Anna Burghardt szövege
Illusztráció: Josephine Warfelmann
És a menü hosszabbítást kap!" Ahogy egy focimeccsen, úgy az éttermi látogatásoknál is van egy szakasz a rendes játékidő lejárta után. Ez a rudimentáris változatban a következőképpen ér véget: „Kérem a számlát!”, fizetés, „Viszontlátásra!”, távozás. A törvényi és társadalmi elvárás ezzel teljesült. Néhány vendég számára azonban csak a konyhai kitérő vagy a séffel készült közös fotó teszi teljessé a látogatást, különösen, ha régóta vártak rá, és esetleg hosszabb utazást is vállaltak érte. Másoknak fontos a séf által aláírt menükártya, vagy mindenképpen szeretnének magukkal vinni egy poharat vagy üveget a merchandising-polcról. Sok vendéglátós elgondolkodik azon, hogyan lehetne lezárni az éttermi látogatást, illetve hogyan lehetne tartalmasabbá tenni a hosszabbítást; hogyan lehet olyan emlékeket teremteni a vendégek számára, amelyek túlmutatnak egy menüsoron, hogyan lehet az elfogyasztott étkezés után további értéket nyújtani, hogyan maradhat a vendéglátóhely beszédtéma – és nem csupán egy névjegykártya révén a számlatartóban.
Egy kis művészeti affinitás szükséges
A fizetés aktusát többletértékkel felruházni egy lehetőség. A bécsi ötödik kerületben található Aend étteremben például évekig egy nosztalgikus Manner-bádogdobozban nyújtották át a számlát. „Ez igazából egészen kedves volt, de végül is csak Manner-dobozok voltak” – mondja Fabian Günzel, az Aend séfje. Szerette volna jelentősen felértékelni az éttermi élménynek azt a részét, ahol „sajnos pénzt kell kihúznunk a vendégek zsebéből”. Ezért a Bécsben élő Jakob Gasteiger művésszel, akinek a bécsi Albertina múzeumhoz hasonló helyek már rendeztek önálló kiállításokat, megterveztette a számladobozokat. Günzel eredeti kívánsága az volt, hogy Gasteiger a legismertebb alkotásaihoz hasonlóan vastag festékréteget vigyen fel a dobozokra, és fésűs simítóval alakítsa ki jellegzetes barázdáit. A művész azonban lebeszélte erről, meséli Günzel: „A kopás veszélye túl nagy volt, a dobozokat ugyanis naponta többször is kézbe veszik.” Jakob Gasteiger felajánlotta, hogy apró alumíniumöntvényeket szerel fel egy baráti asztalos sötét diófa dobozaira. Négy ilyen, Gasteiger által szignált műalkotás várja most az Aendben, hogy az éttermi látogatás lezárásaként bevetésre kerüljön. Különösen a művészetkedvelő vendégek reagálnak erre erősen, mondja Fabian Günzel. „A dobozok tapintásra is nagyon érdekesek, az emberek szívesen érintik meg a fémrészt. És ha valaki igazán ért hozzá, megfordítja a dobozt, és látja, hogy a kis szobor valóban Jakob műve, talán elismerően bólint. Ezek azok a pillanatok, amelyeknek én magam is különösen örülök.” Számára ezek a számladobozok szépen illeszkednek a koncepciójába. „Művészetkedvelő vagyok, és szeretem az egyedi darabokat.” Az Aendben Erwin Wurm és más művészek alkotásai függenek, az összes étkészlet méretre szabott, olyan alkotóktól származik, mint Petra Lindenbauer, aki többek között a Steirerecket is ellátja.
Az Aend séfje a menükártyáiról is sokat gondolkodott, amelyeket a vendégek magukkal vihetnek. A holland sztárszakács, Sergio Herman egy változata maradt meg benne különösen, amikor ott vendégeskedett: „Hosszúkás, fekete, és hozzá egy cetli, amire lehetett jegyzetelni.” Az Aendben a vendégek az elején egy keskeny fekete borítékot kapnak, amelyben a menüt tartalmazó lap található. „Mindig jó, ha az ember valamit szétnyithat, ha csak egy fekete boríték hever ott. De a kártya sem heverhet gyűrötten az asztalon, ezért vannak kiegészítő kis menütartók is.” Az, hogy a vendégek a végén gyakran e kártya alapján elevenítik fel a menüt, kapcsolatot keresnek vele, a konyhafőnökkel, és ujjukkal mutatják, mi ízlett nekik különösen, vagy mi nem, egy további dimenziót jelent: „Így kell ennek lennie!”
A matrjoska titkai
A Mraz & Sohn étteremben sem bőrtokban vagy borítékban érkezik a számla az asztalhoz, hanem matrjoska babákba rejtve, amelyek nem feltétlenül a klasszikus sémák szerint vannak kifestve. Benne egy tollat is találunk, amellyel magunkat is megörökíthetjük az esztergált orosz baba belsejében, hasonlóan a gipszelt karhoz vagy egy kocsmai vécéhez. Egy ilyen Mraz-matrjoska fehérre meszelt hasa golyóstoll-kék szófoszlányok kavalkádját rejti, mint például „J + A”, „Kimchis”, „HUHU”, „Lisl szülinapja”. Az előadás kezdetén úgymond, a vendégek a Mraz & Sohn-ban évek óta nem látnak étlapot, sokkal inkább egy szupermarket-bevásárlókocsi érkezik a nap aktuális hozzávalóival. A szándékosan "trash" stílusban tervezett menükártya – egy saját matricával ellátott almával együtt, ajándékként – csak az ajtóban, a búcsúzáskor jár.
Adieu tojáslikőrrel
Egy másik étterem, ahol a számla átadását dramaturgiailag felértékelik, a bangkoki Sühring étterem. A berlini ikertestvérek, Thomas és Mathias Sühring 2016 óta szolgálnak fel a thaiföldi fővárosban olyan német házias klasszikusokat, mint a kocsonya, az Obatzda és a sült hering, olyan színvonalon, amely jelenleg a The World's 50 Best ranglista 23. helyére emeli őket. A legvégén egy kis pohár tojáslikőrt kínálnak a két séf nagyanyjának receptje alapján. A kézzel írott fekete szakácskönyv, amelyben ez a recept található, itt tölti be a számlamappa szerepét – pontosan a tojáslikőr-recept oldalán kinyitva. „Kezdetben az eredeti könyvet használtuk, de az emberek túl sokat firkáltak bele.” Időközben már faximilét használnak.
Műalkotás menükártya
Az, hogy a vendégeknek az éttermi látogatásuk meghosszabbításaként menükártyákat adnak haza, részben a ténylegesen elfogyasztott italpárosítással, mára bevett gyakorlat. Hogy a lapokat aztán valóban emlékként megőrzik-e, kérkedésre használják, jövőbeli borvásárlási segédletként gyűjtögetik, vagy egyszerűen kidobják, a vendégre van bízva. Norbert Niederkofler Atelier Moessmerjében a számlát egy loden anyagú borítóban nyújtják át, amely a dél-tiroli Bruneck azonos nevű posztógyárából származik; a hazavihető menü egy évszaktól függően különböző színű borítékban érkezik, amelyet Niederkofler személyesen írt alá. Andreas Caminadánál, a svájci Schloss Schauensteinben, a vendégek az elején egy fekete borítékot találnak a helyük mellett, amely tartalmazza az amuse-bouche-oknál megbeszélt menüt, jelenleg egy 20 éves jubileumi kártyát és magvakat. Evés közben a boríték megtelik, miután egyes fogásokat művészi képeslapok kísérik, amelyek szuvenírként szolgálnak, Caminada unokatestvére, Remo tervezésében.
Mindenféle kártya
A Steirereckben az összes kártyát, amelyeket az egyes fogásokkal együtt az asztalon lévő kis tartókba helyeznek, haza lehet vinni. A hagyomány, hogy az esti vendégeknek egy együttműködésnek köszönhetően a "Die Presse" újság esti kiadását is odaadják, a Rasumofskygasséból a Városligetbe való költözés óta létezik, meséli Heinz Reitbauer, a Steirereck főnöke. Magát a számlát mára dísztelenül nyújtják át: „Korábban voltak kazettáink, néha agyagból is, de ennek számunkra már nincs igazán jelentősége. A vendég inkább egyszerűen szeretné, ezért a legszükségesebbre csökkentettük.” A poén, hogy a Steirereck Meierei-ben a számlát „tejeslány-számlának” (Milchmädchenrechnung) hívják, azért megengedett. A Steirereck inkább a szuvenírekre épít – különösen a Meierei-ben és a Poguschban, amelyek forgalmi szempontból nem alábecsülendők. Klasszikusok például a savanyított madárberkenye, a Chupetinhos (csepp alakú enyhe chili), a pikáns és édes diófélék vagy a „Heinz”-ketchup. Reitbauer gombaszenvedélyére egy gombás memóriajáték utal, amely biztosan a szokatlanabb éttermi emlékek közé tartozik. Saját szakácskönyv, mint oly sok étteremben, még nincs, de magazin már létezik. Minden vendég kap egy ingyenes példányt, „hacsak nem tudjuk, hogy valaki épp most járt itt vagy ilyesmi”.
Merchandising sokszínűség
Éttermi szuvenírboltokat találhatunk többek között Andreas Caminadánál, aki a Schloss Schauenstein szemközti Casa Caminadában számos terméket kínál, mint például teákat, savanyúságokat, édességeket, késeket vagy akár szakácskabátot is. Ausztriából példa a Geschwister Rauch Greißlerei-je, ahol a saját „Mein Bruder, der Koch” (Az öcsém, a szakács) termékcsalád kapható – itt például eper-fátyolvirág lekvárt, Klachlsuppe-t és babhummuszt kínálnak. A szlovén Ana Roš szintén régen felült a merchandising-vonatra, és a Hiša Frankóban medveszalámit, narancsborokat, gesztenyemézetet és kapucnis pulóvereket kínál. Az egyik, aki tökélyre fejlesztette az ehető merchandising témáját, az olasz háromcsillagos szakács, Niko Romito, a távoli abruzzói Ristorante Realéból. Nővérével, Cristiana Romitóval együtt az elmúlt években szinte egy kis gasztrobirodalmat hozott létre, különféle luxushotelekben, például Tokióban, Dubajban és Párizsban, valamint a „Laboratorio Niko Romito” csemegeüzlet-márkájával, milánói zászlóshajó üzlettel. E márka alatt süteményeket, dióféléket, leveket és egyebeket kaphatunk, mindezt gondosan egyszerű, összetéveszthetetlen csomagolásban.
Ha lehet, személyesen
Míg vendégként némelyik szuvenírért újra a pénztárcánkba kell nyúlni, az éttermekben az ajándékok egy – bár nem önzetlen – nagylelkű gesztus, mondhatni bónuszanyag. Nem önzetlen abban az értelemben, hogy az olyan dolgok, mint a koppenhágai Nomában az aktuális „szezonhoz” illő kézműves alkotások, vagy a bécsi Tian étteremben a vendég (remélhetőleg helyesen írt) nevével hímzett szalvéták, buzgón megjelennek a közösségi médiában. Ami az éttermet sok potenciális vendég emlékezetébe idézi. Ilyen ajándékok elég gyakoriak, bár a találékonyság gyakran a lekvárnál és a fűszersónál véget ér, tehát inkább tetszőleges termékeknél, amelyeknek a konkrét egyéni konyhai vonallal nem sok közük van. Sven Wassmer a svájci Memories-ból, három Michelin-csillaggal kitüntetve, többek között már adta oda vendégeinek azt a kovászt, amelyet a menü során az asztalnál mutatnak be: szárítva, por formájában, egy QR-kóddal, amely egy online receptre vezetett. Ennek segítségével otthon utánozhatták a Memories-kenyér elkészítését. Sven Wassmer szemében az ilyen ajándékok nemcsak erősítik a vendégekben azt az érzést, hogy az étkezési élmény túlmutat az asztalon. A gondoskodás gesztusáról is beszél. „A vendégek megbecsülve, különlegesnek és erősebben kötődve érzik magukat az étteremhez. Ez egy gesztus, amely azt mondja: 'Gondolunk Önre akkor is, miután elment', az egész élményt személyesebbé és intimebbé teszi.”
Bas van Kranen, az amszterdami kétcsillagos Flore séfje is ügyel arra, hogy búcsúajándékai konkrétan kapcsolódjanak a menüjéhez. Fermentációs fanatikus, Japán iránti rajongással, éttermében a termelési feltételek miatt lemond a tejtermékekről, és ehelyett annál inkább dolgozik Koji-termékekkel. Hogy kapcsolatot teremtsen az adott nap ételeivel, vendégeinek egy üvegcsét ad azokkal a misopasztákkal, amelyek a Flore konyhájában éppen használatban vannak. Ezek vonzó, láthatóan kiváló minőségű, dombornyomott feliratú dobozokban vannak csomagolva. Bas van Kranen kalkulációja: „A csomagolásnak olyan szépnek kell lennie, hogy az emberek kitegyék valahova” (és újra meg újra a Flore jusson eszükbe). „Költségeink természetesen magasak, de szeretnénk a vendégeknek továbbadni otthon is a konyhánk körüli történeteket.”
Egyenesen egy egész tájat a vendégek konyhájába átültetni hivatott az új ajándék a lechi (Arlberg) Zug városrészben található Rote Wand Chef's Table-ben. Josef „Joschi” Walch vendéglátós legújabban a „Zug illatát” adja vendégeinek: egy elixír porlasztóflakonban, amelyet a vendégek otthon salátára vagy hasonlókra fújhatnak, hogy a szaglásuk révén visszarepüljenek az alpesi természetbe. A két konyhafőnök, Julian Stieger és Jamie Unshelm közösen fejlesztett ki egy intenzív kivonatot mezei és erdei aromákból, mint például a fátyolvirág, a fenyő és a boróka, víz alapon.
Reakciók kiváltása
Minden elég ártatlan az eddigi talán leginkább feltűnést keltő gasztro-ajándékhoz képest: a vulvákhoz, amelyek a berlini Nobelhart & Schmutzig étteremben voltak néhány éve. Ennek főnöke, Billy Wagner egyrészt tudja, hogyan kell beszédtéma maradni, másrészt politikai és harcos szellemű. A Nobelhart & Schmutzigban kezdettől fogva mindig volt „egy édes fogás az ajtóban, útravaló”, meséli Wagner. Egy fagylalt, egy canelé, egy gumicukor. „Hogy a vendégeknek legyen valami, amit az étterem előtt megehetnek, amikor még fotókat készítenek, vagy hazafelé menet, vagy otthon fogmosás után – akkor a fogorvosnak is jut belőle.” Ha a vendégek kisgyermekes szülők, kapnak egy kiegészítő útravalót a bébiszitternek is. A karamellvulvák egy, a Nobelhart & Schmutzig kirakatában rendezett kiállítás keretében jöttek létre, a Vulvae művészcsoport vulvákat akasztott ki, hogy többek között a szeméremajak-korrekciók növekvő számát tematizálják. Billy Wagner ezt a kijelentést az étteremben is fel akarta venni, és egy művész által nemi szervekről készített gipszminták révén több különböző szilikonformát készíttetett. „Ezeket karamellel kentük be, a kihűlés után pedig le lehetett húzni a vulvákat.” Ezeket az ajándékokat a vendégeknek magyarázó szöveggel ellátott dobozokban tálalták, hogy a szexualizálás gyanúját csírájában fojtsák el. „Négyfős asztalnál négy különböző vulva volt.” A reakciók, mint várható volt, rendkívül különbözőek voltak. Volt átlépő jellegű megjegyzés a pincérnők irányába – „Ez a magáé?” –, egyes vendégek elmaradással fenyegetőztek, mások elragadtatással fogadták.
Billy Wagner ezzel az ajándékkal megvalósította, ami elvileg a célja: „Reakciókat kiváltani.” Reakciók és érzelmek akkor is születnek, amikor, mint például az El Celler de Can Rocában vagy egykor a belga Hertog Janban, az édességes kocsi kis zacskókkal gurul elő, és a vendégek újra gyereknek érzik magukat az édességboltban; amikor némely japán háromcsillagos étteremben az egész csapat a vendégek után meghajol, egészen addig, amíg már nem látják őket; vagy amikor az Eleven Madison Park vendégeként, ahol előre fizetett csomagárat fizettünk, étkezés után egyszerűen felállunk és elmegyünk. —




