A keverék nevében
Christian Seiler leírása Illusztráció: Markus Roost
Az első sajtfondümet egy autópálya-pihenőhelyen ettem a Gruyère-tó közelében. Életre szóló élmény volt.
Először is, az egyébként meglehetősen egyszerű épület terasza gyönyörű kilátást nyújtott a fribourgi Alpok zöldjére, ami még lenyűgözőbb lett volna, ha nem kezdett volna el sötétedni már vagy két órája, csak annyit mondok: micsoda köd. Útitársam kézen fogott, és elém tette azt az ételt, amiről minden svájci azt hiszi, hogy világhírű, míg mi a fondü alatt valami egészen mást, nevezetesen hosszú villákon forró olajba mártott húscafatokat értünk; egy félreértés, amelyet minden svájci – láss csodát! – szemantikailag darabokra szed. A „fondu” (francia) jelentése egyszerűen „olvasztott”, és saját tapasztalatból mondhatom, hogy minden egyes svájci állampolgárnak, akivel erről beszéltem, eszébe jut a vicc, hogy húst nem lehet olvasztani, ugye? Képzelje el az utolsó fél mondatot abban a paraszti tájszólásban, ahogy azt az Arlbergtől nyugatra használják, és felmérheti, milyen gyorsan tettem magamévá ezt az igazságot, csak hogy ne kelljen többé hallanom ezt a viccet.
Tehát rendeltünk egy adag fondüt, kísérőm bólintott, amikor a pincér megkérdezte, megfelel-e a „Moitié-Moitié”. Csak jóval később tudtam meg, hogy ezzel a Gruyère és a fribourgi Vacherin közötti arányokra utaltak, ami „feles-feles”, azaz fifty-fifty volt. Már hozták is a kis kockákra vágott fehér kenyérdarabokat, egy piros-fehér kockás konyharuhával bélelt fonott kosarat, amelyben kis főtt krumplikat tartottak melegen, gyöngyhagymát, csemegeuborkát, és az égő rechaud-t (melegítőt), amelyre egy pillanattal később ráhelyezték a folyékony sajttömeget.
„Mit kívánnak inni?” – kérdezte a – hogy a svájci szemantikánál maradjunk – felszolgáló kisasszony, majd ugyanazzal a lendülettel, ahogy megrendeltem egy üveg Fendantot, a klasszikus nyugat-svájci fehérbort, közölte, hogy a svájci autópálya-állomásokon nem szolgálnak fel alkoholt, nem uram, az utasoknak sem. Így hát tea lett belőle, fekete tea, és azt a szokást, hogy fondühöz teát igyak, és ne a folyamatosan szomjasabbá tevő fehérbort, ebből a bizonyos autópálya-pihenőből hoztam magammal.
Sok elmélet létezik, amely megpróbálja elmagyarázni, hogyan jutott eszébe az embereknek tejet lecsapolni a tehenekről, azt addig nem felhasználni, amíg sajttá nem válik, majd a sajtot a tűzhelyen úgy felhevíteni, hogy az újra halmazállapotot váltson és folyékonnyá váljon, így hosszú nyársakon kenyérdarabokat vagy savanyított zöldségeket lehet mártogatni a bugyogó tömegbe, hogy azt a forró sajttal együtt elfogyasszák. A számos hipotézis persze nem annyira titokzatos, mint a kávé eredetéről szóló találgatások – mi történhetett, hogy valami gyanútlan szerencsés flótás egy marék kávébabot fermentál, pörköl, őröl és forró vízzel önt le, kumba ya, my Lord? –, de azért mégis.
Legalábbis a regionális történetírók elkényeztetnek minket azzal az elképzeléssel, hogy a ravasz savoyai szerzetesek a böjti szabályokat – mindent, csak ne szilárd táplálékot – intelligensen értelmezték, és régiójuk kulináris kincseit – tej, sajt, marhahús – új megvilágításba helyezték. A történet, hogy sajtot fogyasztanak folyékonyan a Teremtő tiszteletére, és közben szent módon jól laknak, olyan okos képmutatással bír, hogy azonnal ráütöm az igazság pecsétjét, és ellenőrizetlenül továbbmesélem, még ha a svájci elmélet hihetőbb is, cserébe unalmasabb: a svájciak az alpesi pásztornak küldik hálaimáikat, aki az alpesi legelőn sajtot készített, és este nem volt mit tennie. Meglehet, hogy tényleg egy ilyen szakállas példánynak, a tipikus kék-fehér csíkos pásztorköpenyében, eszébe jutott, hogy a sajtkorongját a tűzhelyen tárolja, majd egy darab kenyérrel leveszi a tűzhelyről. Lehet, hogy egy korty cseresznyepálinkával többet ivott a kelleténél.
tipikus, kék-fehér csíkos pásztorköpenyében, eszébe jutott, hogy a sajtkorongját a tűzhelyen tárolja, majd egy darab kenyérrel leveszi a tűzhelyről. Lehet, hogy egy korty cseresznyepálinkával többet ivott a kelleténél.
A fondü svájci nemzeti étellé való átalakulása természetesen később következett be, mint gondolnánk, nevezetesen csak az ötvenes évek elején. Akkor vette fel a svájci hadsereg szakácskönyve a receptet a gyűjteményébe, és századról századra vitték haza az útmutatót a szakszerű sajtolvasztáshoz, a svájci konyhákba, a svájci éttermekbe. A Zingg AG felismerte a fejlődő piacot, és 1955-ben piacra dobta az első kész sajtkeveréket. Ezt az ötletet tartós siker kísérte. Ha a svájci szupermarketekben fogkefét keres, maga is csodálkozva fogja tapasztalni, hogy a fondühöz való sajtkeverékek választéka sokkal szélesebb.
A hetvenes évek végén egy okos svájci reklámszakember – a ma már nemzetközileg ismert Martin Suter volt az, aki reklámos karrierje után lélegzetelállító regények szerzőjeként futott be – arra az ötletre jutott, hogy egy csipetnyi hűvös iróniát keverjen az erős ételhez. Suter a svájci sajtgazdaság számára a teljesen érthetetlen „F.I.G.U.G.E.G.L” szlogent találta ki – és mindenhol megértették.
A F.I.G.U.G.E.G.L rövidítés a „Fondue isch guet und git e gueti Launi” – „A fondü jó és jókedvűvé tesz” – kifejezésből ered, és dadaista módon lelkesítette a fiatalokat és az időseket egyaránt. Nem emlékszem rá, hogy találkoztam volna ilyen őrült mondással olyan különböző helyeken, mint az urbánus csúcséttermek és a vidéki tisztasági bástyák. Ha követni szeretné a nyomaimat, és Svájcban az egyetlen igazi fondüt keresi, csak két dolgot ajánlhatok, hogy további izgalmakat éljen át: vallja be, hogy a savoyai fondü-elmélet híve. És tartsa hülyeségnek a „F.I.G.U.G.E.G.L”-t.
Nyolc évet szántam arra, hogy a fondü titkának a nyomába eredjek. A főhadiszállásom először Luzernben, majd Zürichben volt, és megpróbáltam a nyugat- és közép-svájci kantonokon átívelő kiterjedt kirándulások során kideríteni, mi nevezhető joggal fondünek, és mi tartozik a nagy „csomós sajt” témakörébe. Szakértőktől szakértőkhöz tartó utazás volt. Hasonlítsa össze a feladatom nehézségi fokát egy orvostanhallgatóéval, aki a csodadoktorokkal teli vidéken akarja kideríteni, mire képes a tudományos orvoslás.
Nem követtem semmilyen kifinomult szisztematikát, már csak azért sem, mert a fondü olyan étel, amelyet nem lehet szisztematikusan enni. Egy hét, amely alatt az ember naponta egy-két adag fondüt fogyaszt, szükségszerűen a csodadoktornál vagy a sürgősségin végződik, elvégre az átlagos étkező számára számított 200 gramm sajtkeverék átlagosan 1000 kalóriát tartalmaz, és akkor még nem számoltuk a kenyeret, a bort, a krumplit és a pálinkát, amit az emésztéshez iszunk. Legkésőbb a harmadik fondünek már nem lenne esélye a másodikkal szemben, mert az értékelő képesség megsínyli azt a halk undort, amely elfog egy jóllakott embert, amikor kinyitja egy sajtétterem ajtaját, amely mögött egy fojtogató, agresszív szag lappang, ami fenntarthatóságában leginkább a bécsi kocsmákból ismert sör-, cigaretta- és hagymaszaghoz hasonlítható.
Az útvonalam tehát különféle ajánlásokon alapult.
Elutaztam Fribourgba és a Jura déli lábához. Megmásztam a berni Jurában található Belleley kolostort, ahol a híres „Tête de Moine”-t gyártják, és bejártam a Vallée de Joux-t, ahol a fekete-fehér fribourgi marhák szállítják a nyersanyagot a hihetetlen Vacherin Mont d’Or-hoz. Megmásztam az Alpsteint, hogy megismerjem a sajtolvasztás appenzelli változatait, és Valais-ban könyörögtem azért a kegyért, hogy foglalás nélkül helyet foglalhassak egy olyan kirándulóhely deszkapadján, amely híres a kecskesajttal kevert fondüjéről. Fondüt ettem, ahol csak fondüt szolgáltak fel, ami egy úgynevezett nemzeti étel esetében meglehetősen specialista dolognak bizonyult. Mert a legtöbb vendéglő, amelynek az étlapján szerepel a fondü, ennek az ételnek a tálalását egyes hétköznapokra, sőt meghatározott napszakokra korlátozza – amelyeket külön „Fondueplausch”-ként jelölnek –, és őszintén szólva, nem lehet őket hibáztatni. Végül is azok a vendéglősök, akik szeretik a vendégeiket, a szivarosokat is arra kérik, hogy csak 22 óra után gyújtsanak rá a szivarjukra.
Ezeken a portyákon keserű tapasztalatot szereztem. Szinte egyik, frekventált helyen lévő ház sem fordított különösebb gondot a fondü elkészítésére. Nem tudom bizonyítani, de nagy valószínűséggel tartom, hogy a legtöbb fondü-étteremben kész sajtkeverékekkel dolgoznak, amilyeneket a „Migros” és a „Coop” nemzeti szupermarketekben tonnaszám lehet kapni. Alig fordult elő, hogy az íze különbözött volna az egységes, fokhagymás, unalmas tucat-fondütől, hogy a helyi sajt követhető módon előtérbe került volna, vagy a helyi fehérbor, vagy felőlem bármilyen más regionális eredmény – oké, az appenzelli fondü, amelyet a steini „Ochsen”-ben kóstoltam, minden más sajtkeveréket lepipált, mert olyan utólagos csípősséggel bírt, amelyet általában csak Thaiföldön produkálnak, oké, nem egészen olyan tüzes, cserébe, ahogy a svájci nevezi, „räss, währschaft, kräftig” (karakteres, tartalmas, erős). De ez kivétel volt. Mert a hozzáértők, a fondükészítés virtuózai a városokban ülnek.
Zürichtől nyugatra, ahol sokkal nagyobb az esély arra, hogy egy Jaguar vagy Mercedes 500 üssön el, mint egy VW Golf, a vastag BMW-k, Jaguarok és Mercedesek sorakoznak egy jelentéktelen kis sarki kocsma előtt, amelyet egy mellékes tábla „Chäs-Stube Rehalp”-ként jelöl. A Chäs-Stube következetes utat jár. Fondüt szolgál fel és semmi mást – a raclette-en és egy „Nüsslisalat mit Ei” nevű vegetáriánus előételen kívül, ami egy vörösborecettel ízesített galambbegysaláta, amelyen jégeső utáni fehér tojásfehérje-szemcsék szóródnak. Szeretem a galambbegysalátát, és tekintse egy feljogosított személy értékelésének, amikor azt mondom, hogy Svájcban sehol máshol nem ettem még ilyen jó galambbegysalátát.
Főétel tekintetében a Chäs-Stube kétfélét kínál: fondüt tetszőleges számú személyre, mégpedig fribourgi Vacherinből vagy Moitié-Moitié-ből, fele Vacherin, a másik fele Gruyère. Hozzá vágott kenyeret adnak, és csak az kap egyéb kiegészítőket – hagymát, csemegeuborkát, krumplit –, aki ezen felül savanyúságot is rendel (és külön fizet érte). Itt egyedül a lényeg a fontos: egy egyedülálló állagú sajtkrém, harmonikus, egy kis fokhagymával kerekített ízzel, amelyet sosem érezni tolakodónak, inkább alapvetőnek – amivel a probléma áttevődik. Mert aki profi evőként keres fel egy sajtházat, tudja, milyen előfeltételeket kell magával hoznia (a ruhagarnitúrán kívül, amit nem szeretne túl hamar újra nyilvánosan viselni): az éhséget. Igazán ajánlhatom, hogy azon a napon, amikor vacsorára fondüt akar enni, hagyja ki az ebédet, és a reggelit korlátozza egy csésze kávéra.
Tehát éhes, és most jön a fondü pedagógiai pillanata: mert fennáll a veszélye, hogy a caquelon (fondüedény) felszolgálása utáni első négy percben olyan mohón húzza és falja a kenyeret a sajtkrémen keresztül, hogy csak akkor kezdi értékelni az étel minőségét, amikor már jóllakott – és hamar jóllakott lesz, és tovább fog enni, amíg a caquelon alján ki nem alakul a híres, aranysárga kéreg, ami állítólag a fondü legjobb része. Én magam ezt a fondü-legendák egyikének tartom, ami teljesen értelmetlen, ahogy összességében az olvasztott sajt élvezete is értelmetlen, ha nem a megfelelő sajt van a megfelelő helyen, a megfelelő mennyiségű, megfelelő fehérborral kísérve.
Ne higgyen senkinek, aki be akarja beszélni önnek az úgynevezett „Coup du Milieu”-t, az állítólag elengedhetetlen korty pálinkát az étkezés félidejében, egyfajta alkoholos „bokrétaünnepet”. A pálinka nem ad semmilyen megmagyarázhatatlan könnyedséget, csak lerészegít. E művészetben gyakorolják magukat azok a lopva cselekvő szellemek is, akik az emésztés nevében cseresznyepálinkába áztatják kenyérdarabjaikat, mielőtt a sajton keresztülhúzzák azokat. Ugyanolyan jól tanácsolhatnám azt is, hogy éhgyomorra döntsön le egy üveg pezsgőt, mielőtt a galambbegysaláta érkezik. Akkor a ropogós tányér is ízleni fog.
Problémás, problémás. Svájcon kívül fondüt akarni készíteni nem egyszerű vállalkozás. Nincs használható sajtkeverék, nincsenek fondüeszközök, egyedül az a lehetőség marad, hogy felkutassuk a száműzetésben élő svájciakat, és addig idegesítsük őket, amíg végül egy szombat este meg nem hívnak minket egy „Fondueplausch”-ra. Azonban akkor fel kell készülnie arra, hogy evés után előkerülnek a Jass-kártyák, mert F.I.G.U.G.E.G.L, vagy már elfelejtette?
Ezért elhatároztam, hogy a nehezebb utat választom, és saját magam készítem el a fondüt. Már a hardver beszerzése is elég nehéznek bizonyult, mivel még a bécsi Wollzeilén található, egyébként pompásan felszerelt Aluminium KG-ban sem volt raktáron fondüedény, és a „Spring”-től kellett megrendelni, attól a svájci mintaalapú cégtől, amelynek konyhám összes bevonatos serpenyőjét köszönhetem. Amikor a „Caquelon” végül megérkezett, a bájos eladónő „sajtcsempeként” nyújtotta át. Hogyan sülhetett volna el rosszul a dolog ilyen előjelekkel?
Ugyanakkor egy, a Zürich és Bécs között rendszeresen utazó üzleti kolléga drogfutárként működött közre. A feladata az volt, hogy a „Globus” cég impozáns csemegeosztályán beszerezze a standard fondükeveréküket, de a neves „affineur” (sajtérlelő) és sajtvadász, Rolf Beeler gourmet-keverékét is, hozzá mindenféle fajtatiszta sajtot a Gruyère, Vacherin és Appenzeller között.
A Weinviertelben lévő hétvégi házam konyháját „Chäs-Schuchi”-vá (sajtos konyhává) alakítottam át, ott problémamentesen lehet hetekig szellőztetni. Tanulmányoztam a kedvenc helvét szakácskönyvemet, az „Aus Schweizer Küchen”-t a resolút egyszerűségében nagyszerű (és sajnos tavaly ősszel elhunyt) Marianne Kaltenbachtól, telefonon megbizonyosodtam Ernst úrnál, a Chäs-Stube Rehalp főnökénél, hogy az alaprecept így rendben van, és hozzáláttam a következő eljárás sorozatos végrehajtásához:
4 személyre: 1 gerezd fokhagyma, 600 gramm sajt, 300 milliliter fehérbor, 1/2 teáskanál kukoricakeményítő (Maizena), 3 kis pohár cseresznyepálinka, bors, szerecsendió
A caquelont (azaz a csempét) természetesen a tűzhelyen melegítjük fel, nem a rechaudon, amely csak arra szolgál, hogy étkezés közben ne hagyja megdermedni a sajtot. A kerámiaedényt először megtöltjük borral – én végig különböző minőségű zöld veltelinit használtam, amivel arra az eredményre jutottam, hogy a bor a fokhagymával együtt csak az étel alaphangulatát adja meg, nem kell tehát túl mélyre nyúlni a pincében. Az osztrák bor használatát megengedhetőnek tartom, még ha a szakértők svájci bort ajánlanak is. Ebben azonban csak egyetlen értelmet látok: meg akarnak minket kímélni attól, hogy ezt a bort – általában a waadtlandi Fendantot ajánlják – meg kelljen innunk. Nos, a svájciak és a Fendantjuk, egy szomorú történet, amelynek részletei messzire vezetnének. Csak annyit: a merev importkorlátozások garantálják a svájci fehérborosok számára a kvázi-monopóliumot a hazai piacon. Ezt a monopóliumot arra használják, hogy lapos, kifejezéstelen, mégis meglehetősen drága borokat készítsenek, amelyek miatt minden második Weinvierteli gazda szégyellné magát. Ezért egy korty veltelini a fondüben csak javulás lehet.
Közben a sajt is átpréselődött egy reszelőn – ehhez a Manufactumtól származó univerzális eszközömet használtam újra hosszú szünet után – és belekeverhető a már gyöngyöző borba, visszafogott hőfokon, hogy ne következzen be a fondükészítő legnagyobb rémálma: a zsír és a sajtmaradék éles elválása. A svájci szakértők megesküdtek, hogy a most következő felforralás közbeni keverést nyolcas alakban kell végezni: nem vagyok biztos benne, hogy ők maguk is egy alpesi legendának dőltek-e be, vagy csak az a gondolat vezérelte őket, hogy elképzeljenek a konyhámban, amint értelmetlen nyolcasokat rajzolok egy többé-kevésbé folyékony sajttal teli edénybe. Amikor később elvesztettem a türelmemet, és a fakanalat erőteljesebben, cserébe körkörösen kezdtem forgatni, mindenesetre nem történt érzékelhető minőségromlás.
Ugyanakkor a kukoricakeményítőt feloldjuk a pálinkában, és hozzáadjuk a masszához. Viszonylag sok kukoricakeményítővel kezdtem, és a következő próbálkozásoknál meglehetősen kevésre csökkentettem. A keményítőtartalom alig változtatott az állagon, de a fondü emészthetőségén annál inkább. Amikor az első, kissé lelkes próbaeste után 2:49-kor nehéz teltségérzettel a testem déli részén ébredtem, a szintén éppen az említett érzésen tűnődő feleségem ezt a sajtban lévő túl kevés pálinkamennyiségnek tulajdonította. Mint később kiderült, az emészthetőség természetesen inkább a keményítőmennyiséggel korrelált. Talán az
jó közérzetünk abból is adódott, hogy mostantól legfeljebb az első napi fondümennyiség harmadát fogyasztottuk el.
A Globus standard keveréke rendben volt, inkább kicsit ízetlen. A tiszta Vacherin nem tudta felvenni a versenyt a Chäs-Stube Rehalp Vacherinjével. A Gruyère nem volt versenyképes. A „Migros” standard keveréke egyértelmű kategóriagyőztesnek bizonyult, bár messze volt attól, hogy állagban és olvadásban felvegye a versenyt a svájci kirándulásaim legjobb fondüélményeivel.
Elégedetlen voltam. Őrlődtem. Szakmai segítséget kerestem. Besurrantam a „Steirereck” sajtfelelőséhez, hogy provokáljam őt egy nyilatkozatra a
fondü ügyében. Nem válaszolt. Cserébe megtöltött egy műanyag zacskót apróra vágott sajtdarabokkal, amelyek közül felismertem a fribourgi Vacherint és a Gruyère-t, de a lágy sajtos darabokat nem, amelyek látszólag ártatlanul keveredtek a masszába. Az olvadt massza a hevítés során némi gondoskodást igényelt, a svájci barátaim azt mondanák: hullámvasutazást, de az a pillanat, amikor fondüvilláinkat a krémbe mártottuk – igen, királyi krém volt, legalábbis az étkezés kezdetén, aztán a sajt keverés hiányában kissé szívósabb állapotba került –, olyan volt, hogy egy hosszú-hosszú pillanatig azt éreztem, hogy megérhette az erőfeszítés – főleg, hogy hipotézisem, miszerint egy érett fondüt a legjobban egy német rizlinggel (ebben az esetben a mainfrankeni világbajnok Horst Sauer 2003-as kései szüretelésű borával) lehet földöntúli rezgésekre hozni, igaznak bizonyult.
Annyira igaz.
Annyira igaz.