A-La-Carte

Bőségben és teljességben (2012/3)

Az ókortól kezdve az állatok töltése a bőség és a dekadencia kifejezéseként volt ismert – kezdve az ókori római trójai sertéstől a töltött tevéig, egészen a turduckenig. Meinrad Neunkirchner, a Freyenstein étterem séfje, a töltött klasszikusok modern változatait mutatja be. Shalom Bernholtz, a kóser Alef Alef étterem tulajdonosa pedig bevezetést nyújt a gefilte fis (töltött hal) összetett világába.


Szöveg: Klaus Kamolz · Fotók: Sonja Priller

A Füllung (töltelék) szóban benne rejlik a Fülle (teljesség/bőség). Amikor a bőséget akarják érzékeltetni, a német nyelv a „Hülle und Fülle“ (bőségben és teljességben) kifejezést használja, ami a falánkság forrása is lehet – a kielégíthetetlenségből születik. A teljesség a „G’füllten“ tápláló anyja, ahogyan Bécsben a telt idomú embereket nevezik, akiknél kétségtelenül nyilvánvaló, hogyan tették szert a körméreteikre. Vagy egy másik példával élve: vajon miért hozták mindig összefüggésbe Helmut Kohl német kancellár alkatát a kedvenc ételével, a Pfälzer Saumagen-nel (pfalzi gyomortok), amellyel hatalma csúcsán sem a kövéreket, sem a vékonyakat nem kímélte a világ hatalmasai közül? Egy étel, amely bőséges sertéshúsból, hagymából, krumpliból és fűszerekből áll, gyomorba vagy bélbe tömve – a konyhapszichológiai érzékkel megáldott politikai megfigyelők számára hálás feladat lett volna elemezni, mit is akart ezzel a kedvenc étellel Kohl üzenni: Nézzétek, Németország jólétben él, tele a hasunk. De nem mindig a méret a lényeg. A töltött ételekben rejlő dekadencia a mikrovilágban is láthatóvá válik. Amikor kulináris analfabéták, akik büszkén hordják a bundájukat a nyelvükön, emelt áras, kidolgozott konyhákra vetik magukat, szívesen hozzák fel a töltött snidlinget, az alázat és az ár-érték arány étellé vált ellentétét. Természetesen nevetséges lenne sok modern ételben kényszeresen keresni a dekadenciát. Már nem létezik; nem a csodálatos, keletiesen fűszerezett, töltött sárgarépában az új Café Ansari-ban, nem a fenyőmaggal, parmezánnal és zsemlemorzsával tömött szardíniában vagy vörös márnában a mediterrán parton, és nem is sok bécsi klasszikusban – a töltött paprikában vagy a töltött borjúszegyben, még ha ezek – honi soit qui mal y pense – az alányúlással, amellyel a helyet kell teremteni a tartalomnak, már megint egy parányi csipetnyi erkölcstelenséget rejtenek.

Az exaltált, bőséges töltelékkel készült ételek keresése nehéz feladat. Hosszú ideig a töltött ételek szinte kivétel nélkül a hibrid felsőosztály szórakoztatására szolgáltak; mintegy minden tisztességes orgia „signature-dishes“-ei voltak. Forduljunk tehát Federico Fellini „Satyricon“-jához, mégpedig ahhoz a jelenethez, ahol Trimalchio híres lakomáját adja: rikítóan kifestett arcok, exaltált nevetés, az arrogancia tiszta formája; a zsíros ujjakat a rabszolgák hajába törölték. Egyszer csak egy sertést hoznak a terembe, amiről Trimalchio azt hiszi, a szakács nem belezte ki. Majdnem felakasztással és korbácsolással büntették a szakácsot, de akkor az ókori konyhafőnök még időben előkapja a kést és felvágja az állat hasát. Belőle kolbászláncok, kövér csirkék, sonkák, májak, csigák és minden egyéb folyik ki, amit ma Apicius szakácskönyvében ókori római csemegeként találunk. Az attrakció neve akkoriban „trójai sertés“ volt.

Ezt az ételt csak a töltött teve múlja felül, amelyről azt beszélik, beduin esküvői étel, és amelyről tulajdonképpen csak legendák léteznek. Bohumil Hrabal burleszk cseh regényében, az „Őfelsége pincére voltam“-ban egy ilyen állatot Haile Szelasszié abesszíniai császár látogatása alkalmából készítenek el a császár saját kíséretének egy prágai hotelben. Szóval megint egy pompával és csillogással átitatott környezet: „Forgatták az egész tevét egy háromlábú állványon a nyárson, és sütötték, és amikor majdnem készen volt, a tevébe beleadtak két antilopot, amelyekben a pulykák voltak töltelékként, és ezekben amúgy is volt már töltelék és halak is, és a szabad helyeket tojásokkal tömték meg, folyton fűszerezték és sört ittak.“ Ez is teljesen reprodukálhatatlan. De ha az ember kihagyja a tevét és az antilopokat, és csak a pulykánál kezdi, akkor mégiscsak van egy lehetőség. Az étel neve Turducken, és az USA-ban a Hálaadás környékén valóban nagy számban készítik. A Turducken egy pulykából áll, amelyet kacsával töltenek meg, amiben pedig egy csirke van: Turkey, duck, chicken; az ilyet hívják mozaikszónak. Mindhárom madarat gondosan ki kell csontozni; csak a pulyka tarthatja meg a comb- és szárnycsontjait, így a sült a végén jobban néz ki. „Az ember, aki mindent megeszik“ című könyvében Jeffrey Steingarten megfőzte ezt a dolgot – és négy napig tartott, mert örökké bíbelődött a sok kiegészítő töltelékkel, ami még a köztes terekbe kerül. Ez azért sokkal gyorsabban megy – és karcsúbban, könnyebben és modernebb módon is.

„Szerintem kicsit a jelenbe kellene hoznunk ezt a Turducken-t“, mondja Meinrad Neunkirchner a Freyenstein vendéglőjének konyhájában. Neunkirchner az osztrák konyhában valami olyasmi, mint a hiányzó láncszem a régi nagy iskola és a kortárs könnyedség között, és ezenkívül az egyik legjobb ismerője mindannak, ami az utak szélén, bokrokon vagy réteken nő, amit a szakácsok már régen elfelejtettek, és ezért ma újra újszerű az íze. Mégis, manapság az ember nem vehet ki szabadságot egy Turducken kedvéért. „Mindent gyorsan kell csinálni“, mondja Neunkirchner kissé panaszkodva, miközben egy kapitális pulykamellet pillangóvágással készít elő, majd kiklopfol. „Senki sem akar már órákig a konyhában állni.“ Ezért a Turducken 2.0 egy olyan változat, amely kevesebb mint 90 perc alatt kész. „Röviden tájékozódtam“, mondja Neunkirchner, „vannak ám a legvadabb változatok.“ Valóban: a Turducken eredeti hazája állítólag az USA déli része. A Cajun szakácsok ezt szívesen állítják, de sokkal régebbi receptek is léteznek a világ más tájairól. A 19. század elejéről származik egy francia recept tizenhat egymásba rétegezett madárral: pulyka, liba, fácán, csirke, kacsa, gyöngytyúk, csörgő réce, szalonka, fogoly, bíbic, fürj, rigó, sármány és barátposzáta; az utóbbiban egy olajbogyó van. Létezik egy olyan változat is, ahol a külső madár egy túzok. A tulajdonképpeni Turducken-t a britek Royal Roast-nak hívják, a viktoriánus korszakból egy liba-csirke-fácán-fürj kombináció maradt fenn, amit Pandora párnájának hívtak. Ott fekszik most, a kivert pulykamell. Neunkirchner pitypangsziruppal keni be és egy kis szerzetes szakállt (Mönchsbart) szór rá, majd két, vad kakukkfűben meghempergetett és bőrétől megfosztott kacsamellfilét fektet rá. A csirkéből ehhez a Turducken-hez csak egy hosszában félbevágott csirkemellfele kell – „és egy kis pácolt vörös bodza a Wechsel-vidékről“, ahogy a szakács javasolja. Alternatívaként a ritka vörös bogyók miatt homoktövis- vagy csipkebogyópép is lehet. Só, bors és borsosvarjúháj – „Úgy is hívják, hogy kövirózsa, a fahatárig nő, és klassz dolog szárnyasokhoz“ – rá, és sertésháló helyett egy alufólia burok, hogy a szaft a sültben maradjon. Marad még 45 perc 210 fokon a sütőben, ellentétben azzal a tizenkét órával, amit a klasszikus, egész madarakból készült Turducken igényel. És hozzá egy ágy cukkini-chutney, egy kis redukált szárnyas pecsenyelé és édesgyökér az egészen. Ha akarjuk, az aromatikus vadfűszer-tűzijátékot, ami a fólia kinyitásakor elszabadul, dekadensnek tekinthetjük. De nem muszáj. Míg a 21. századi Turducken, amiből talán hat ember kap egy szeletet a korábbi húsz helyett, sült a sütőben, Meinrad Neunkirchner tekintete egy csupasz gyöngytyúkra esett, amely frissen szállítva feküdt az acéllapon a Freyenstein konyhájában.

Töltsük meg? Nem rossz ötlet, de aki most azt hiszi, a szakács csak annyit akar, hogy egy gyorsan összekevert masszát tömjön a hasába, az már csapdába is esett. Neunkirchner számára a Turducken-módszer tulajdonképpen az egyetlen legitim módja annak, hogy valamit madártetem belsejébe tömjünk. Teljesen a legendás francia „gyászoló csirke“ elve szerint jár el, melynél bőségesen tolnak Perigord-i szarvasgomba-szeleteket a mellbőr alá. „Egy csirkét hasban megtölteni“, mondja, „az konyhai lustaság.“ Megfogja a madarat, levágja a farhátat, és óvatosan a mutatóujjával a bőr és a mellhús közé csúszik. Ha elérkezett az ideje, nem árt a körmöket levágni, mert egyetlen apró szakadás később a sütőben vulkánkitöréshez vezetne, ahol a töltelék lávaként törne utat magának a szabadba. „Ami nagyon is mehet a hasba“, mondja Neunkirchner, „azok az aromák: fűszernövények és fokhagyma, só és bors. Semmi más.“ Egy gyöngytyúk vagy házicsirke bőr alatti töltelékéhez száz gramm fehér kenyér is elég – vagy még jobb: édesítetlen briós. Ezt sóval, borssal, egy csipet szerecsendióval, egy tojással és egy kis meleg tejjel keverik el, amiben egy vastag szelet vaj olvadt el. Ez az alap. A lehetőségek a töltelék aromás fűszerezésére kimeríthetetlenek. Utazhatunk Ázsia felé, és curryt vagy gyömbért adhatunk a masszához; az apróra vágott gombák is kiválóak. És ha a fekete szarvasgombát rövid ideig Madeirában pároljuk és belekeverjük, a kakas pontosan ilyen gyászba öltözik. Neunkirchner ezúttal egy bő marék körömvirágot vesz, egy ideig játssza a „szeret a csirke, nem szeret“ játékot és belekever egy marék szirmot a töltelékbe. Ezekből elég sokat kell használni, különben nem tudják kifejteni fűszeres ízüket, aminek azonban kérlek szépen kevés köze van ahhoz az illathoz, amit egy kinyitott körömvirágkrém-tubus áraszt gyulladások ellen. A megfelelően töltött madár felé vezető úton még további madárcsapdák leselkednek. A kanállal vagy ujjal történő töltéskor természetesen most sem keletkezhet bőrszakadás. És nem szabad túl feszesre sem tömni, mert a tojás, ami a hőségben felfújódik, a bőr megrepedését okozhatja. De most: 200 fok, 50 perc. És a nyár egy elképesztően szaftos gyöngytyúkmell-szelettel, friss-bolyhos töltelékkel, vadfűszeres salátával végleg búcsúzik. Klasszikus töltelék 3. sz.: A töltelék (Farce). „Sajnos elég kiment a divatból“, mondja Neunkirchner. Pedig olyan fontos. Ma az ember már nem is tudja, mi minden az a töltelék (Farce): a csukagombóc, a ravioli tartalma, a kolbász, a pástétom, a terrine. A Grand Hotel Oslo-ban töltött napjaira emlékszik Neunkirchner, amikor minden héten harminc vagy több pástétomot készített; ha a töltelékekről (Farce) tart előadást, bátran lehet rá hallgatni és hinni neki. A Farce mellesleg még egyszer visszavezet a töltés témájának frivolságaihoz. Tulajdonképpen a szó egy tréfát vagy viccet jelent, továbbá egy durva vígjátékot minden zavarodottságával, cseréjével és meglepetésével együtt. És mivel régen az emberek el tudták magukat nevettetni azon, ha valakinek csirkét vagy halat kínáltak, és hirtelen volt még benne valami, lett a Farce-ból a töltelék. Az osztrák vonatkozás: a „Faschieren“ (darálni) szó is ebből származik. Neunkirchner töltelékéhez, amely egy hälli házisertés karajába kerül, a sertéshúst kétszer darálják át a legfinomabb lyukú tárcsán. Aztán fűszerezik: sóval, borssal, köménnyel és néhány evőkanál csalánpéppel, ami még most is frissen elkészíthető, mert az elhervadt növények nagyon későn még egyszer kihajtanak és fiatal friss hajtásokat hoznak. A massza aztán a cutterbe kerül. Az állati alapanyagokat a töltelékekhez – a gombából készült tölteléket Duxelles-nek hívják – mindig jéghidegen kell feldolgozni, mert különben a benne lévő fehérje koagulálódik. A háztartási cutterek külön hűtés nélkül is megbirkóznak a darálthússal; a profi gépeknél egy kis jeget kell adni, mert azok súrlódási hője megalvaszthatná a tölteléket. A mixelés közben Neunkirchner fokozatosan tejszínt önt hozzá. Egy finom drótszűrőn mégsem kell áttörnie ezt a tölteléket; ez csak akkor szükséges, ha a húsos alapmasszát nem szabadítottuk meg a legaprólékosabban is az inaktól és porcoktól. „Még egy hajszálnyival kényesebb ez a halnál“, mondja Neunkirchner, miközben a töltelékét a felvágott karajra keni, egy kis vargányát szór rá, a szép Grand Pièce-t újra összehajtja és fóliába tekeri. „A hal még több fehérjét tartalmaz. Nem szabad az ilyen masszát túl sokáig mixelni, és mindenképpen jégkockákat kell hozzáadni.“ Lássuk, hogyan csinálják azok, akik gyakorlatilag kisujjukban tartják a hallal töltött halat. Irány Bécs belvárosa, az Alef Alef kóser étterem. Van, tadam!, töltött hal (gefilte fis). Az üzemeltető Shalom Bernholtz erre a célra egy egész pontyot szerzett be. És hogy ez most nem egy közhely – mi mást vennének töltött halhoz? –, hanem igenis említésre méltó, az Bernholtz szerint a mai fiatalokhoz köthető. „Ők már elvesztek“, mondja, „már nem akarnak szálkákkal és csontokkal játszani. Sushi, maki, mindent akarnak, de egy egész töltött halat? Ilyesmi csak a nagyon fontos ünnepnapokon létezik.“

A töltött hal (gefilte fis) ezért a legtöbb esetben már csak a töltelékből áll; mintegy halpogácsa burok nélkül, az obligát ponty-kocsonyával és a reszelt cékla és torma oly üdítő keverékével tálalva.

Az Alef Alef-ben a töltött halat kivétel nélkül pontyból készítik, de vannak más alkalmas halak is, ahogy Bernholtz elmagyarázza. Musht például, amit Galileai tilápiának vagy Péter-halnak is neveznek. Különösen jól szaporodik – most Bernholtznak rövid ideig gondolkodnia kell: „Hogy is hívják azt a tavat, amelyen Jézus sétált?“ – a Genezáreti-tóban. Az ételért, amely egy hagyományos és sőt, kötelező szombati étel, az Alef Alef-ben Henryk Dzieza felel, egy lengyel szakács, aki minden szerdán tucatnyi pontyot változtat halas pogácsákká, amiket Bernholtz korábban egy rabbival szerzett be. A kóser pontynak vásárláskor még élnie kell; számos anekdota pontyokról, amelyek fürdőkádakban várják a Pészahhoz vagy a Sabbathoz hasonló ünnepeket, tanúskodik erről.

És akkor most a recept. Shalom Bernholtz csak nevet. „Henryk nem tud önöknek receptet adni. Nem mér ki semmit, egyszerűen tudja, a kisujjában van.“ Henryk Dzieza vigyorog, kezei egy hatalmas tálban dolgoznak tele darált pontyfilével, amelyekről korábban könnyed vágásokkal lehúzta a bőrt. Tojásos dobozok, só, bors, cukor, rengeteg hagyma, beáztatott fonott kalácsok, amiket Challot-nak hívnak, kerülnek hozzá. Ebben az esetben maceszliszt is, amelynek használatáról a zsidóságban nem igazán értenek egyet. „A haszid hagyományban hiányzik“, mondja Bernholtz, „mert nem érintkezhet vízzel. Végül is én is voltam vallástanár.“

A töltött hal ezen a napon egy kompromisszum a hagyomány és a modernitás között. A klasszikus receptekben a tölteléket valóban az egész pontyba teszik; pontosabban: a bőrbe, amelyről a húst óvatosan eltávolították, így a később posírozott hal a töltelék segítségével megőrzi formáját. Dzieza a pontyot keresztben szeletekre vágja, egy hegyes késsel zsebeket fúr a porcos hasfalba, és fogpiszkálókkal rögzíti őket. Majd a megfűszerezett masszát a belső térbe tölti. A tűzhelyen közben zöldségből, pontyfejekből, csontvázakból és halból nyert, tehát kóser zselatinból készült alaplé gyöngyözik. Másnapra hideg lesz, és kocsonyás zseléként tálalják a hallal. A töltött halat ugyanis következetesen hidegen fogyasztják, mert a Sabbat előtt kell elkészíteni.

Húsz perccel később a töltött pontyszeletek az alaplében megfőttek; az előző napról már megszilárdult zselével és vörös céklás tormával együtt kóstolják meg; és Henryk Dzieza méltán lehet elégedett. Kint az étteremben időközben Paul Chaim Eisenberg főrabbi néz be, enyhén ironikusan megveregeti Shalom Bernholtz vállát és azt mondja: „Mondtam neki, vágassa rövidebbre a szakállát, különben mindig összetévesztenek minket, és az emberek engem kérdeznek a töltött halról, őt meg a vallásról.“

De a zsidóságban amúgy is úgy van, hogy az étel és a hit szorosan összefonódik. Ezért tud Shalom Bernholtz a töltött hal kapcsán még egyszer kapcsolatot teremteni a teljesség és a gazdagság között: „Sabbatkor legalább három étkezés van, amelyekhez egyszer töltött halat kell enni. A Talmudban ugyanis az is meg van írva, hogy Sabbatkor jól kell enni. Jó borral és édességekkel a gyerekeknek. És ezekből semmi sem kerül elszámolásra az utolsó ítéletkor.“

Címek

Freyenstein
<\/span>Thimiggasse 11
<\/span>1180 Bécs
<\/span>Tel.: 0664/439 08 37
<\/span>www.freyenstein.at<\/a><\/span>

Alef Alef
<\/span>Seitenstettengasse 2
<\/span>1010 Bécs
<\/span>Tel.: 01/535 25 30<\/span>

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!