Idillinek tűnő kép. Graztól néhány kilométerre délkeletre megszámlálhatatlan szelíd dombvidék tárul elénk – szétszórt erdőkkel, gyümölcsösökkel, kukoricaföldekkel és néhány szőlőültetvénnyel. A kisgazdák ősidők óta vegyes gazdálkodást folytatnak itt: egy kevés jószág, szántóföldi művelés és többnyire némi szőlőtermesztés; egyszerű borok a saját fogyasztásra vagy a hozzá tartozó borkimérés számára. Míg a szomszédos Dél-Stájerországban számos neves borászat található, és Délkelet-Stájerországban, Straden és Riegersburg környékén is letelepedett néhány kiváló termelő, a köztes régiókban alig akadt figyelemre méltó borász. A szőlőtermesztés itt többnyire csak mellékállás. Még ha sok gazda fel is adta a mezőgazdaságot egy jövedelmezőbb és kényelmesebb szakma érdekében, a borkészítésről szinte senki sem akar lemondani.
Így van ezzel a jagerbergi Josef Totter is. Hétfőtől péntekig a Silberberg Szőlészeti Szakiskolában tanít matematikát és építészettant. Az estéi és a hétvégéi a boroké.
Eredetileg képzett gépészmérnök, a KTM-nél speciális hengerfejeket tervezett, később Olaszországban dolgozott egy motokrossz-cégnél. Ott, Toszkánában került kapcsolatba borászokkal, és kóstolt először natúrborokat, és azok smink nélküli, olykor vad aromái azonnal lenyűgözték.
Minden ősszel kivette a szabadságát, hogy segítsen szüleinek a szüretben. Amikor 2011-ben visszatért Délkelet-Stájerországba, átvette apja két hektáros szőlőbirtokát, és kockáztatott: az olaszrizlinget és társait minden további nélkül kivágták, és helyükre úgynevezett PIWI-szőlőfajtákat ültettek. Néhány éve már kizárólag gombaellenálló újnemesítésű fajtákat dolgoz fel. Ez a kissé élvezeti érték nélküli elnevezés azokat a fajtákat takarja, amelyek kevésbé fogékonyak a valódi vagy a peronoszpóra fertőzésre. A borászok által rettegett gombás betegség egész terméseket pusztíthat el. A hagyományos szőlőtermesztésben a fertőzött tőkéket modern kémiai gombaölő szerekkel permetezhetik. A biogazdák számára azonban a dolog lényegesen bonyolultabb. A peronoszpóra gombák elleni egyetlen hatékony és megengedett közvetlen védekezés a réz- vagy kénkészítményekkel végzett megelőző kezelés. Különösen a réz, amelynek a peronoszpóra megelőzését kellene szolgálnia, számít a biológiai szőlőtermesztés Achilles-sarkának: az anyag a nehézfémek közé tartozik, amelyek gyakori használat esetén hosszú távon felhalmozódhatnak a talajban. Még ha ma már többnyire minimális mennyiségeket használnak is, a réz alkalmazása szívesen látott támadási felületet biztosít a biogazdálkodás ellenzőinek. Hatékony alternatívák még nincsenek, legalábbis olyanok nem, amelyeket a biológiai szőlőtermesztésben engedélyeztek volna.
A stájer borvidékeken különösen tartanak a peronoszpórától. Bármilyen idillinek tűnik is a táj, a szőlőtermesztés szempontjából az ott uralkodó éghajlat alattomos. A nagy csapadékmennyiség különösen a bioborászok számára jelent csapást.
Az éghajlatváltozás miatt az utóbbi években még tovább nőtt a csapadék. Még az olyan forró nyarakon is, mint 2018-ban és 2019-ben, amikor egész Ausztriában a szárazság miatt panaszkodtak a gazdák, Dél-Stájerországban alig akadt nap, amikor ne esett volna az eső. Mintha a trópusokon lennénk, mesélik az itteni borászok, a szőlőskertekben szinte gőzölgött a levegő. A hőség és a nedvesség kombinációja igazi Kánaán a gombák számára, ilyen körülmények között féktelenül elszaporodnak.
A PIWI-fajták ezen segíthetnek. Csakhogy a borértők körében rossz a hírük. A nemes- vagy európai szőlőket (Vitis vinifera) új, gombaellenálló amerikai fajtákkal keresztezik – nem feltétlenül az érzékszervi előnyeikre törekedve, ahogy sok szakértő véli. Ítéletük szerint az ismert fajták ízbeli előnyei az újnemesítések során nagyrészt elvesztek.
Időközben számtalan természetes keresztezés létezik rezisztens szőlőkkel. Így lesz például a Cabernet Sauvignonból egy lisztharmat-rezisztens partnerrel „Cabernet blanc”, a Zöld veltelini pedig a Seyval blanc-nal keresztezve „Donauveltliner” névre hallgat. Hogy megőrizték-e még az eredeti fajták minőségét, arról megoszlanak a vélemények. Franciaországban az 1960-as években az ilyen keresztezéseket még be is tiltották, a neves francia borok imázsát féltve.
Josef Totter nem érti az ilyen ellenérzéseket. Meggyőződése szerint: „Bármelyik szőlőfajtából készíthető kiváló minőségű bor, ha az ember elég erőfeszítést tesz bele.”
Ő azon kevés borászok egyike világszerte, akik kizárólag a megvetett PIWI-fajtákkal dolgoznak. Ennek megfelelően nagy a becsvágya, hogy a legjobbat hozza ki belőlük.
Technikusként az egyszerű döntéseket részesíti előnyben; ha az embernek problémája van, megpróbálja azt a lehető leghatékonyabban megoldani. Biogazdaként szinte teljesen megspórolja a növényvédelmet, és ezzel együtt a sok traktoros munkát is a szőlőben, amely igénybe veszi a talajt.
De Josef Totter nemcsak pragmatikus, hanem álmodozó is. Hosszan és részletesen beszél a vízióiról. Technikusként csak a kiszámíthatóság számít, magánemberként viszont inkább hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek vele, a kiszámíthatatlan vonzza őt. Így a boraira is ráhagyja az akaratát. „Szeretek együttműködni velük” – mondja, mintha egyenrangú kollégák lennének.
Valószínűleg az a tény is nyugodttá teszi, hogy nem a szőlőtermesztésből él. A borászatnak csupán el kell tartania saját magát, egyébként szabadnak érzi magát, hogy teljesen a saját ízlése szerint készítsen borokat.
Felkészült az elutasításra, arra, hogy az emberek meg sem kóstolják a borait, mert nem a Stájerországban megszokott fajtákat dolgozza fel. Megszokta, hogy a legtöbben megvetően fintorognak, amikor meghallják a Muscaris vagy a Souvignier gris nevét, azt a két PIWI-fajtát, amelyet vinifikál. Ám épp amikor olyan kényelmesen berendezkedett az ellenállásban, a semmiből felbukkantak az emberek, akiknek ízlettek a borai. És egyre többen lettek. Lassan terjed a híre, hogy Totternek sikerül elképesztő sokszínűséget előcsalogatnia a PIWI-fajtákból. Ez örömmel tölthetné el, mégis úgy tűnik, mintha zavarná a növekvő figyelem. Mintha félne attól, hogy a növekvő érdeklődés elveheti tőle a bolondozás szabadságát és a rá jellemző gyermeki gondtalanságot. „Hirtelen elvárási nyomást érzek” – jegyzi meg –, „és félek, hogy nem tudok megfelelni neki!”
Érezni rajta a zavart, amely mentes minden póztól. Totter nem az az ember, aki sokáig erőlködne azon, hogy megjátssza magát, vagy pláne, hogy mutogassa magát.
Talán a fejlődésre való nyitottság az, hogy ne zárja el az útját előre gyártott elvekkel. Ezért tesz feleségével, Helgával közösen „továbbképző utakat”, ahogy ő nevezi. Legutóbb a francia Jura-vidéken jártak, amely a natúrbor-ivók földi paradicsoma, valamint Elzászban és Dél-Tirolban – olyan borászokat keresve, akik az ízlés-sztrádákon kívül eső borokat állítanak elő. „Már csak az extremisták érdekelnek” – meséli –, „tőlük még tanulhatok valamit.”
És így a borai egyre kifejezőbbek lesznek, személyiségüket egyre nyíltabban mutatják. A Muscarisból és a Souvignier gris-ből olyan borok születnek, amelyek örömet okoznak. A borai láttán arra a felismerésre jutunk, hogy a PIWI-kkel szembeni előítéleteket végleg el lehet felejteni.
Minden nyugalom ellenére Totter nagy hangsúlyt fektet a precíz szakmunkára. A szőlőben biológiailag dolgozik, a pincében figyelmesen visszafogottan. Az erjesztés spontán, többnyire héjon, gyakran amforákban történik. Ez különösen a Muscarisnak tesz jót, a meglehetősen rusztikus fajtának a héjon erjesztés frissességet és élénkséget kölcsönöz. A Souvignier gris eleve finomabb – a finom tanninok további struktúrát adnak neki.
Néhány bor csendes marad, mások pezsgővé válnak, pontosabban Pet Nat-tá. Azt hihetnénk, a természetes habzóborok makacs természete nem tetszik a benne lakozó matematikusnak. De pont ez az, ami lenyűgözi: nehéz őket kiszámítani, tele vannak változókkal, távol állnak a hűvös, geometriai tökéletességtől és a zökkenőmentes működéstől. Egyéni gépek, amelyeket nem lehet megtervezni. Teljesen a saját szájíze szerint.