a legjobból.
A délutánt a tengerparton ütöttem el, egy szörfboltban Billabong fürdőnadrágokat próbálgattam, amelyek kifogástalanul illettek volna a Neymar jr-pólómhoz, ha azt elhoztam volna, aztán céltalanul csavarogtam Barcelonetában, abban a negyedben, amelyen látszik, hogy még a derűlátó, jövőbe tekintő Barcelonának is megvoltak a maga üvegszilánkos negyedei, a Bar Electricitatban ittam egy vermutot és néhány olajbogyót, aztán visszamentem a szállodámba, kiöltöztem a vacsorához, és fél tíz körül taxival mentem a Botafumeiróba.
A sofőr szeme körüli ráncok elmélyültek, amikor megadtam neki a címet. Megvető pillantás volt ez, vagy csak képzeltem? Átkoztam a gyógyszerészt, amiért gyanakvást ültetett a tiszta szívembe.
A Botafumeiro, tegyük hozzá, annak a fajta turista-csapdának bizonyult, amibe én mindig belesétálok. Hihetetlenül sok ülőhely, különterem különterem hátán, mind csurig megtelve, a falon az FC Barcelona korábbi és jelenlegi sztárjainak fotói, amint a főszakáccsal pózolnak, akinek pedig elképesztő a hasonlósága Moammer Kadhafival, ami különösen a George W. Bush-sal készült fotón hat némileg zavarba ejtően: hogy ők ketten Spanyolországban elmentek volna egy tengeri herkentyűs tálra? Barcelona Marchfelderhofjában?
Amikor taxival visszamentem a hotelbe, pontosan jött az SMS a gyógyszerésztől: „Megmondtam.”
Másnap reggel egyből a Tapaç24-ben reggeliztem, megnéztem a Picasso-múzeumot a gótikus negyed szélén, és sportosan felkészültem a Rias de Galicia-beli vacsorára azzal, hogy kihagytam az ebédet. Felvonóval felmentem a Montjuicra, élveztem a kilátást a kikötőre és Jean Nouvel uborka-toronyházára. Aztán lesétáltam a hegyről az 1992-es olimpiai játékok helyszínei mentén, és megálltam a Mies van der Rohe által újjáépített világkiállítási pavilonnál, egy elbűvölően egyszerű, ugyanakkor rendkívül inspiráló helyen.
Ezután a Rias de Galiciát céloztam meg, amely közvetlenül a vásárváros közelében található, nem feltétlenül csillogó környéken, de Messi-szerű gólerőséggel, ami az ételek minőségét illeti.
A klasszikus spanyol konyhát kínáló éttermek közül egyik sem tudta felvenni a versenyt azzal a precizitással és gondossággal, amivel ebben az étteremben, amely apró, privát öblök labirintusára van osztva, az ételt felszolgálták. A menüt választottam, öt fogás, és az, hogy rendeltem mellé egy üveg „Recaredo”-t, egy finom, csontszáraz cavát, ugyanolyan jókedvre derítette a pincért, mint engem.
Először fenséges szardella érkezett Manchego-sajtos könnyű feltéttel. Aztán egy krokett, garnélarákkal és tengeri pókkal töltve. Aztán egy késsel vágott, némi majonézzel ízesített tatár beefsteak. Végül egy tengeri sügér, krumpliszeletekbe csomagolva és ecettel aromatizálva. Az étel kiadós és kiváló minőségű volt, mégis átlátható méretű és olyan olcsó, amilyenről az ember mindig álmodik.
Minden fogás nagyszerű volt, de ugyanolyan természetességgel jelent meg az asztalomon, ahogy egy vasútállomási büfében szervírozzák a virslit, és ezzel az e konyha hatalmas szellemiségét éltette, amely nem pazarol egyetlen gondolatot sem ételei színpadias tálalására, hanem kizárólag arra összpontosít, hogy amit készít, azt jól csinálja.
Jó pillanat volt a boldogságra. A vicces, gyarmati stílusban berendezett Boca Chica bárban, amely kényelmes módon pont a szállodai szobámmal szemben volt, megkaptam a gyógyszerész üzenetét, hogy sikerült holnap estére asztalt foglalnia számomra a Comerç24-ben. A recepción jelezték, hogy már csak egy junior lakosztály szabad, de a reggeli külön felszámolásának mellőzésével kedveznek az árban.
Másnap megnéztem az élő cápákat és rájákat a kikötői akváriumban, csemegéztem egy kis sonkát a La Txapelában, meglátogattam a Miró Múzeumot, és szemügyre vettem a Hotel Majestic tetején lévő legendás úszómedencét, amely azonban sokkoló itatóhelynek bizonyult amerikai redneckek számára.
Meglehetősen kipihentnek éreztem magam, amikor tíz óra körül beléptem a Citadella melletti kis utcában található étterembe, amely a Tapaç24-hez hasonlóan Carles Abellan birodalmához tartozik. A Comerç24 hűvös és ipari stílusú, nagy fényképek a falakon, erős színek, színes Panton-székek. A konyha nyitott. A bejárat mögötti bárból nyugodtan végignézheti az ember, ahogy itt megszületik az, amit Abellan a „katalán klasszikusok kortárs értelmezésének” nevez.
Azoknak az embereknek, akik általában tízkor felkelnek az vacsoraasztaltól, a nagy menü talán kihívást jelenthet, ha fél tizenegykor kezdődik és legalább hajnali egyig tart, amikor már Armin Wolf is alszik, de én elfogadtam ezt a kihívást. Finom, kifinomult falatok voltak, mint például a tölcsérgombafőzet vagy az ördöghal fekete szezámmal és fekete fokhagymával, onnantól kezdve rendszeresen felbukkantak katalán motívumok, amelyeket ázsiai módon variáltak és skandináv stílusban tálaltak. Szardínia naranccsal és wasabival, tőkehal mángolddal és misóval, pekingi stílusú borjúpofa, mind köveken és palalapokon tálalva, amik Stockholmban és Koppenhágában az alapkellékek közé tartoznak.
Kifejezetten kielégítő este volt. Csúcsgasztronómia, nagyon lazán és szakértően tálalva, néha kicsit túl ünnepélyesen, de melyik két Michelin-csillagos kocsmában van ez másként? Összességében az éjfél utáni étkezést szórakoztató és gazdagító élményként könyveltem el, nem utolsósorban a sommelier empatikus borajánlásaival, aki lehetővé tette számomra egy Pazo Señorans 2006-os palack elfogyasztását, egy Spanyolország legnyugatibb részéről származó biort, amely álmodozásra késztetett, az életem mindig így nézhetne ki, mint az elmúlt pár napban. Azzal vigasztaltam magam, hogy amúgy is így van.
A concierge-nek, aki annyira nyomatékosan figyelmeztetett a szállodai ingyenreggelire, sikerült a másnapi visszaútra szóló repülőjegyemet csak sötétedésre foglalnia, így még kaptam alkalmat arra, hogy egy alapvető tévhitet eloszlassak, jelszó: paella.
Sok éven át tápláltam művelt előítéleteket a paellával szemben: a paella képtelenség, egy szemetesvödör mindenre, amit a spanyol éttermek már nem akarnak önmagaként kiküldeni a konyhából, hanem rizzsel ragasztják össze, erősen fűszerezik, és ily módon mégiscsak eladják. Láttam kagylókat rikítósárga rizses serpenyőkben, amelyek a paleolitikumból származnak, és csirkebordákat, amelyeket mielőtt a paellaserpenyőbe dobtak volna, már egyszer lerágtak és kifőztek.
A 7 Portes-ban töltött délután, ahová az utolsó barcelonai napomon csöppentem be, megingatta az előítéleteimet. Nem foglaltam asztalt, várnom kellett egy kicsit a Paseo Isabel árkádjai alatt, és amikor végül egy pohár Cavával megünnepeltem, hogy végre helyet foglalhatok a díszes vendéglőben, ahol Miró Picassóval evett, megszállt az ördög. Rendeltem egy kis salátát grillezett kecskesajttal, majd egy paellát – a számos helybéli látványa, akik fényes fekete serpenyőkből lapátolták a rizst mindenfélével, olyan bizalmi sokkot váltott ki, ami egy perccel később már el is múlt, de akkorra a rendelést már felvették.
Röviden: a paella ízletes volt. Nem a turistabrosúrák napraforgósárga színe volt, hanem egy mély, piszkos barna, ami annak köszönhető, hogy a 7 Portes konyhájában rengeteg rákalap áll rendelkezésre, amelyben a rizst főzik, és amitől álomszerűen aromatizálódik. Hozzá fehér haldarabkák, kifejtett scampi és kifejtett kagylók, amelyek nagyszerűen harmonizáltak a rizsbe bőven vágott sertéskolbásszal. Persze, hogy ez a paella kevésbé volt elegáns, mint inkább laktató, de visszaadta a hitemet az ételben, amelyről Eckart Witzigmann egyszer azt mondta: „Igazából a paellánál nincs no-go, a variációs lehetőségek mérhetetlenek. Ezzel az étellel mindenki a saját ízlésvilága szerint lehet boldog.”
Boldog voltam. Elhatároztam, hogy legközelebb magam készítek paellát. De először kiürítettem a serpenyőt az utolsó rizsszemig, aztán kicsit sietnem kellett, hogy időben elérjem a repülőteret. Még kellett egy kis idő, hogy megcímezzem a gyógyszerésznek a képeslapot, amelynek elején egy nagy paellaserpenyő van, és vegyek egy bélyeget.
Címek
Café Mauri
Calle Provença, 241
08008 Barcelona
Tel.: +34/932/15 09 98
www.pasteleriasmauri.com
Tapaç24
Calle diputación, 269
08007 Barcelona
Tel.: +34/934/88 09 77
www.carlesabellan.es
Comerç24
Calle comerç, 24
08003 Barcelona
Tel.: +34/933/19 21 02
www.carlesabellan.es
7 Portes
Paseo Isabel II, 14
08003 Barcelona
Tel.:+34/933/19 30 33
www.7portes.com